Nyugat-Európa 1956: Kiváló tanulópályának bizonyult a magyar forradalom

A franciák tanulmányozhatták, hogy kell leverni egy felkelést

Minden határ nyitva volt 1956-ban, amit nem csak a két nagyhatalom hírszerző szolgálata használt ki. Bár arról még keveset tudunk, hogy a nyugat-európaiak pontosan milyen akciókban vettek részt, az biztosnak tűnik, hogy a BM irattárának egy része eltűnt, és ebből megtudott néhány információt az angol, a francia és a nyugatnémet titkosszolgálat.

A franciák tanulmányozhatták, hogy kell leverni egy felkelést Forrás: Fortepan

Stella Rimington az ötvenes években az edinburghi egyetemre járt. A brit kémelhárítás későbbi főigazgatójára nagy hatást gyakoroltak az ötvenhatos események.

1956 októberében otthon feküdtem betegen, miközben a világ egyik válságból a másikba sodródott. Hallgattam a híreket, amelyek a szuezi eseményekről, majd a szovjetek magyarországi inváziójáról szóltak. Edingburghi barátaimon keresztül is kaptam híreket. Közülük néhányan demonstrációkban, tiltakozó gyűléseken is részt vettek. Emlékszem, mennyire idegesített, hogy lemaradtam mindenről”

– írta nagy port kavart visszaemlékezésében.

Rimington ebben az évben még nem dolgozott a brit titkosszolgálatoknak, csak tizenegy évvel később szervezték be Indiában, mégsem elhanyagolható, amikor a forrongó világról ír. Ez a pár sor ugyanis megmutatja, hogy a magyar forradalom és a véres megtorlás híre

nemcsak a kétpólusú világ nagyhatalmainak, az Egyesült Államoknak és a Szovjetuniónak, hanem Nyugat-Európának is fontos volt.

Ellenség testközelben

Ma még keveset tudunk arról, mivel foglalkoztak az angol, francia vagy a nyugatnémet kémek 1956-ban, de aligha lehet kérdés, hogy ők is kihasználták a helyzetet. A Kommunizmuskutató Intézet igazgatója szerint

nem gyakran adódott alkalom arra, hogy testközelből lehessen megfigyelni az ellenséget.

A forradalom napjaiban nyitott volt az ország, az jött be a határokon, aki akart. Százötven újságíró tudósította a világot az eseményekről, ezek közül bárki küldhetett információkat bármilyen szolgálatnak.

Az újságírók között is lehetett kém, de biztosan jöttek velük újságírónak álcázott hírszerzők is. Ez akkora lehetőség volt arra, hogy a vasfüggöny túloldalára kerüljenek, hogy bolond lett volna az a hírszerző szolgálat, amely ezt nem használja ki”

– mondja Markó György történész.

Megfigyeltek, jegyzeteltek, jelentést írtak a nyugat-európai kémek Forrás: Fortepan

A nyugat-európaiak – bár erre egyelőre nincs elegendő bizonyíték – feltehetően Magyarországon is folyamatosan gyűjtötték az adatokat, ahogy azt a szolgálatok általában szokták. Erről szól a munkájuk. Azt viszont már lehet tudni, hogy a francia titkosszolgálat számára kiváló tanulópályának bizonyult a magyar forradalom.

A francia titkosszolgálat küldött ide ügynököket azzal a céllal, hogy tanulmányozzák a városi harc sajátosságait arra az esetre, ha például Algírban lázadás van, mert így megtudják, hogyan kell leverni”

– teszi hozzá a szakértő.

Szűkszavú brit dossziék

Ma még a homályban tapogatóznak, akik arra keresik választ, pontosan milyen fedősztorival, milyen küldetéseket hajtottak végre a nyugatiak a „felfordulás” napjaiban. Ez egyrészt annak köszönhető, hogy London, Párizs és Bonn (az NSZK akkori fővárosa) szolgálatainak, különösen a briteknek az anyagai nem harmincöt vagy negyven év után kerülnek nyilvánosságra, hanem jóval később.

Nagy-Britanniában például az MI6, a brit hírszerzés ügynökdossziéi még csak

az első világháború végéig, a memorandumok pedig az 1920-as évekig kutathatók.

Másrészt a briteknél sok akta szűkszavú, csak a lényeget írja le, nem úgy, mint a magyar titkosszolgálati dossziék.

Az MI6 épülete: nem tudjuk, milyen akciókra adtak utasítást Forrás: AFP/Shaun Curry

Pál István, az ELTE Új- és Jelenkori Egyetemes Történeti Tanszékének adjunktusa a Londonban élő ötvenhatos magyar emigránsokra irányuló magyar hírszerzési kísérletek után kutat.

Amíg nem ismerjük a dokumentumokat, nem tudjuk rekonstruálni az eseményeket. Amit Londonban láttam, az viszonylag limitált volt, de az már kiderült, hogy az első évfordulón nagygyűlést tartottak, ahol a felsőházból is többen megjelentek. Itt biztató beszédek hangzottak el arról, hogy a magyarok ne adják fel a reményt, de sajnos rövid az ezzel kapcsolatos anyag”

– mondja.

Azt, hogy ezzel mi volt a cél, éppen a szűkszavúság miatt nehéz megmondani. Csak találgatni tudunk. Lehet, hogy ezzel próbálták életben tartani a szabadság eszményét, de az is lehet, hogy a menekülteket próbálták így integrálni.

Vagy az is lehet, hogy azt üzente ezzel, hogy most nem tehetünk többet, de illeszkedjetek be, adunk nektek munkát, helyzetbe hozunk benneteket, és lesz majd egyszer még szabad Magyarország”

– teszi hozzá Pál István.

Valójában

ennél többet Nagy-Britannia nem tehetett az ötvenhatos magyarokért.

London nem vállalhatott többet, hiszen még Washington sem kockáztatott, nem akart kirobbantani egy újabb háborút. Ugyanakkor Pál István szerint egy aktív forradalmi angol vagy francia jelenlét nem elképzelhetetlen.

A ráépülés nem kizárt

Borbándi Gyula A magyar emigráció életrajza 1945–1985 című művében így ír:

Sok kritika érte a Magyar Nemzeti Bizottmányt – az emigráció legfőbb érdekképviseleti szerveként –, hogy túlságosan az USA felé orientálódott. Ennek oka nagyon egyszerű, ti. Washington vállalta fel nyíltan a kelet-európai ügyeket, London és Párizs húzódozott attól, hogy megnyilvánuljon.”

Az ELTE adjunktusa szerint ennek az oka a pozícióvesztés, de legalább ugyanakkora szerepe lehet, hogy nem akarták magukat kitenni annak, hogy hálózatuk a retorikai csatározások nyomán lebukjon. Nem kívülről szervezték a forradalmat, de ahogy fogalmazott: a ráépülés nem kizárt.

Vajon közük volt a magyar forradalomhoz a nyugat-európaiaknak? Forrás: Fortepan

„Ha külső beavatkozás történt, én

inkább Nagy-Britannia vagy Franciaország szolgálatait tudnám elképzelni a 24-én kezdődő fegyveres akciók kirobbantása mögött.

Más a társaság, amelyik tüntet teljesen vegyes társadalmi összetétellel, és más dolog az, hogy a nyolcadik, kilencedik kerületi munkásfiúk vették fel a fegyvert tipikusan olyan emberek vezetésével, akik a második világháborúban karpaszományos tizedesek, szakaszvezetők, gh-s őrmesterek voltak, tehát nem a profi, hardcore, ludovikás tisztikarba tartoztak” – magyarázza Pál István.

Szerinte a hivatásos katonák, legyen szó a Magyar Néphadsereg aktív vagy a Magyar Királyi Honvédség elbocsátott és legtöbbször perifériára szorított tisztjeiről, nagyon jól tudták, hogy

a szovjet hadsereg elleni küzdelem gyakorlatilag meddő, vagyis reménytelen.

Azt is tudták, hogy nem fog megérkezni a külső segítség, hiszen ha negyvenhétben nem történt ilyen, ötvenhatban ez még esélytelenebb.

Kik lehettek a spájzban?

„A nyugatiaknak a magyar forradalom arra volt jó, hogy Szuezről elvonják a figyelmet. Tim Weiner a CIA történetéről írt könyvében azt írja, ha volt is elrejtett amerikai fegyver, nem tudták, hogy hol keressék. Stephen Dorrillnál már az szerepel, hogy ezek előkerültek.

Ezek szerint az angoloknak jobb volt a hálózatuk, vagy mondjuk így, profibb módon szervezték meg.

Rájuk nem tudtak úgy lecsapni, nem sikerült földeríteni, mint másét. De hogy most ez az MI6 vagy az angol katonai felderítés, a Military Intelligence Department volt-e, azt nem tudjuk megmondani” – teszi hozzá a kutató.

Az sem kizárható, hogy a Field Security Sections (FSS) emberei jártak Budapesten. A brit katonai elhárítás, amely egyben hírszerzéssel is foglalkozott, és 1955-ig Grazban, Heiligenkreutzban működött, korábban futtatott ügynököket Magyarországon.

A magyar határőrök között volt olyan, aki nekik dolgozott, és lebukott még a forradalom előtt. 1951-ben és 1952-ben akasztottak, agyonlőttek embereket ilyen tevékenységek miatt. Több ilyen perre került sor, ahol a tipikus koreográfia szerint két kémet ítéltek halálra, emellett hármat életfogytiglanra, öt-hat embert pedig húsz év börtönre, ezenkívül lehetettek úgy ötvenen azok, akik egytől öt-tíz, akár tizenkét évig terjedő fegyházbüntetést kaptak”

– mondja az adjunktus.

A magyar hírszerzés (ÁVH, BM-osztály) történetét kutató, elsősorban szervezettörténettel foglalkozó szerzők, Tóth Eszter Zsófia és Palasik Mária történészek tanulmányokat írtak erről az időszakról. Arra a következtetésre jutottak, hogy 1956-ban a magyar szolgálat

tekintélyes mennyiségű anyagot veszített el,

vagy legalábbis sok minden mehetett át a felkelők kezén.

Tömeg gyűlt össze egy budapesti utcán 1956-ban: titkos iratokhoz jutottak a forradalmárok Forrás: Fortepan

„Szerintem nem lehet teljes egészében kizárni, hogy bizonyos információk, ha nem is akkor, közvetlenül, de a menekült felkelők révén eljutottak a brit, francia vagy az amerikai hírszerzés embereihez. Azoktól a felkelőktől, akik esetleg elfoglaltak egy BM-épületet, biztosan jutottak ki információk, az irattár egy része ugyanis elkallódott. Lehetséges, hogy ez lebukáshoz, átállításokhoz, átállásokhoz vezetett.

Akit zsarolással vagy a hozzátartozóival tartottak sakkban, de a nevét megtudta az MI5 (brit elhárítás) vagy a DST (francia elhárítás), az óhatatlanul átállt”

– mondja Pál István, aki szerint az sem véletlen, hogy a New York-i magyar ENSZ-képviseletet vagy a magyar nagykövetséget Washingtonban, Párizsban, Buenos Airesben és Mexikóvárosban sorra provokációk érték.

Valószínűleg azért történtek ilyenek, mert bizonyos kikerült iratok alapján többeket sikerült azonosítani, illetve szóltak egymásnak a különböző szolgálatok. Tehát előfordulhat az, hogy például az argentinok így adták tudtára a magyar követségnek, hogy tisztában vannak a melléktevékenységeikkel.”

Persona non grata

1957-ben kőzápor törte be a londoni magyar nagykövetségi ablakait. Az történt, hogy amikor a posztoló rendőr eltűnt, megjelent egy csapat fiatal, és megdobálta az épületet, majd elszaladt.

A hivatalos Magyarországgal szembeni fenntartásokat ez az akció hűen tükrözte, ahogy a magyar diplomaták kitiltása is.

Ebben az évben Rácz Pált az Egyesült Államokból, két évvel később Szolnok Péter rezidenst Nagy-Britanniából utasították ki. Pál István szerint ezzel is azt demonstrálták, hogy a forradalom leverése miatt a nyugati közvélemény szinte egy emberként az új rendszer ellen van.

Ahogy az angolok és az amerikaiak, a franciák sem szakították meg a diplomáciai kapcsolatot Magyarországgal, de tudtára adták a magyar külképviseleteknek, hogy a kétoldalú viszony, amely sohasem volt igazán szívélyes, nem olyan, mint régen volt, körülbelül ugyanolyan mélypontra került, mint 1919–1920-ban vagy 1944-ben. A magyar diplomatákat nem igazán tekintették szívesen látott vendégnek”

– mondja a kutató, aki előtt még nagy munka áll. Nagyon sok iratot kell átnéznie, hogy kiderüljön az igazság.

„Az, hogy valaki látott valamit Budapesten, amiről beszámolt odakint, minden további nélkül működött.

A hírszerzésnek '57 után azért volt nagyon nehéz nyugaton újrakezdenie, mert nagyon sok ember kompromittálódott,

vagy azért, mert azok, akik esetleg még hittek ebben a társadalmi rendszerben, és mondjuk ezért vállaltak valamilyen szintű együttműködést, most visszahőköltek, kiábrándultak és megszakították velük a kapcsolatot” – teszi hozzá.

Rászállt a Nyugat a magyar hírszerzésre

A magyar hírszerzésnek nem volt könnyű dolga Nyugat-Európában a véres megtorlás után Forrás: Fortepan

A kutató szerint az sem kizárt, hogy a magyar hírszerzők Nyugat-Európában a forradalom után egyszerűen már nem tudtak hozzáférni semmihez, mert aki korábban szóba állt velük, 1957-ben már elérhetetlen volt. A nyugati elhárítás ugyanis rájuk szállt.

Vámos Imre és Horváth Béla hazatérése kivételes eset volt: inkább az idős, idegen nyelvet nem tudó, azon boldogulni nem képes emberek tértek vissza, vagy vállalták az együttműködést a magyar hírszerzéssel” – mondja a kutató.

Amíg Párizsban, Londonban és Berlinben az iratokat nem oldják fel a titkosítás alól, a történészek a kémek rokonaival, többnyire a gyerekeikkel vagy az unokáikkal és az ismerőseikkel beszélgethetnek el arról, amit láttak, amikor a hírszerzővel voltak, vagy az mi mesélt nekik. Így készült az igazi James Bondokról szóló könyv Michael Smith tollából, amelynek csak egy része épít a húszas évek olvasható dokumentumaira.

Egy másik lehetőség az olyan hihetetlen ritka pillanat, amikor egy kémfőnöknek kiadják a memoárját, és ha majd egyszer beleshetünk a titkokba, a Rimington-féle izgalmas írásokban olvasható, szubjektív pillanatokat kiegészíti majd az adatok és a számok száraz világának hiteles története.