Stasi-ügynök volt a balatoni lángossütő

A Balatont reklámozta ez a német prospektus

A Stasi is több besúgót szervezett be a Balatonnál, akik a nyugat- és a keletnémet turisták találkozását, kapcsolatait és viselkedését figyelték - volt köztük lángossütő vagy német nyelvtanár is. Többnyire azokat az NDK-s állampolgárokat találták meg és szervezték be, akik Magyarországon nősültek meg, itt telepedtek le és itt dolgoztak. Őket egyébként olykor meg is fenyegették, hogy ha nem vállalják, akkor nem kapnak letelepedési vagy munkavállalói engedélyt. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának tudományos kutatójával, Slachta Krisztinával a rendszerváltás előtti balatoni idegenforgalomról beszélgettünk: mit, kit és hogyan figyeltek a besúgók, és melyik nyugati turista volt gyanús. 

Kik voltak az első nyugati turisták, és a hidegháború miatt hogyan tudtak az országba, mondjuk a Balatonhoz utazni 1956 után, mert ugye akkor még finoman szólva is rossz volt az országimázsa Magyarországnak?

Ha beszélünk az 1956 utáni idegenforgalomról, muszáj beszélnünk az '56 előttiről is. Történeti szempontból – legyen szó akár nehéziparról, lakásépítésről, ifjúságpolitikáról vagy idegenforgalomról –, mindenre azt tudjuk mondani, hogy van 1956 előtti és utáni helyzet. Az ötvenes évek legelején más bajuk is volt az embereknek, mint az utazás. Aztán elindul a nyugatnémet és a francia gazdasági fellendülés – és egy-két év múlva már el is indul a tömeges turizmus.

1954-55-ben elindulnak Magyarországra az első "német turisták" – ők ugyan nem tipikus, Balatonban pancsoló turisták, hanem az itthonról kitelepített németek. Az ötvenes évek elején-közepén újra hazajöhetnek, meglátogatják a rokonaikat – német állampolgárként.

1956 ennek véget vet.

Megjelennek Budapestről a szétlőtt, véres fotók a nyugati újságokban, lényegében bejárják a világot ezek a felvételek. Az ország valóban kap egy negatív országimázst. 1957-ben hamar nyilvánvaló lesz a pártvezetés számára, hogy ebből valahogy ki kell törni. Kádár János rájön, hogy kell az embereknek adni valami jót is – egy újabb Rákosi-korszakot nem hozhat létre. Ma úgy hívjuk a kádári életszínvonal-politikát, hogy fridzsiderszocializmus, vagy gulyáskommunizmus, amely megengedte a Balaton partján a szezon idején a maszekvilág kialakulását, és más városokban is nyílhattak maszek boltok.

Ezenkívül az emberek lassan felépítették a hétvégi házukat, elmehettek nyaralni a Balatonra, vagy bárhová az országon belül, természetesen.

A rendszer azt is felismerte, hogy szükség van a nyugati valutára, szükség van a nyugati turistákra,

ugyanis kell a pénz ahhoz, hogy fenntartsa – legalábbis próbálja fenntartani - a viszonylagos jólétet Magyarországon. Itt kialakult egy állandó ellentmondás: a gazdaságnak kell a nyugati valuta, miközben az állambiztonság féken akarja tartani a nyugati turisták beáramlását. 1956 után az első beutazó turisták újra a kitelepített németek voltak – körülbelül 1958-tól újra Magyarországra jöttek.

Legfeljebb három hetet tölthettek Magyarországon

- ennyit engedélyeztek számukra. Az első időkben szigorított volt a beutazás: zárt vonatokon jöhettek Magyarországra – csak Budapestig. Ott ki kellett fizetniük egy hotelban a három heti teljes ellátást. Mindezt úgy, hogy nem is laktak ott, nem vacsoráztak vagy reggeliztek egyszer sem a fővárosi szállodában. Budapestről aztán oda utazhattak, ahová akartak, ahol a rokonaik éltek. Aztán három hét múlva újra Budapesten kellett felszállniuk arra a vonatra, ami hazavitte őket.

Slachta Krisztina tudományos kutató, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára Fotó: Talán Csaba

A hatvanas évekre milyen gyorsan emelkedett a beutazó nyugati turisták száma?

Drasztikusan és folyamatosan emelkedik a nyugati turisták száma a hatvanas évekre – az elején még félmillió, aztán 1969-ben már 600 ezer,

1973-ban eléri az egymilliót a nyugati országokból érkezők száma.

1979-ben már több mint kétmillió turista érkezik az NSZK-ból, Angliából, Svédországból, Svájcból. Ráadásul az átutazó nyugati turisták száma is nagyon magas – még ha csak egy éjszakát töltenek is Magyarországon, akkor is be kell jelenteni őket.

Hogyan zajlottak a bejelentések? Kik és milyen módon jelentették be a nyugati turistákat?

A hivatalos kereskedelmi szálláshelyeken ez viszonylag egyszerű volt.

Minden portásnál volt egy könyv, amiben vezette a nyugati turisták névsorát, és hogy pontosan honnan jöttek.

Aztán ezt a könyvet időről időre leadták a helyi rendőrségnél. Ha valaki a saját házában adott ki egy-egy szobát vagy lakrészt, azt neki kellett bejelenteni a rendőrségnél – egy hivatalos bejelentőlapon.

Vagyis: a Balatonnál például minden „zimmer frei"-es szaladgált a rendőrségre ezzel a bejelentőlappal, és hétről hétre adta le az újabb neveket?

Igen, ez sokáig így volt. De a 80-as években már kevésbé tartották be az emberek – és kevésbé követelte meg a hatóság is. Folyamatosan bővült ugyanis addigra a vízummentes országok köre.

Milyen úton utazhattak a nyugati turisták Magyarországra, ha saját autóval jöttek? Ellenőrizték őket? Hogyan szervezhették le az utazásukat és a szállásukat mondjuk az NSZK-ból?

Az NSZK-val 1973-ig még diplomáciai kapcsolata sem volt Magyarországnak. A francia követségen keresztül intézték a vízumkérelmeket – ez volt egyébként a legnehezebb. IBUSZ-kirendeltség is csak 1968-tól nyílt Frankfurtban. Bécsben volt IBUSZ-iroda, sokan még az NSZK-ból is ott intézték a foglalásokat.

"A magánautóval érkező nyugati turisták a 60-as évek elején csak konvojban jöhettek Magyarországra." Forrás: Talán Csaba

Ha már elért az országhatárra a nyugati turista, mi várt rá?

A hatvanas évek elején még a magánúton, autóval érkezők is csak konvojban jöhettek. Valójában azok is szervezett, ellenőrzött utak voltak. Akkor még ugyanis

kontrollálni, irányítani akarták, hogy mit láthatnak a turisták Magyarországból.

Nem szerették volna, ha mondjuk egy nyugati országból érkező látogató lepusztult épületeket, utcákat lát a virágzó szocialista országban. Ez a fajta ellenőrzés csak rövid ideig tartott. Ami lényeges – és ez kiderül az állambiztonsági iratokból –, hogy 1956 után a kémelhárítás is nagyon elfoglalt volt. Az elhárítás a nyugati emigráns magyarokra „dolgozott", ez pedig eltartott egészen 1961-ig. Ekkor azt látták, hogy nincs nyugatról szervezett puccskísérlet. Az is kiderült addigra számukra, hogy nem Nyugatról szervezték a forradalmat, nem egy fasiszta reakció volt, ami 1956-ban történt, és nem is akarják Nyugatról újraszervezni.

Mire észbe kaptak, addigra már több százezer nyugati turista érkezett az országba, az átutazókkal együtt ez majdnem egymillió ember.

Ekkor születnek meg az első utasítások „a társadalmi kapcsolat szervezése az idegenforgalom terén" címmel. Ez azt jelenti, hogy a nagy szállodákban dolgozóknak, az IBUSZ-irodákban dolgozóknak, mindenkinek, aki közvetlen kapcsolatba kerülhet nyugati turistákkal, rendelkezésre kellett állniuk. Itt nem arról van szó, hogy jelenteniük kellett, hanem inkább arról, hogy ha jött egy „gyanús" nyugati turista, akkor

a portás magától értetődő módon odaadta a szobakulcsot az állambiztonsági szolgálat embereinek, hogy azok be tudják poloskázni a szobát.

Hány szobában lehetett, vagy kellett beszerelni a lehallgatóberendezést? Mitől függött az, hogy kiknek a szobáját hallgatják le, és kikét nem?

Nem volt ez általános. Tudja, az volt a nehéz az állambiztonsági munkában, hogy rengeteg információ volt, rengeteg turista, és ebből az iszonyú mennyiségű adatból, információból akarták kiszűrni, hogy ki a kém, és ki nem az. Ez persze már akkor is lehetetlen volt.

Többnyire például akkor szerelték be a lehallgatóberendezéseket egy-egy nyugati vendég hotelszobájába, ha egy másik, baráti állambiztonsági szervtől érkezett egy jelzés.

Ha szóltak, hogy az az ember gyanús.

Ebben a könyben a megfigyelt balatoni idegenforgalomról is lehet olvasni Fotó: Talán Csaba

Voltak konkrét ügynökök is a nagy balatoni szállodákban vagy az IBUSZ-irodákban?

Voltak olyan portások, akik valóban rendszeres jelentéseket írtak. Rémesen unalmas volt. Lényegében csak arról szóltak a jelentések, hogy X. Y. megérkezett, mekkora, milyen típusú autóval, hányas szobát kapta, hány bőrönddel jött. Az IBUSZ idegenvezetői között is voltak ügynökök, akik bizonyos sztereotípiák mentén dolgoznak. Ha egy nyugati turista például gyanúsan mindig eltávolodott a csoporttól, a tipikus, magányos farkas utazó felkeltette az idegenvezető érdeklődését – és persze jelentett is róla.

Gyanús volt az is, ha nem akart azonnal matyó babát vásárolni a szuvenírboltban, hanem inkább sétált egyet a Balaton partján egyedül.

Vagy ha valaki sokat költött. Akinek feltűnően sok pénze volt, több, mint amit az állambiztonsági szolgálat emberei szerint kereshetett. Tudták ugyanis többé-kevésbé, hogy kinek mi a foglalkozása otthon. Arra a turistára is külön figyeltek, aki csak úgy fotózgatta a tájat. Pláne, ha mondjuk Veszprém és Székesfehérvár között fényképezte a dombokat. Akkor már rögtön katonai felderítésre gyanakodtak.

A 60-as évek közepére, végére kiderült, hogy ezek a turisták egyáltalán nem kémek voltak, hanem egykori kitelepítettek, akik hazalátogattak, illetve később az emigránsok. Volt helyismeretük, ismerték a nyelvet, könnyen egyedül is boldogultak, nem kellett a turistacsoporthoz ragaszkodniuk.

A fotózgatásokról is kiderült, hogy többnyire a saját falujuk dombjait fényképezték.

Ettől függetlenül tovább figyelték a turistákat, ugyanis az állambiztonság egy bürokratikus szervezet volt, amely folyamatosan növekedett. Nem lehetett azt mondani, hogy "kérem, nincs ellenség". Nem lehetett azt mondani, hogy ellenség hiányában zárják be az irodát. Én 2008 óta olvasom ezeket az iratokat, és már én is néha azt gondoltam, hogy biztosan voltak a turisták között kémek is – olyan intenzitással dolgozott az állambiztonság. Bizonyára volt néhány, de nem minden kitelepített nagymama, vagy az NSZK-ban mérnökként dolgozó turista folytatott katonai vagy gazdasági hírszerzést, aki fényképezett, vagy érdeklődött az ország gazdasága iránt is.

Akkor a magyar állambiztonsági szolgálat folyamatosan kereste a kémeket, de azok nem voltak sehol?

Azt nem állíthatom, hogy soha, egyetlenegy sem jött Magyarországra, de nem nagyon találták meg őket. Léteznek persze mintaperek, mintaügyek, sajtóhírek, katonai ügyészségi iratok. De ha megnézünk néhányat ezek közül, azt látjuk, hogy ott van például egy idős paraszt bácsi fényképe, és az íráskép alapján gyakorlatilag tökéletesen analfabéta. Nem hiszem el, hogy valóban bármilyen nagy jelentőségű katonai titkokat tudott volna átadni a Varsói Szerződésről a nyugatnémet hírszerzésnek.

Lángossütő és nyelvtanár is volt Stasi-ügynök Fotó: Talán Csaba

A Balaton környékén élők viszont látták, hogy az oda érkező nyugati turisták nagy, új autókkal jönnek, jól élnek, és szinte mindent megengedhettek maguknak – éjszakai bárokba jártak, amelyek főként az ő számukra létesültek, a legnagyobb szállodák legdrágább szobáiban laknak. Volt-e erre szocialista propaganda, hogy ezt valahogy megmagyarázzák?

Természetesen. Még a hetvenes években is gyakoriak voltak a Balaton-környéki megyék napilapjaiban azok a cikkek, amelyek arról szóltak, hogy az állampolgár ne higgyen a szemének, mert az, aki ilyen csoda autókkal jár, mind kizsákmányoló kapitalista, és a nyugati munkások vérét szívja. Nagyon hamar kiderült, hogy ez nem így van, minél több nyugati turista érkezett minden évben. Ennyi kapitalista kizsákmányoló gyáros ugyanis nincsen. Közben a Szabad Európa rádióban folyamatosan hallgatták itthon a nyugati zenét, és a Balatonnál a nyolcvanas években már egyre bővülő mértékben megjelentek a nyugati sajtótermékek is. Igényelték ugyanis a nyugati turisták. Ezek ellen már nem lehetett védekezni.

A nagyobb balatoni városokban csak a szállodákban és az IBUSZ idegenvezetői között voltak besúgók? Nem figyeltették azokat a családokat, akik szobákat adtak ki a nyugati turistáknak?

Ez esetleges volt. Ezeket egyébként éppen most kutatom. Voltak esetek, az egyik például Fonyódon. Nagyon elmésen egy „Balaton" fedőnevű ügynök 1970-től 1979-ig írta a jelentéseit.

Először arra szervezték be, hogy a kempingben figyelje meg az NSZK-ból és az NDK-ból érkező családokat

– akik itt találkoztak Magyarországon. A berlini fal miatt ugyanis otthon nem tudtak találkozni. A családok eljöttek tehát Magyarországra, és itt töltöttek el együtt néhány hetet. Ezekkel a jelentésekkel a magyar állambiztonság egyébként a Stasit – a keletnémet állambiztonságot – is segítette. Itt is rövid időn belül kiderült, hogy semmi gyanús dolgot nem tudtak jelenteni a magyar ügynökök a családok találkozásáról. Fürödtek a Balatonban, grilleztek, fagyiztak, vásároltak. Semmi más nem történt. Az ügynököt

ezután ráállították a magyarokra – például a kemping vezetőjére, hogy seftel-e a valutával.

Aztán azokra a családokra, akiknek bármilyen nyugati kapcsolatuk van. Volt egy család, akinek az NSZK-ban volt rokona, és időnként hazalátogatott. Aztán volt egy lány, akinek olasz vőlegénye volt. De arról is írt a „Balaton" fedőnevű ügynök, amikor többen egy osztrák-magyar focimeccsre érkeztek Ausztriából, és néhányan egy családnál szálltak meg. De ezekben a jelentésekben sem volt semmi lényeges. Lényegében végtelenül unalmasak voltak.

Mondta, hogy a Stasit is segítették a magyar állambiztonság emberei. A Stasi jelen volt Magyarországon?

Mivel 1961. augusztus 13-án, egy vasárnapi napon lezárták a berlini falat, így az elválasztott családok nem tudtak máshol találkozni, csak Csehszlovákiában, Magyarországon és Bulgáriában. De ez utóbbiban nagyon kicsi volt a színvonal, és messze is volt az NSZK-tól. Így maradt Prága és Magyarország. 1964-ben a keletnémet állambiztonság létrehozott egy olyan rendszert, amelyet most utólag úgy nevezünk, hogy a „meghosszabbított fal". Három operatív csoportot hoztak létre. Egyet Prágában, egyet Budapesten, egyet pedig Szófiában. Az első időkben szezonálisan voltak jelen – 4-5 fővel, akik főállású tisztek voltak. A 60-as években még rászorulnak a helyi társszervekre. A 70-es években professzionálissá válik a munkájuk, a 80-as években önállóvá válnak – és már egész évben itt vannak, a feleségükkel, gyerekeikkel.

Az évek alatt kialakul egy balatoni szezonális besúgóhálózatuk is. Voltak közöttük lángossütők vagy akár nyelvtanárok is.

A letartóztatáson kívül bármint csinálhattak, amit akartak. Összesen 40-en, 50-en voltak.

Azokat a családokat is figyelték, akiknek nyugati kapcsolataik voltak Fotó: Talán Csaba

Hogyan szervezte be a Stasi ezeket az ügynököket?

Ez nem volt túl nehéz. Keletnémet állampolgárok voltak, de például itt házasodtak meg, magyar feleségük volt. Letelepedtek, munkát vállaltak. Könnyű volt őket a nagykövetségen keresztül beszervezni.

Meg tudták fogni őket azzal, hogy ha nem jelentenek, nem kapnak tartózkodási- vagy munkavállalói engedélyt.

A 80-as évek végére viszont változott a feladatuk. Már nem az NSZK-NDK családok találkozásáról jelentettek, hanem például elküldték a budapesti ügynökeiket a március 15-i tüntetésekre. Vagy Nagy Imre újratemetésére. A Stasi ugyanis a nyolcvanas évek végére már nem hisz a magyar hírcsatornáknak. Nem hisz abban, ami megjelenik a Népszabadságban, nem hisz annak, amit a diplomáciai csatornákon át megtud. Magyarország ugyanis közben belép az IMF-be (Valutaalap), belép az Interpolba, a Stasi kétségbe van esve, hogy hogyan változik majd a kiadatás. A nyolcvanas évek harmadik harmadában Magyarország nagyon elkanyarodik a szigorú szocialista blokktól. Bevezetik például a világútlevelet '87-ben. Így teljesen okafogyottá válik a fizikai határzár, a vasfüggöny fenntartása. 1989 májusában el is kezdik bontani, de a Stasinak van egy ügynöke, aki Sopron mellett lakik, és ő már '88 decemberében jelenti, hogy bontják a belső kerítéseket, bontják az őrtornyokat.

Azon kívül, hogy a nyugatnémet családok itt találkoztak a keletnémet rokonaikkal, a többi nyugati turistát mi vonzotta Magyarországra? Miért nem más, nyugati országokba, esetleg tengerpartokra utaztak? Nyilván azért többé-kevésbé tisztában voltak azzal, hogy itt megfigyelhetik őket.

A Balaton nagyon vonzotta a nyugati turistákat. Olyan szórólapok, reklámok jelentek meg nyugaton, hogy „a Balaton olyan, mint az első szerelem. Az ember elhagyhatja, de nem felejti el soha."

A Balatont reklámozta ez a német prospektus Forrás: Slachta Krisztina

A közeli, nyugati országokban nyáron is gyakran csak 15-20 fok van, a magyar nyár 30 fokos, a Balaton sekély, a nyugatiaknak nagyon olcsó – talán még a mai napig, de akkor meg pláne. A Balatonon a nyugati turista is megtalálta a kényelmét – voltak magas színvonalú szállodák, éttermek, mindent megkaphatott.

A magyarok pedig mindent el is adhattak. Kiültek a házuk elé, és amit leszedtek a kertjükből, amit találtak a pincében-padláson, eladhatták a nyugatiaknak.

Ez a nyugati turistáknak egzotikus volt.

Ráadásul a 70-es évekre az ország reklámarculata is kialakult – ami meggyőződésem szerint mára inkább már átok: ez volt a paprika, csárda, a magyar "vircsaft", Hortobágy. A keletnémeteknek pedig Magyarország maga volt a paradicsom. Itt számukra óriási volt a szabadság. Itthon már a 70-es években megszűnt a „menj borbélyhoz, fiam" szigor. Itt már nem állították meg a rendőrök az embereket csak úgy, voltak fesztiválok, játszhattak szabadtéri koncerteken, lehetett stoppolni úgy, hogy nem vonta kérdőre őket a rendőr, szóval: ez az ország volt számukra a megtestesült szabadság. A mai napig így emlékeznek az idősebb németek – akik akkor a keleti blokkban éltek – Magyarországra: "Ez volt a legnyugatibb ország, ahová utazhattunk!"