A napóleoni háborúk utáni Európa nagyhatalmi viszonyait az 1813 őszén összeült bécsi kongresszus alakította ki. Magyarország a Rákóczi-szabadságharc 1711-es leverése után évszázadokra a Habsburg Birodalom részévé vált, erősen korlátozott, de a birodalom más országaitól eltérően mégiscsak létező önállósággal.
Az 1723-as Pragmatica sanctio hosszú időre meghatározta az uralkodó és a magyar rendek viszonyát, a II. Lipót császár által megerősített 1791. évi X. törvénycikk pedig kifejezetten deklarálta is Magyarország jogi függetlenségét. Az 1792-ben trónra lépett I. Ferenc császár, a konzervativizmus atyja a napóleoni háborúk befejezése után a 18. századi abszolutizmus szellemében forgatta tovább a birodalom kormánykerekét. A polgárosodás útjára lépett Európában, így a korlátozott függetlenségét őrző Magyarországon is elemi erővel törtek fel a reformtörekvések.
Az 1830-as, 40-es évek reformországgyűlésein a radikális változásokat és teljes függetlenséget célul kitűző Ellenzéki Kör, valamint a fontolva haladást előnybe részesítő, és a reformokat a Habsburg-dinasztiával együttműködve elképzelő Konzervatív Párt között markáns politikai törésvonal alakult ki.
Ferenc császár 1835-ben bekövetkezett halála után fia, az 1830-ban már magyar királlyá koronázott V. Ferdinánd ült a birodalmi trónra.
A jó szándékú, de rendkívül befolyásolható és erélytelen Ferdinánd helyett a tényleges hatalmat az egyetemes diplomáciatörténet egyik leghíresebb alakja, Klemens Wenzel Lothar von Metternich herceg, kancellár gyakorolta. (Ferdinánd mindig annak adott igazat, aki éppen nála járt. A kortársak a gyenge szellemi képességűnek tartott császárt a kétértelmű „der Gütige” a „jóságos” előnévvel illették, amely - elkerülendő a felségsértés vétségét -, a Güdinang der Fertige szójátékként továbbfejlesztve már a kevésbé hízelgő süsüt jelentett.)
Metternich legfőbb célja a szent szövetségi viszonyok, valamint a birodalom egységének fenntartása volt. Az előbbit, az európai nagyhatalmi status quo megerősítését az 1833-as berlini egyezséggel sikerült is biztosítania.
A bécsi udvar héjáival, a magyar reformtörekvéseket egyszerűen csak megtorlandó rebelliónak tekintő udvari kamarilla hangadóival, Ferenc Károly főherceggel és Zsófia főhercegnével szemben a rendkívül intelligens és széles látókörű kancellár tisztában volt vele, hogy a birodalom egysége reformok nélkül nem tartható fenn.
A magyar történelmi hagyományban rossz emlékezetű Metternichről kevéssé ismert, hogy reformterveiben többek között olyan parlament létrehozása is szerepelt, amelyben a birodalom országai lélekszámarányos képviseletet és azonos jogokat kaptak volna. Más kérdés, hogy kancellárként nem volt ereje mindezt megvalósítani.
A nemzeti önállóságot és a forradalmi mozgolódást azonban ugyanúgy elvetette, mint Ferenc Károly és Zsófia. A bécsi kamarillán belüli ellentétek dacára tehát Budáról vagy Pozsonyból nézve egységesen magyarellenesnek tűnt az udvar.
1847 novemberében a Pozsonyban összeült utolsó rendi országgyűlésen patthelyzet alakult ki az Ellenzéki Kör és a Konzervatív Párt között. Az 1848. február 22-én kitört párizsi forradalom hírére felfokozottá vált és radikalizálódó hangulatban Kossuth Lajos ragadta magához a kezdeményezést. Kossuth az országgyűlés előtt 1848. március 3-án elhangzott patetikus beszédében ismertette az udvar számára felterjesztendő reformköveteléseket.
A fontosabb követelések közt szerepelt a jobbágyfelszabadítás, a közteherviselés, a népképviseleten alapuló parlament, az országgyűlésnek felelős minisztérium azaz kormány kinevezése, a honvédelmi rendszer reformja, valamint a nemzeti bank felállítása. Mindezen felül Kossuth a birodalom országai részére az alapvető polgári jogokat elismerő alkotmány kibocsátását is követelte.
Ez a követelés utóbb fontos szerepet játszott a március 13-i bécsi forradalom kirobbanásában. Kossuth programját az alsótábla (alsóház) elfogadta. Amikor mindennek híre ment Bécsbe, az udvari kamarilla az országgyűlés feloszlatásával kívánta megakadályozni a készülő rebelliót.
Hogy megakadályozzák az udvar ellenséges lépéseit, Bécsbe küldték István nádort és helyetteseit, így közjogilag nem lehetett érvényesen feloszlatni az országgyűlést. A bécsi forradalom hírére március 14-én a főrendek is elfogadták Kossuth 12 pontját. Kossuth Lajos vezetésével Pozsonyból 200 fős delegáció indult hajóval Bécsbe, hogy az uralkodóval szentesíttessék az elfogadott reformtörvényeket.
Az udvart váratlanul érte a bécsi forradalom, és a pozsonyi országgyűlés lázadása is. A történelmi anekdota szerint, amikor jóságos Ferdinánd kikocsikázott a Burgból, az utcákon gyülekező tömeget látva megkérdezte szárnysegédjét, hogy ugyan miért zajong ez a sok ember. Forradalmat csinálnak, felség! – hangzott a szárnysegéd lakonikus válasza. – Aha, hát szabad ezt nekik? – töprengett az uralkodó.
Az országgyűlés küldöttségével Ferenc Károly főherceg tárgyalt. Időközben Pesten is megfogalmazta követeléseit a radikális ifjúság. Az Ellenzéki Körhöz tartozó ifjak március 12-én elfogadták az Irinyi József által megfogalmazott 12 pontot tartalmazó kérvényt.
„Mit kíván a magyar nemzet? Legyen béke szabadság és egyetértés” címmel, ami lényegében a kossuthi követeléseken alapuló petíció volt. Abban a kérdésben, hogy a kérvényt az országgyűlésnek, vagy pedig az ellenzéki választmánynak nyújtsák-e be, március 14-ére halasztották a döntést.
Közben Pestre is megérkezett a bécsi forradalom híre, amelyből megtudták, hogy a bécsi ifjúság követeléseit az országgyűlési rendekkel fogadtatta el.
Ezért amikor a gyűlés arról határozott, hogy a magyar diákság petícióját nem az országgyűlésnek, hanem az ellenzéki választmánynak nyújtják be, a döntéssel elégedetlen ifjak, Petőfi Sándor, Jókai Mór és Vasvári Pál vezetésével megbeszélték, hogy másnap reggel a Pilvax kávéházban gyülekeznek.
Petőfi a forradalmi hevületben, még aznap éjszaka megírta a Nemzeti dalt. Másnap délelőtt húszezer fős tömeg gyűlt össze Pest utcáin, és a zuhogó esőben átvonult a helytartótanács budai palotájához.
Az eseményektől megrettent helytartótanács elfogadta a követeléseket, így a pesti vértelen forradalom hatására a bécsi udvar is kénytelen volt tudomásul venni a pozsonyi országgyűlés felterjesztését. 1848. április 11-én V. Ferdinánd ünnepélyes külsőségek között szentesítette a törvényeket.
Ekkor még úgy tűnt, hogy beteljesülhet a forradalom. Az okos és kíméletlen, a magyarokat szívből gyűlölő Zsófia főhercegnő, „az udvarban az egyetlen férfi” vezetésével azonban már szerveződött a palotaforradalom, és a magyar függetlenség eltiprása.
Az 1848. december 2-i udvari puccs lemondatja Ferdinándot. Örökébe a becsvágyó Zsófia 18. életévét éppen hogy betöltött fia, Ferenc József főherceg került.
Ekkor még senki sem tudhatta, hogy majd csak 19 évvel később kerül Szent István koronája Ferenc József fejére, hogy a magyar szabadságharc leverése miatt gyűlöletessé vált név megszépülve, a magyar történelem egy új, több mint fél évszázadig tartó korszakát szimbolizálja.