Auschwitz nélkül is odaveszett a budapesti zsidóság fele

Bár Horthy nem engedte elvinni a budapesti zsidókat, több tízezren haltak meg munkaszolgálatban és a nyilasok sortüzeiben. Az utolsó nagy mészárlást egy német tábornok akadályozta meg a budapesti nagy gettóban.

II. József engedélyezte

II. József portréja Forrás: Wikipedia

Pesten és Budán már a középkor évszázadaiban is jelentős zsidó közösség élt, amely különösen Mátyás király uralkodása alatt és a török hódoltság korában virágzott. A 17. század végén, a török kiűzésekor azonban közülük is sokan estek áldozatul a háborúknak, illetve sokan elmenekültek, így a 18. század elejére alig maradt zsidó lakos Pest-Budán. Ez országos méretekben is igaz volt: becslések szerint az 1730-as években az országban mindössze 15-20 ezer zsidó élt, ami csupán fél százalékát tette ki az ország lakosságának. A zsidók a 18. században ki voltak tiltva a szabad királyi városokból, így csupán a nagyobb városok mellett vagy uradalmi központokban telepedhettek meg.

A 18. század második felében a környező országok kedvezőtlen viszonyai miatt jelentős bevándorlás indult meg Magyarország irányába, így a zsidó lakosság létszáma a 19. század elejére 125 ezer főre nőtt, ami az ekkor már tízmilliós ország lakosságának mintegy 1,2 százalékát tette ki. A gyarapodás erősen érintette Pest-Budát is, hiszen II. József rendeletei az 1780-as években lehetővé tették, hogy a zsidók a városokba is betelepüljenek. Budára és Óbudára viszonylag kevés zsidó költözött, Pesten viszont gyors növekedésnek indult a közösség: 1812-ben Pest hat százaléka volt zsidó, 1850-re viszont már 12 százalékra emelkedett arányuk.

Belső-Erzsébetváros és Belső-Terézváros

A gyarapodás főként annak az 1840-ben hozott törvénynek volt köszönhető, amely tovább könnyítette a zsidóság betelepülését a nagyobb városokba. A folyamat az 1840 és 1880 közötti negyven évben volt a legerőteljesebb: a budapesti zsidó lakosság létszáma 10 ezerről 70 ezerre, arányuk pedig 10 százalékról 20 százalékra nőtt. A növekedés forrása egyrészt a már Magyarországon született zsidók fővárosba költözése volt, másrészt pedig a budapesti zsidóság körében jóval több gyermek született és maradt életben.

A Dohány Utcai Zsinagóga Forrás: Picture-Alliance/AFP/Jens Kalaene

A zsidóság lélekszáma a következő évtizedekben is jelentősen gyarapodott, 1920-ban 215 ezer zsidó élt a mainál lényegesen kisebb területű Budapesten, arányuk 23% volt a főváros lakosságából, ami nem mutat jelentős változást 1880-hoz képest. Ezekben az évtizedekben alakult ki a fővárosi zsidóság sajátos területi elhelyezkedése is: 90 százalékuk Pesten élt, azon belül is Belső-Erzsébetvárosban és Belső-Terézvárosban volt a legnagyobb létszámarányuk, ami akár az 50-60 százalékot is elérhette.

A hazai zsidóság létszáma a deportálások után

A két világháború közötti időszakban a főváros zsidósága mind számában, mind pedig arányában csökkenésnek indult. Ez egyrészt a megkeresztelkedettek magas arányának volt köszönhető, másrészt az országban Budapesten jött létre a legtöbb vegyes házasság is. A fővárosi zsidóság 90 százalékának magyar volt az anyanyelve, ami tovább gyorsította az asszimiláció folyamatát. Budapest zsidósága, noha sokat megőrzött eredeti szokásaiból, életmódjában jóval kevésbé különbözött a körülötte élő többségi társadalomtól, mint például Kárpátalja vagy más vidéki területek tradíciókhoz jobban ragaszkodó életet élő zsidósága. Összességében elmondható, hogy Budapesten élt Európa egyik legjelentősebb zsidó közössége.

A budapesti zsidóság sorsa egészen 1944 júliusáig nem különbözött az ország többi részén élő zsidókétól, hiszen a zsidótörvények korlátozásai vagy éppen a munkaszolgálat követelményei egyformán vonatkoztak valamennyi Magyarországon élő zsidóra. 1944 májusában és júniusában azonban deportálták a vidéki zsidóságot, így július elejére a budapesti maradt az ország egyetlen, nagy létszámú zsidó közössége. A mintegy 60 ezer főnyi megkeresztelkedettel együtt összesen mintegy 220 ezer fős budapesti zsidóság a trianoni Magyarország zsidóságának felét tette ki. 1944 júliusában a budapestieken kívül még mintegy 120 ezer munkaszolgálatos zsidó élt az országban, így ekkor összesen 350 ezer főre becsülhető a nem deportált zsidók száma.

Tervek a budapesti zsidók elszállítására

A német vezetők és a velük kollaboráló magyar politikusok annak reményében fogadták el Horthy döntését a deportálások leállításáról július elején, hogy majd egy későbbi időpontban sort kerítenek a budapesti zsidókra is. Veesenmayer birodalmi követ és teljhatalmú megbízott és Adolf Eichmann SS-megbízott többször is sürgette a magyar kormányt a deportálások újraindításáért. Eichmann önállóan is cselekedett: a kistarcsai internálótáborból – noha Horthy közbelépésére először visszafordították a vonatot – végül 4500 embert tudott deportáltatni. A budapesti zsidóság ügyében azonban önállóan nem tudott cselekedni, hiszen ehhez magyar oldalról is magas szintű döntés volt szükséges.

Augusztus folyamán német és magyar oldalról egyaránt olyan megoldás körvonalazódott, amelynek értelmében 50-60 ezer „bevándorolt” vagy „külföldi” zsidó németországi „munkára” szállítása fejében a németek engedélyeznék a budapesti zsidóság egy részének semleges országba távozását. A tervek szerint az új deportálás augusztus 27-én indult volna, és szeptember 18-ig tartott volna, Eichmann hivatala már a menetrendet is kidolgozta. A tervekből jól láthatóan azonban a német birodalmi hatóságok nem csupán az eredetileg megszabott 50-60 ezer zsidó deportálására készültek, hanem a teljes budapesti zsidóságot el akarták szállítani.

Az üldözések átmeneti enyhülése

A tervekből azonban nem lett semmi, mivel augusztus 23-án Románia kilépett a háborúból, és átállt a szövetségesek oldalára, majd hamarosan Bulgária is követte példáját, augusztus 29-én pedig kitört a szlovák nemzeti felkelés. A németek számára válságosra fordult katonai helyzetben szó sem lehetett deportálásokról, augusztus 25-én maga Heinrich Himmler birodalmi SS-vezető tiltotta meg a zsidók deportálását Magyarországról. Ezekben a napokban fölmerült az is, hogy a budapesti zsidóságot vidéki gyűjtőtáborokba terelik, ám ebből sem valósult meg semmi.

A román kiugrást követően Horthy leváltotta Sztójay miniszterelnököt, és a helyébe - június óta dédelgetett terve szerint - augusztus 29-én Lakatos Gézát nevezte ki. Az október 15-én bekövetkezett nyilas hatalomátvételig tartó rövid miniszterelnöksége ideje alatt Lakatos fő feladata az ország kivezetése volt a háborúból. Ezen idő alatt egyébként némileg enyhültek a zsidóellenes intézkedések, noha tervek továbbra is készültek a budapesti zsidóság deportálására. Himmler tilalma azonban érvényben volt, ráadásul a belpolitikai körülmények sem kedveztek egy ilyen intézkedésnek.

A halálmenetek

1944. október 15-én, Horthy sikertelen „kiugrási kísérletét” követően a Nyilaskeresztes Párt vezére, Szálasi Ferenc lett a miniszterelnök, majd Horthy lemondatása után az államfői posztot is ő töltötte be. A fontosabb kormányzati tisztségeket a Nyilaskeresztes Párt tagjai szerezték meg. A háború is a végkifejletéhez közeledett: a szovjet csapatok szeptember végén a Dél-Alföldön átlépték a trianoni határokat, így a harcok már Magyarország mai területén folytak. Mindez a budapesti és a munkaszolgálaton lévő zsidóság helyzetének romlásához vezetett.

Szálasi Ferenc Forrás: Wikipedia/Bundesarchiv

A németek a nyilaskormány megalakulása után rögtön újabb követelésekkel álltak elő. Veesenmayer 50 ezer zsidó kényszermunkást követelt, és azt, hogy „véglegesen” oldják meg a zsidókérdést Magyarországon. Ennek elősegítésére Eichmann október 17-én újra Budapesten volt. Szálasi végül beleegyezett abba, hogy magyar zsidókat adjanak át a németeknek munkára. A deportálások célja ezúttal már nem Auschwitz volt, hiszen a front közeledtével ez már csak nagy nehézségek árán lett volna megoldható.

A zsidó kényszermunkásokat a magyar-német – a mai osztrák-magyar – határ mentén kívánták fölhasználni sáncépítésre, védelmi vonalak kialakítására. Mivel nem állt rendelkezésre megfelelő mennyiségű vasúti szerelvény, a kényszermunkára kijelölt budapesti zsidókat 1944. november 8-tól gyalogmenetben indították útnak a nyugati határ felé vezető 220 km hosszú úton. Megfelelő ellátás és öltözék nélkül tették meg az egyre hidegebbre forduló időjárási körülmények között a menetoszlopok az utat, így a túlélési esély nem sokban különbözött a koncentrációs táborok viszonyaitól.

A munkaszolgálatosok között vegyesen voltak budapestiek és a korábban besorozott munkaszolgálatos századok tagjai. 1944 novemberének végétől olyan is előfordult, hogy a deportálásokhoz hasonló vasúti szerelvényekkel szállították munkára a foglyokat, akik között idősek, terhes asszonyok és gyerekek is voltak. Őket és más munkára alkalmatlan foglyokat a német hatóságok gyakran visszafordították a határról. A német határon átadott zsidó munkaszolgálatosok és civilek pontos létszáma az akkori egyre kaotikusabb viszonyok miatt nem ismert, becslések szerint mintegy 50 ezer főről lehet szó, az áldozatok száma tízezres nagyságrendű.

Gettó és ostrom

A fővárosban maradt zsidóság számára 1944. november 29-én közzétett rendeletével a kormány gettót hozott létre, ahová december 2-ig köteles volt minden fővárosi zsidó beköltözni a június folyamán kényszerlakhelyül kijelölt „csillagos házakból”. A gettót a mai Király utca, Károly körút, Dohány utca által határolt, 0,3 km² nagyságú terület alkotta, ahová összesen mintegy 60-70 ezer főt zsúfoltak össze. A Szent István park környékén hozták létre a „nemzetközi” gettót, ahová a valamilyen külföldi állam kibocsátott menlevéllel rendelkező mintegy 30 ezer zsidót költöztették. Ezen kívül a fővárosban becslések szerint 30 ezer zsidó bujkált a gettókon kívül.

A budapesti gettó Forrás: Wikipedia

Budapesten már a gettó létrehozása idején nyilas alakulatok próbálták összegyűjteni a gettón kívül rejtőzködő zsidókat. A letartóztatottak sorsa gyakran az lett, hogy a Duna rakpartjain a folyóba lőtték őket. Becslések szerint mintegy 10 ezerre tehető a nyilas osztagok által meggyilkoltak száma. A gettóban kevésbé fenyegettek erőszakos cselekmények, itt sokkal inkább az élelmezés és az egészségügyi ellátás hiánya okozott jelentős veszteségeket.

Pest ostromának utolsó napjaiban, amikor a szovjet csapatok már közel jártak a „nagy” gettóhoz, SS-alakulatok és nyilas csoportok mészárlást terveztek a budapesti gettó lakói ellen. A mészárlást végül az akadályozta meg, hogy a tervezett akció Gerhard Schmidhuber Wermacht-tábornok, a pesti oldal katonai parancsnoka tudomására jutott, aki megtiltotta az akciót, és még fegyveres őröket is állított a gettó bejáratához. A történészek között vitatott, hogy önállóan vagy felettesei utasítására cselekedett, az azonban tény, hogy a szovjet csapatok különösebb harc nélkül foglalták el a gettót, fölszabadítva mintegy 60-70 ezer lakóját. Schmidhuber tábornok később a Széna téren esett el a február eleji, embervadászatba torkolló kitörési kísérlet idején.

Emlékmű a Duna partján Forrás: Wikipedia

A budapesti zsidóság létszáma a háború előtt 220 ezer fő volt, a háború végére 120 ezer fő maradt életben. A közel 50%-os veszteség tragikus módon még mindig a legalacsonyabb mértékű volt az ország zsidó közösségei között. A budapesti zsidóság áldozatai között a magyar kultúra jelentős alakjait találhatjuk: a zsidó családba született, ám később megkeresztelkedett Szerb Antal és Radnóti Miklós a munkaszolgálatban halt meg. A népszerű regényíró Rejtő Jenő is a keleti fronton teljesített munkaszolgálata során lelte halálát. Komikusaink közül többen is megszenvedték a munkaszolgálatot, köztük Kellér Dezső és Alfonzó is.