Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
A zsibóti Szőlőhegyen első látásra egyáltalán nincs semmi különös. Buckás földutak, széles szőlőültetvények, apró, kopott házacskák, ugató kutyák, a hőségben napozó macskák – az ország bármely szőlőhegyén lehetnénk éppen. Csakhogy ma a zsibóti templom előtt, a szőlőhegyre vezető girbegurba úton, az egyik turistacsalogató fogadó előtt fülhallgatós, öltönyös rendőrök állnak, és mogorva arccal pásztázzák a környéket.
Hamarosan érkezik a török és a horvát delegáció,
hogy ellátogassanak az egyik szőlőültetvényre – oda, ahol 2013-ban egy nemzetközi kutatócsoport nagy reményekkel ásni kezdett, hogy megtalálja Szulejmán szultán türbéjét.
1566. szeptember 7-én kora hajnalban a Szigetvárt ostromló Szulejmán, az Oszmán Birodalom feje és minden igazhitű muszlim kalifája, a szigeti lápvidék fölé magasodó zsibóti Szőlőhegyen felvert díszes szultáni sátorban örökre lehunyta szemét. Az idős és megfáradt, ekkor már a 72. életévét taposó világhódító szultánt ez a legutolsó, személyesen vezetett hadjárata különösen megviselte.
Szulejmán egészsége, különösen hőn szeretett felesége, Hürrem 1558-ban bekövetkezett halála után erősen megromlott.
A gyengélkedő és búskomorrá vált uralkodó talán azt remélte, hogy – engedve udvari sejkje rábeszélésének – az újabb személyesen vezetett hadjárat visszaadja régi erejét. A tervezettnél hosszabb felvonulási idő és a rossz időjárás megpróbáltatásai, majd a szigetvári védők makacs és súlyos veszteségeket okozó ellenállása
azonban végleg megrendítette az idős uralkodó egészségét,
aki már nem élhette meg hadvezéri pályafutásának addigi legkeményebb ellenfele, gróf Zrínyi Miklós horvát bán, dunántúli főkapitány és halált megvető bátorsággal küzdő katonái vereségét.
Amint a gyengélkedő uralkodó helyett a hadjáratot ténylegesen vezénylő Szokollu Mehmed nagyvezír megkapta a padisah haláláról szóló ijesztő hírt, azon melegében dívánt hívott össze, még a hajnali órákban. A pasák fojtott és izgatott hangulatú tanácskozásán megszületett végső döntés szerint a szultán halálhírét szigorú titokban tartották az utolsó rohamra készülő katonák előtt.
A nagyvezír azon nyomban elrendelte az uralkodó holttestének tartósítását, hogy azt épségben szállíthassák vissza Isztambulba. A szultáni sátor mélyén titokban elvégzett beavatkozás során
eltávolították Szulejmán belső szerveit, és ezeket, illetve ideiglenesen magát az uralkodó holttestét is textíliákba csavarva elásták.
Két héttel Szigetvár eleste után, amikor a török had tábort bontott, a holttestet a legnagyobb titokban kiemelték a földből, megmosták, drága ruhákba öltöztették, majd a lefüggönyözött szultáni hintóba ültették. A szultáni test ideiglenes és Szulejmán belső szerveinek végleges sírhelyén már az 1560-as évek végén emlékkert, a következő évtized elejétől pedig díszes türbe állt.
Ezek a történelmi események pörögnek végig a fejünkben, amikor a szultán és hős ellenfele, Zrínyi gróf halálának napra pontosan 450. évfordulóján, szeptember 7-én reggel megérkeztünk a Turbék határában fekvő zsibóti Szőlőhegyre.
A 450 évvel korábbi vérzivataros szeptemberi nappal szemben most békésen csendes a táj, kora őszi verőfényben bandukolunk a közelmúltban feltárt szultáni sírhely felé. Nincs idegtépő csatazaj, mint négy és fél évszázaddal ezelőtt, nem hallatszik a faltörő zarbuzánok dobhártyarepesztő dübörgése, sem pedig az öldöklő közelharcot vívó katonák kiáltozása, szinte harapni lehet a csendet.
Hogy azért ma is valamilyen nagy esemény készül, azt már Szigetvár határában láttuk, a közút mentén sűrűn elhelyezett rendőrjárőrök számából. Keskeny földúton, szőlőlugasos falusi porták mentén haladunk a világhírre szert tett régészeti feltárás helyszínére.
A feledés homályába merült szultáni sírhely lokalizációja csak alig három éve történt meg,
Dr. Pap Norbert és Dr. Fodor Pál professzorok szakmailag elhivatott kutatócsoportja szenzációs feltáró munkájának köszönhetően.
Az elmúlt időszakban a „Szulejmán-projekt” már-már személyes ügyükké vált, hiszen bő három éve követik nyomon a legújabb kori magyar történettudomány és geográfia legjelentősebb felfedezésének sorsát. Egyszerű kirándulóként minden bizonnyal senkinek sem jutott volna eszébe, hogy a szőlőhegy egyik földszintes-tornácos falusi házában, a kotkodácsoló, kapirgáló tyúkokkal teli baromfiudvar tőszomszédságában rejti a föld mélye a világtörténelem egyik leghíresebb személyiségének temetkezési helyét.
A Magyar–Török Barátság Park 1994-ben épült fel azon a helyen, ahol az akkori feltételezések szerint Szulejmán szultán sátra állt. A közeli turbéki Segítő Szűz Mária-kápolnáról sokáig azt tartották, hogy korábban itt temették el Szulejmán szívét, és itt állt a türbe is, amelyhez másfél évszázadon át zarándokoltak el a tiszteletüket tevő oszmánok.
Mindezt csupán egy régi, 18. századi legendára alapozták, a 19. század végétől viszont ez lett a történettudomány hivatalos álláspontja is, amit – többek között – a kápolna falába 1913-ban elhelyezett és mind a mai napig megtekinthető török, illetve magyar, valamint az 1939-ben felavatott magyar nyelvű emléktábla bizonyít.
Pedig a vár ostroma idején itt vizes mélyedés lehetett, ráadásul nem is lehet innen látni a várat.
Logikátlan lett volna itt eltemetni az elhunyt uralkodó – a legenda szerint állítólag egy aranyládikába rejtett – szívét, és ide állítani a türbét.
Pap és Fodor professzorok azonban nem hatódtak meg e régi regéktől és néphagyománytól,
mivel az irányításuk mellett számos természettudományi szakterület bevonásával elkészített korabeli tájrekonstrukció, továbbá a turbéki kápolna környékén elvégzett kutatófeltárás egyaránt kizárta azt az opciót a lehetőségek sorából, hogy a szultáni sátor az 1994-ben felavatott Magyar–Török Barátság Park területén, a türbe pedig a turbéki kápolna helyén állt.
A zsibóti Szőlőhegy békés lankáira egy komplex geofizikai területfelmérés, valamint addig még részben ismeretlen levéltári dokumentumok, illetve a már ismert 17. századi térképek újszerű értelmezése vezette el a kutatókat. 2015-ben hozzá is fogtak a zsibóti Szőlőhegy egyik hátsó kertjében az ásatásokhoz, hogy felfedjék, hol is állt valójában a sokáig zarándokhelyként működő türbe.
A hároméves munka eredménye most ért be igazán: a szigetvári csata 450. évfordulójára sikerült feltárni a türbe, a dervisek kolostora és a dzsámi alapjának maradványait, amelyekről a 450. évforduló alkalmából idelátogató Veysi Kaynak miniszterelnök-helyettes a török állami tévének tényként nyilatkozta, hogy ezeket az épületeket nemzeti hősük, Szulejmán tiszteletére emelték.
Ez volt az első olyan hivatalos kijelentés, ami egy az egyben kimondta: ez bizony a híres oszmán hódító egykori kegyeleti helye. A kutatók ebben már tavaly óta biztosak voltak, és több tudományos tanulmányt is megjelentettek a témában (köztük például a Berlini Geográfiai Társaság lapjában, a Die Erdében, de így, hivatalosan eddig még sohasem jelentették ki a nagy nyilvánosság előtt, hogy teljesen bizonyos: ez volt Szulejmán türbéje.
Pedig a leletek nem hazudnak: az épület alapjaiból és a rablógödörből előkerült kerámiamaradványok, pénzérmék, használati tárgyak mind arra utalnak, hogy a hódoltság korában fontos török település állt a Szőlőhegyen. A helyszín is tökéletes:
a dombról akkoriban, 1566-ban nagyszerű rálátás nyílt az éppen ostromolt várra,
és már volt annyira messze, hogy a korabeli ágyúk lövedékei (amelyeknek akár 1-2 kilométeres lőtávolságuk is lehetett), ne érjenek el idáig.
Az ásatási helyszínt rejtő porta előtt kisportolt, fekete öltönyös, napszemüveges, fejhallgatós biztonsági emberek álltak sorfalat. Újságíró-igazolványunkat felmutatva léptünk be az udvarba. Még nem érkezett meg a török delegáció, ezért körbejártuk az ásatást. Két hónappal ezelőtt már volt szerencsénk megtekinteni néhány leletet és a feltárás egy részét is, de így egyben, a maga teljességében még nem láttuk a szakszerűen kiásott romokat.
Nem lehet rideg közönnyel szemlélni a történelmünket oly sok mindenben formáló Szulejmán szultán most már tudományos bizonyossággal beazonosított sírhelyét. A négyzet alapterületű épületmaradvány északi oldalán szépen megmaradt néhány téglasor.
A kutatók kimérték, hogy a szultáni türbét egykor a muszlim szent hely, Mekka irányába tájolták
csakúgy, mint a mögötte feltárt dzsámit.
Elgondolkodva szemléltük Szulejmán sírhelyét – ahol a padisah sátra állt 1566-ban –, és képzeletben próbáltuk megidézni a távoli múltat. Az ijedt és döbbent futkosást, amikor 1566. szeptember 7. vészterhes hajnalán bizonyossá vált a szultán halála; az ideges gyorsasággal elvégzett tartósítását és az uralkodó holttestének elföldelését csakúgy, mint később az itt imádkozó zarándokok tömegét vagy Kara Musztafa nagyvezír megtermett alakját,
aki a török előkelőségek közül utoljára tett látogatást Szulejmán szakrális türbéjénél 1683-ban,
amikor Bécs ostromára vonulva, négyezer lovasa élén kereste fel példaképének síremlékét.
A merengésből Veysi Kaynak török miniszterelnök-helyettes érkezése zökkent ki minket. A török kormány második emberét dr. Hóvári János volt ankarai nagykövet, az elismert turkológus kalauzolta Szulejmán síremlékének feltárt romjához. Miközben beszélgettek,
Veyesi Karnak hosszasan szemlélte a türbe maradványát.
Néhány pillanattal később elcsendesedett a delegáció; a török miniszterelnök-helyettes iszlám rítus szerint két tenyerét maga felé fordítva és fejét lehajtva imát mormolt a hazája történelmében egyik legnagyobbként számontartott szultán sírja felett.
Milyen Szulejmán mellett lakni?”
– kérdeztük meg félig tréfásan az egyik szomszédot, aki azért jött ki az udvarára, hogy a hirtelen jövés-menéstől megijedt kutyáit megnyugtassa. Furcsa látvány egyébként az egész: a feltárások, az egykori díszes türbe és dzsámi maradványai mellett néhány méterrel gyöngytyúkok kapirgálnak, macskák járkálnak a kerítésen, minden olyan, mintha mi sem történt volna a környéken. A helyi gazdák végzik mindennapi munkájukat, és egyelőre vajmi keveset éreznek abból, ami egy kerítéssel arrébb történik a szomszédban.
„Igazából olyan, mint bárki más mellett” – válaszol kérdésünkre az ötvenes éveiben járó szomszéd. Miközben mi a macskáját simogattuk, elárulta, hogy mindeddig egyelőre egyetlen levelet kaptak a hatóságtól, amelyben megmagyarázták, mi történik mellettük, de pontosabbat nem tudnak. „A régészekkel nincs baj, este jönnek általában, csendesek, senkit nem zavarnak. A turisták már inkább.”
Igen, mert már vannak turisták is – azok közül, akik Pécs környékén kirándulnak, egyre többen és gyakrabban látogatnak el az időnként meghirdetett, szabadon megtekinthető ásatásra.
Egyelőre – és tegyük hozzá, szerencsére – nem rongáltak meg semmit, bár a régészek találkoztak már olyan botcsinálta, önjelölt „archeológusokkal” is, akik ásóval, lapáttal felszerelkezve érkeztek a helyszínre, hogy szuvenírként „felkutassanak” néhány korabeli leletet, de szerencsére sikerült ettől elvenni a kedvüket..
„Nem tudom, mi fog történni velünk, egyelőre nem mondanak semmit” – válaszolta a szomszéd arra a kérdésünkre, hogy mit vár a közeljövőben. Ez valószínűleg azért van így, mert jelenleg még a kutatócsoport sem tudja pontosan, mi lesz az ásatások jövője: rengeteg tervük van, de innentől kezdve nem csak rajtuk múlik a hogyan tovább.
Ahogyan azt Dr. Pap Norbert is elmondta az Origónak, miközben az évfordulós ünnepségek miatt az egyre inkább mozgalmas vár tövében sétáltunk: a döntés nem az ő kompetenciájuk, nekik csak elképzeléseik vannak, amiket szeretnének megvalósítani.
Reméljük, hogy mindenki felismeri, mekkora dolog ez a felfedezés.
Mi Szigetvár jelentőségét akartuk növelni, amikor 2013-ban kutatni kezdtünk a környéken, először nem gondoltuk, hogy bármi ilyesmit fogunk találni. Az elmúlt években nem volt ilyen jelentőségű leletegyüttes Magyarországon” – nyilatkozta a professzor.
Az évfordulóra egyébként ismét ellátogatott Magyarországra az a két oszmán hercegnő, Kenize Mourad és Mediha Nami Osmanoglu de Fernandez, akikkel legutóbb július elején beszélgettünk arról, milyen manapság Szulejmán leszármazottainak lenni, de most még elkísérte őket további három tagja is a szulejmán vérvonalnak.
A nemzetközi Zrínyi-év súlyát bizonyítja, hogy Kolinda Grabar-Kitarović, a Horvát Köztársaság államelnöke Szigetvárra látogatott, hiszen az 1566. szeptember 7-én hősi halált halt
Gróf Zrínyi Miklós horvát bán, származása miatt déli szomszédunknak is méltán az egyik legnagyobb nemzeti hőse.
Az évforduló alkalmából Kolinda Grabar-Kitarović horvát és Áder János magyar köztársasági elnök felavatta Szabó Tamás új Zrínyi Miklós-emlékművét, amely történelmi hitelességgel ábrázolja azt a pillanatot, amint a hadvezér lándzsáikat magasra tartó katonáival együtt kirohan a várból.
A szigetvári fellobogózott főtérről egyenes út vezet a sokat látott várfalakhoz, és az egykori vizesárok mögötti főkapuhoz. Az alagútszerű kapubejáró falában üres szemgödrökként tűnnek elő az egykori várőrség ülőfülkéi. Ugyanúgy megérint minket a „genius loci”, a hely szelleme a homályos kapubejáróban, mint a a délelőtti napfényben fürdő Szőlőhegy romjainál.
Gondolatban visszakalandozunk 1566. szeptember 7. késő délutánjára. A szultán parancsára augusztus 29-én, a „szerencse napján” (ez volt a mohácsi ütközet és Buda elfoglalásának napja is) az ostromló hadak koncentrált rohamot indítottak a vár bevételére. A várkapitány, Zrínyi gróf utolsó tartalékai mozgósításával
és csak súlyos veszteségek árán tudta feltartóztatni a török rohamot,
ám a megfogyatkozott védők visszaszorultak a rommá lőtt belső várba.
Az ostrom kezdetekor még 2500 fős magyar–horvát várőrség létszáma 7-800 hadra fogható katonára olvadt. További gondot jelentett, hogy augusztus végére a védők felélték az összes tartalékukat. Gróf Zrínyi Miklós, a korabeli Európa egyik legtehetségesebb hadvezére pontosan tudta, hogy nem számíthat segítségre. II. Miksa német–római császár és magyar király birodalmi hadai – mintegy 50-60 ezer harcedzett zsoldos – a Csallóközben és Győr mellett táborozott Frigyes őrgróf parancsnoksága alatt.
Az erős császári hadseregnek Bécs védelme volt a szabott feladata.
A főparancsnok akkor is ehhez a direktívához igazodott, amikor hírül vette, hogy a szultán elkezdte Szigetvár ostromát. Így – miközben Zrínyi és hős védői oroszlánként küzdöttek a sokszoros török túlerő ellenében – a császár csapatai továbbra is lábhoz tett fegyverrel várakoztak Győr környékén.
Zrínyi, mint hatalmas tekintéllyel rendelkező hadvezér-politikus, valamint dunántúli főkapitány, minden következmény nélkül megtehette volna, hogy a török beérkezése előtt elhagyja Szigetvárt, és a védelem irányítását egyik beosztott kapitányára hagyja. A kemény jellemű horvát–magyar főrendet azonban nem ilyen fából faragták;
nem volt hajlandó elhagyni vitézeit, még a biztos halál tudatában sem.
Miután az augusztus 9-i első rohamot visszaverte, hatalmas veszteségeket okozva az ostromlóknak, a legenda szerint Szulejmán megkörnyékezte a rettenthetetlen várparancsnokot; a padisah nemcsak szabad elvonulást helyezett kilátásba a vár feladásáért cserébe, hanem odaígérte Zrínyi grófnak a horvát koronát is. A megvesztegethetetlen főúr azonban e történelmi sztori szerint visszautasította a szultán ajánlatát, és felkészült, hogy élete árán is megvédi a várat.
Az augusztus 29-i sikertelen várbevételi kísérlet után a török tüzérség újult erővel ágyúzta Sziget falait.
Szeptember 7-én már lángokban állt a belső vár is, a törökök pedig a kapu előtt gyülekeztek az utolsó rohamra.
A főkapitány tudta, hogy ütött az utolsó órájuk, ám a védők elhatározták, hogy a reménytelen helyzet ellenére, az utolsó csepp vérükig küzdeni fognak.
Természetesen, ahogyan a török katonák, úgy a várvédők sem tudták, hogy Szulejmán már nincs az élők sorában. Zrínyi megmaradt ágyúit kartáccsal töltette meg, és közvetlenül a várkapu mögött állította fel a lövegeket. Délután egy óra körül a főkapitány parancsot adott a várkapu kinyitására. A török harcosok ennek láttán hosszú tömött sorokban a kapu felé rohantak, miközben harsányan zúgott az „Allah akbar”. Amint felértek a hídra, Zrínyi elsüttette az ágyúkat.
A közvetlen közelről leadott kartácssortűz véres rendet vágott a támadók között. Amint eloszlott a füst, emberi torzók és testrészek borították a híd környékét. Zrínyi ekkor felvette tollforgós sisakját, és a várudvaron felsorakozott vitézei élére lépett. A szablyák kiröppentek hüvelyükből, előrelendültek a kopják,
a zászlótartó pedig magasba emelte a magyar hadilobogót.
A halálra szánt vitézek hős vezérükkel az élen, félelmetes csatakiáltással kitörtek a várkapun. A sebeiket nyalogató törököket megdöbbentette az elszánt roham; a várvédők falanxa, mint kés a vajba, úgy hatolt át a muszlim harcosok első során. Öldöklő közelharc vette kezdetét; a várvédők – nem lévén veszítenivalójuk – veszett erővel aprították a törököket.
Ám az ellenség is gyorsan felocsúdott, a küzdelem helyszínére siető janicsárok sortüzei és a túlerő hamar legyűrte a védőket.
Zrínyit már az első pillanatokban több lövés érte, és a hős főkapitány holtan roskadt össze.
A túlélők a belső vár romos épületeibe húzódtak vissza, és ott folytatták a küzdelmet. Amint a törökök benyomultak a várudvarra, iszonyatos detonáció rázta meg a környéket, az egyik védő ugyanis felrobbantotta a lőportornyot. A robbanás szinte az összes várba benyomult török katonát megölte, háromezer holttest hevert a romok között.
Zrínyi katonái közül senki sem adta meg magát.
Szigetvár elesett, de a vár bevételéért roppant árat fizettek a törökök;
az egykorú források 20 ezerre teszik az elesettek számát, azaz Zrínyi minden egyes katonájára tíz halott török jutott. Az önfeláldozó hősiesség ilyen szintje még a harcedzett török nagyvezírt, Szokollu Mehmed pasát is megrendítette.
„Valóban világszenzációról van szó, ez egy olyan téma, amivel a magyar tudományos életnek szembe kellett néznie, és szerencsére végre szembe is nézett. A következő lépés a publikáció” – fejtette ki a szigetvári ásatások jelentőségéről alkotott véleményét az Origónak Hóvári János turkológus, volt ankarai nagykövet, a nemzetközi emléknap szervezőbizottságának elnöke, aki szintén részt vett a megemlékezéseken, és ünnepi beszédet mondott Szigetvár főterén.
Szerencsére az ásatások fontosságát senki nem kérdőjelezi meg, most már tényleg csak az a kérdés, hogy mi lesz a feltárt épületek jövője. „ A mai nap fordulópontnak tekinthető a Szulejmán türbe kutatásának történetében. Ugyan a tudományos élet képviselői az elmúlt egy évben már elfogadták a felfedezést, de ennek állami elismerése eddig nem történt meg. A mai napon a török miniszterelnök-helyettes az állami televízió kamerái elől üzente haza Törökországba, hogy ott áll a helyszínen, ahol I. Szulejmán meghalt, és türbéjének romjai veszik körül. Ez új helyzetet teremt mind Magyarországon, mind pedig Törökországban” – foglalta össze meg a látogatás jelentőségét az Origónak Pap professzor.
Volt már szó arról, hogy látogatóközpontot, múzeumot, egész régészparkot hoznak létre a most még érintetlen Szőlőhegyen – de egyelőre még nincs semmi konkrétum. A jeles eseményre ide látogató harvardi professzor, az első pillantásra Dan Brown karakterére, Robert Langdonra emlékeztető Cemak Kafadar, az oszmán történelem nemzetközileg elismert szaktekintélye szerint például
óvatosan kellene bánnunk a ránk hagyott örökséggel.
Nem is kérdés, hogy ez egy világra szóló jelentőségű felfedezés
– mondta el az Origónak a patinás Harvard Egyetem professzora. – De az én véleményem az, hogy nem szabad újjáépíteni sem a türbét, sem bármely másik épületet, méghozzá legfőképpen azért nem, mert nem magát az épületet húznánk fel újra, hanem egy olyan másolatot, amelyről azt hisszük, hogy hiteles. Nem tudjuk, pontosan hogyan nézett ki a türbe, nem is tudhatjuk, így újra sem tudjuk építeni” – vélekedik a professzor.
„Én annak a híve vagyok, hogy a romokat meg kell hagyni eredeti állapotukban. Ha valaki ellátogat Trójába, elég valószínű, hogy meglepődik – ennyi az egész? Hiszen ott is csak a romokat láthatja. De úgy gondolom, ez a helyes megoldás. Látogatóközpont, múzeum, az ehhez hasonló dolgok nagyon is jók, de egy újraépítést nem támogatnék” – fejtette ki Cemak Kafadar.
Dr. Pap Norbert professzor annyit elárult az Origónak, hogy a szultáni síremléket körülvevő török települést valószínűleg nem tárják fel teljességében – nehéz is volna, hiszen a Szőlőhegy szinte teljes egészében lakott. A Szulejmán-türbe, a dervisek kolostora és a dzsámi maradványai viszont olyan, a határainkon is túlnyúló történelmi – és tegyük hozzá, a környék életében hatalmas, pozitív változásokat hozó idegenforgalmi – jelentőséggel rendelkeznek, hogy egyértelmű: a világra szóló leletek nem maradhatnak egy szőlőhegyi kis ház hátsó kertjében lefóliázva örökké. Már csak az a kérdés, pontosan mi lesz a sorsuk?
