A velencei dózse, aki harcolt a tűzzel

2016.02.27. 12:58

A velencei flotta főparancsnoka és Velence dózséja nemcsak arról emlékezetes, hogy ő volt a lepantói csata hadvezére, hanem arról is, hogy személyesen vett részt a tűz elleni harcban, amely csaknem egész Velencét a földdel tette egyenlővé. Sebastiano Venier a szóbeszéd szerint bánatában halt meg, amiért a város az ő irányítása alatt égett le.

Moisé Venier és Elena Doná gyermeke 1496-ban született Velencében, a neves Pietro Venier leszármazottjaként, aki egykor Cerigo fő helytartójaként tevékenykedett. Már igen fiatalon megmutatkozott rátermettsége: ügyvédnek állt, bár hivatalos minősítéssel még rendelkezett. Később adminisztrátorként a Velencei Köztársaság szolgálatába szegődött. Néhány év múlva, 1570-ben már helytartóvá léptették elő, és még ugyanebben az évben, decemberben megszerezte a velencei flotta „capitano generale da mar” (tengernagy vezér) címét, hogy képességeit az ottomán törökök elleni új háborúban kamatoztassa. A 16. század derekán, pont a híres lepantói csata előtt tetőzött a szultánok tengeri hatalma. A Mediterráneum vizeit döntően az oszmán flotta uralta, a török tengeri fölény a keresztény világot fenyegette. 

Festmény a lepantói csatáról

Forrás: Wikimedia Commons

A lepantói csata hőse

Málta sikertelen oszmán ostroma után V. Pius pápa megalapított egy szent ligát, melyhez többek közt Velence, Nápoly, Genova, a Máltai Lovagrend, a toszkán Szent István Lovagrend és Spanyolország is csatlakozott. A liga arra törekedett, hogy a török túlerő ellen hősiesen kitartó államokat szabadítsa fel, később pedig visszafoglalja Észak-Afrikát és a Szentföldet. A velencei kontingenst Sebastano Venier vezette.

A tengeri összecsapásra 1571. október 7-én, Lepantó kikötőjénél került sor, ahol 250 török gálya, és mintegy 100 keresztény, főleg spanyol és velencei hajó csapott össze.

A lepantói csata győztesei: Don Juan de Austria, Marcantonio Colonna és Sebastiano Venier

Forrás: Wikimedia Commons

A Szent Liga hajóhada és a Müezzinzade Ali pasa által irányított török flotta közötti csatában több mint 40 ezer ember vesztette életét, és több száz hajó süllyedt el. A keresztény erők végül megsemmisítő győzelmet arattak az oszmánok felett.

Szokollu Mehmed nagyvezír a következőket írta vereségükről a velencei követnek: „Azért jöttél, hogy lásd szerencsétlenségünket, de tudnod kell a különbséget a ti veszteségeitek és a mi veszteségeink között. Azzal, hogy meghódítottuk Ciprust, levágtuk az egyik karotokat; azzal, hogy elpusztítottátok a flottánkat, lenyírtátok a szakállunkat. Egy levágott kar soha nem nő ki újra, de a megnyírt szakáll annál inkább.”

Népszerű személyiség

Az Oszmán Birodalom több mint száz év után bukott el ismét egy tengeri csatát. A lepantói vereség után flottájuk a Földközi-tenger keleti medencéjébe szorult vissza, jócskán lecsökkentve az oszmán hódítási lehetőségeket. Sebastiano Venier hősként tért vissza Velencébe és igen gyorsan a város egyik legnépszerűbb alakjává vált. Hat év múlva, 1577-ben, egyhangú szavazással választották meg Velence dózséjának. A hadnagy ekkor már 81 éves volt. Feleségül vette Cecilia Contarinit, akitől egy lánya és két fia született.

Sebastiano Venier

Forrás: Wikimedia Commons

"Feltételezések szerint Venier a városból elüldözött Cecilia Venier-Baffo első unokatestvére volt, aki később Nurbanu néven áttért az iszlám hitre. A házasságon kívül született leányt 1536-ban édesapja, Nicolo Venier az ottomán szultánnak, I. Szulejmánnak adta" – írja A. D. Alderson, a The structure of the Ottoman dynasty című könyvében. – "Nurbanu szultána végül a Nagyszerű Szulejmán fiának, II. Szelimnek lett a felesége, és életet adott a későbbi nagy szultánnak, III. Muradnak."

Sebastiano Venier rezidenciája

Forrás: Wikimedia Commons

Tüzes pokol Velencében

A várost több természeti csapás sújtotta, így két tűzvész 1574-ben és 1577-ben. Utóbbi elpusztította a Dózsa Palotájának a teljes belső berendezését, valamint a Scrutinio Termet és a Nagy Tanácstermet, melynek során olyan felbecsülhetetlen értékű műalkotások lettek a tűz martalékául, mint Gentile da Fabriano, Pisanello, Alvise Vivarini, Vittore Carpaccio, Giovanni Bellini, Pordenone, és Tiziano festményei.

A korabeli leírások szerint a lángok az oroszlánoknál is hangosabban bömböltek és a velenceiek hosszú soraiban megmutatkozott az emberi jellem, miközben a város minden részéből odaözönlöttek a polgárok, hogy segítsenek. Nem csak vödrökkel mérték a vizet, hanem minden eszközzel, ami a kezük ügyébe került: vizeskancsókkal, éjjeliedényekkel és akár babakáddal is.

A tűzvészek a dózse palotáját sem kímélték

Forrás: Wikimedia Commons

„Egy magas, ősz hajú, fehér szakállú férfi szervezte az oltást, hosszú, toprongyos köntöse megfeketedett, a szegélynél elrongyolódott, mint a házalók ruhája" – írja könyvében Marina Fiorato a tűzvészről. – "Külsejéből ítélve akár pap vagy remete is lehetett volna, azonban úgy irányította az embereket, mint egy hadsereg tábornoka. Ráadásul a legjobb tábornokokhoz hasonlóan ő sem pusztán parancsokat osztogatott, hanem az első sorban harcolt, legközelebb a tűzhöz. 

Megszakadt a szíve

„A palota gótikus ablakainak már csak a fekete, csipkeszerű sziluettje látszott a topáz lángok között. A fehér és rózsaszín téglák viharos gyorsasággal változtak feketére” – folytatja a korabeli eseményeket felelevenítő, történelmi regényében Maria Fiorato.

Jacopo Tintoretto festménye Sebastiano Venierről

Forrás: Wikimedia Commons

Egyes források szerint a velenceiek attól féltek, hogy a tűz tovább fog terjedni a Bazilika felé, ezért egyes leírások szerint a férfiak kalapácsokat és faltörő kosokat hoztak, és lerombolták a pénzverdét és a a Zecca (egy 16 században épült velencei palota, mely pénzverdeként, illetve a köz- és magánletétek őrzőhelyeként működött) antik falait, hogy azon ne jusson át a tűz. A tűz közben elérte a Piombit (a dózse palotájának börtönét, neve annyit tesz: ólmok, utalva a tetőt takaró ólomra, mely télen átengedte a hideget, nyáron felerősítette a forróságot, még elviselhetetlenebbé téve a rabok helyzetét), a rabok egytől egyik megsültek a cellájukban, a lángok pedig tovább terjedtek az alsó parton a Merceria (a Szent Márk teret a Rialto híddal összekötő bevásárló utca, nevének jelentése rövidáru) felé.

A tüzet végül megfékezték, de a dózse palotájából csak egy váz maradt és heves vita bontakozott ki amiatt, hogy az egész épületet lebontsák-e, hogy helyén egy teljesen új szülessen. Ám Velence több nagy építésze a régi, gótikus palota helyreállításáért küzdött, és végül csatát nyert.

Sebastiano Venier hamarosan, 1578-ban hunyt el. A szóbeszéd szerint megszakadt a szíve, amiért a tűz után olyan súlyosan leégett a szeretett palotája. A San Giovanni e Paolo Bazilikában helyezték örök nyugalomra.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK