Miért hagyott minket magunkra a Nyugat 1956-ban?

2016.11.01. 13:44

A szuezi válság és a magyarországi forradalom szinte napra pontosan egybeesett 1956-ban, és sokan ma is úgy vélik, ha az egyiptomi események nem terelik el a nyugati országok figyelmét, és nem osztják meg az ENSZ-t, lett volna esély a nemzetközi fellépésre Magyarország ügyében. Egy biztos: a britek és a franciák nemzetközi jogot semmibe vevő agressziójával párhuzamosan a Szovjetunió joggal érezhette, hogy büntetlenül kezébe veheti a bíráskodást Budapesten, írja Peter Unwin, Nagy-Britannia korábbi budapesti nagykövete a Nagyhatalmi játszmák – 1956 a magyar forradalom a világpolitika erőterében című könyvében.

„Magyarország népe elég vérrel adózott, hogy megmutassa a világnak a szabadsághoz és igazsághoz való ragaszkodását. Most a világ hatalmain a sor, hogy megmutassák az Egyesült Nemzetek Alapokmányában foglalt elvek erejét és a világ szabadságszerető népeinek erejét. Kérem a nagyhatalmak és az Egyesült Nemzetek bölcs és bátor döntését leigázott nemzetem szabadsága érdekében” – írta Bibó István államminiszter a Parlament már üres épületében 1956. november 4-én. Politikai végakaratát fogalmazta mint „a törvényes magyar kormány egyedüli képviselője”.

 

Bibó István, a Nagy Imre-kormány államminisztere november 4-én reggel egyedül maradt a parlamentbenForrás: Wikimedia Commons

 

Az ENSZ azonban távolról sem foglalkozott akkora lelkesedéssel a Magyarország elleni szovjet agresszió kérdésével, mint amekkora figyelmet az egyiptomi eseményeknek szentelt.

A nyugati országokat megosztotta a Szuezi-csatorna államosítása utáni francia–brit–izraeli támadás, amely a nemzetközi jogot éppúgy lábbal tiporta, mint a Szovjetunió magyarországi beavatkozása, a magyarok ügyének megvitatására és nemzetközi nyomás kifejtésére mégsem jutott sem idő, sem politikai szándék.Peter Unwin brit diplomata – aki 1958 és 1963 között teljesített szolgálatot Nagy-Britannia budapesti nagykövetségén, később pedig nagykövetként tért vissza Magyarországra – arra a kérdésre próbál választ találni Nagyhatalmi játszmák című, nemrég magyarul is megjelent könyvében, hogy

mennyiben befolyásolták a szuezi események a magyar forradalom sorsát.

A veterán diplomata személyes hangvételű emlékiratait 2007-ben publikálta, ami kellő időbeli távolságot adott ahhoz, hogy brit nézőpontból ugyan, de viszonylag reálisan lássa az 56-os magyarországi és egyiptomi „tragédiák” közötti összefüggéseket.

Unwin arra a végkövetkeztetésre jut, hogy a két eseménysornak van köze egymáshoz: a Szuezi-csatorna ellenőrzéséért vívott harcok részben befolyásolták a magyarországi eseményeket, de sokkal kisebb mértékben, mint azt annak idején és később is Magyarországon gondolták.

Szuezi válságForrás: AFP

Az akkori brit külpolitikával kapcsolatban önkritikus Unwin szerint a magyarok túlzott reményeket tápláltak, szinte „csodát vártak” a nyugati nagyhatalmaktól, illetve az ENSZ-től. Szerinte a magyarok a szervezettel kapcsolatban túlságosan optimisták voltak, nemcsak szavakra, tettekre is vágytak, és hittek abban, hogy a szövetség alapelveinek megfelelően jár majd el a magyarok ügyében. Sokan úgy vélték, hogy ha nincs a szuezi válság, akkor más elbírálásban részesítik a magyar kormány ENSZ felé intézett kérését. De valójában mennyiben fogható a szuezi válságra, hogy a szovjetek beavatkozása felett szemet hunytak a nyugati nagyhatalmak?

„Ma éppoly nehéz belátni, mint akkor, hogy a Szuez miatt esetleg épp nem megosztott Nyugat vagy a kérdéssel valóban érdemben foglalkozni képes ENSZ mit tehetett volna a Magyarországon kibontakozóban lévő tragédia ügyében?” – teszi fel a kérdést a volt nagykövet.

Szerinte még ha nem is vennénk figyelembe a szuezi események miatt megosztott Nyugatot és az ENSZ-t, a körülmények a magyarok számára több tényező miatt is kedvezőtlenül alakultak. Egyrészt a Szovjetunióhoz hű államok semmiképp sem kívántak ujjat húzni Moszkvával, Ausztria semlegességéről pedig egy évvel korábban állapodott meg a Szovjetunió és az USA, Nagy-Britannia és Franciaország. Fontos tényezőként említi, hogy Dwight D. Eisenhower amerikai elnök (1953–1961 között) ekkor épp újraválasztásáért kampányolt, fő üzenetként „békét és prosperitást” ígérve. A Szovjetuniónak pedig sok ezer katonája állomásozott Magyarországon, és még több a határok közvetlen közelében.

Forrás: Fortepan/Nagy Gyula

Unwin arra a következtetésre jut, hogy „ha az amerikai és brit tankok végig is gördülhettek volna a Bécs–Budapest országúton, ahogyan sok magyar remélte, nem akadt olyan felelősen gondolkodó kormány, amely e harckocsikat kitette volna egy szovjet túlerő katonai csapásainak. Ezért Foster Dulles (amerikai külügyminiszter – a szerk.) minden olyan szónoklata dacára, hogy Közép-Európában vissza kell szorítani a szovjet birodalmat, az Egyesült Államok és szövetségesei a szép szavaknál soha nem lehettek többre képesek. Magyarországot csak a nukleáris fegyverek menthették volna meg, azon az áron, hogy lerombolják az országot, Európa felét és a későbbiekben esetleg a világ jó részét.”

A diplomata ennek ellenére úgy látja, volt összefüggés a szuezi válság és a magyar forradalom leverése között, és nem csak azért, mert a nemzetközi közvélemény, legfőképp az ENSZ figyelme elterelődött a magyar eseményekről, és az amerikaiak sokkal inkább a brit–francia akció azonnali leállításával voltak elfoglalva.

Unwin idézi William Hayter moszkvai brit nagykövet Londonba küldött akkori jelentéseit, amelyek szerint „az oroszok gondolhatták úgy, hogy ha az Egyesült Királyság és Franciaország (...) a Közel-Keleten büntetlenül saját kezébe veheti a bíráskodást, akkor feltehetőleg a Szovjetuniót sem fogják túl hangosan bírálni azért, ha ugyanezt teszi Magyarországon.”

Hayter úgy vélte, hogy a magyar ügyben a moszkvai „keményvonalasok” kerekedtek felül, akik három dologgal érvelhettek a magyarországi beavatkozás mellett Szuezzel kapcsolatban.

Egyrészt azzal, hogy a brit és francia fellépés olyannyira elidegeníti az ázsiai országokat, hogy nem fognak hangosabban fellépni a Magyarország elleni katonai támadás miatt. Másrészt: ha Nagy-Britannia és Franciaország a saját szája íze szerint értelmezheti a nemzeti jogot, akkor ezt a Szovjetunió is megteheti. Végül Moszkva, mivel keveset tehetett Egyiptom érdekében, nem engedhetett meg magának egyszerre két presztízsveszteséget.

Unwin szerint a szovjet katonai beavatkozásról szóló végső döntésnek negyven százalékban a magyar események voltak a kiváltó okai, további negyven százalékban az, hogy a fejlemények milyen hatást gyakorolhattak volna a Szovjetunió megítélésére főként a csatlós államok és Kína szemében, míg Szuez csak húsz százalékban számíthatott.

Forrás: Fortepan / KURUTZ MÁRTON

A volt nagykövet azért nem állja meg szó nélkül, hogy míg 1956-ban az Egyesült Államok szentnek és sérthetetlennek tartotta a nemzetközi jogot és az ENSZ akaratát Nagy-Britannia és Franciaország egyiptomi fellépését illetően, addig 2003-ban Irakban ennek már a jelét sem lehetett tapasztalni, és Washington „jelentéktelen tényezővé degradálta a nemzetközi jogot”.

Mindenesetre nem véletlen, hogy Bibó István A nemzetközi államközösségek bénultsága és annak orvosságai című 1977-es tanulmányában részletesen foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy nincs olyan nemzetközi politikai döntőbíróság, amely következetesen érvényesítené a nemzetek önrendelkezési elvét, amely az ENSZ alapokmányában is szerepel.

Mint írja: „a második világháború óta elmúlt évtizedekben a mindmáig egymást követő nemzetközi konfliktusok körüli huzavona napvilágra hozta a nemzetközi államközösség nagyfokú tanácstalanságát, elvtelenségét, ötlettelenségét és eredménytelenségét az igazán kritikus nemzetközi politikai viták (...) megoldásában.”