Ugráló robotok marsi barlangokban

Földünkön sajátos élőlények lakják a barlangokat. Nemrég a Marson is találtak beomlott lávacsatornákat, amelyekben kevésbé változékony a környezet, mint a felszínen. Vajon lakhatják-e szélsőséges körülményeket elviselő életformák ezeket az üregeket?

 

Egy beomlott lávacsatornának mutatkozó alakzat a Tartarus Colles térségben a Marson, amelynek középső részén egy kisebb területen még látható a fedőréteg. Elképzelhető, hogy a felszínre kibukkanó területen túl is folytatódik, hosszú barlangrendszert alkotva (NASA, JPL, UA)

Több marsi vulkán lejtőjén is azonosítottak olyan mélyedéseket, amelyek nem hasonlítanak kráterekre. Gyakran törésvonalak mentén sorakoznak a lávasíkságokon. Innen jött az ötlet, hogy ezek beszakadt barlangok, pontosabban azok felszíni nyílásai lehetnek (lásd korábbi cikkünkben).

A marsi barlangokban is sajátos környezet jellemző, mikroklímájuk eltér a felettük lévő felszíni területekétől. Belsejükben kisebb a hőingás, és jég jelenlétében párásabb lehet a levegő, mint a felszínen. Emellett a világűrből érkező intenzív sugárzások is alig érik belsejüket, míg szórt fényt néhány helyen kaphatnak. Mindent összevetve érdekes környezetet biztosíthatnak az esetleges élőlényeknek.

Földünk barlangjaiban sajátos életközösségek jellemzőek. A jelenleg ismert leghosszabb vulkanikus lávabarlang a Kazumura a Hawaii-szigeteken, amelynek teljes hossza 59 kilométer. Bolygónkon lávabarlangok a fiatal vulkáni területeken jellemzőek, üregeiket idővel üledékek temethetik el, illetve tetejük is beszakadhat. A legidősebb földi lávabarlang 7 millió éves, és a jordániai Al-Shaam vulkáni platón található. A barlangok sajátos mikroklímája nálunk is eltér a felszíni viszonyoktól, a száraz Atacama-sivatagban például olyan barlangok is akadnak, amelyekben víz fordul elő.

A földi barlangokban többnyire egyszerű organizmusok élnek, amelyek gyakran csak egy vékony bevonat formájában borítják a falat. A napfénytől elzárt környezetekben kémiai energiaforrást használó mikrobák jellemzőek. Mivel ezek az élőlények általában élőhelyükön maradnak pusztulásuk után, a rajtuk kiváló ásványok révén tartósan meg is őrződhetnek. A legtöbbet vizsgált földi barlangok karbonátos kőzetekben alakultak ki, és belsejükben kalcit a leggyakoribb ásvány. Ellenben a bazaltos lávabarlangok kevésbé ismertek bolygónkon, ezekben a felszín alatti vizek közreműködésével karbonátok, szulfátok és különböző szilikátásványok telepednek meg.

Mivel a Marson az éghajlat hűvösebb és szárazabb, mint a földi, nagyon lassúak a változások a bolygó felszínén. Ennek megfelelően igen idős lávabarlangok is létezhetnek, némelyek a korábbi, enyhébb éghajlatú időszak nyomait is tartalmazhatják. A marsi barlangokban lerakódott ásványok az egykori éghajlati viszonyoknak, valamint a felszín alatti jellemzőknek is őrizhetik a nyomait, és védik is azokat a felszínt érő kisebb becsapódásoktól, agresszív kemikáliáktól. A barlangok ezért az esetleg egykor előforduló marsi élet nyomait is tartósan őrizhetik.

Egy lávacsatorna, amely mentén a felszín sok helyen beszakadt (NASA)

A marsi barlangok az élet szempontjából eltérő adottságokat képviselnek. A felszíninél kisebb változások sok élőlénynek kedveznének, akárcsak az esetleges páradús környezet - a hőmérséklet szempontjából azonban kellemetlen a helyzet. Mai ismeretink alapján a felszínhez közeli barlangok elég hidegek lehetnek. Akárcsak a Földön, a felszín alatti üregekben az adott terület évi középhőmérséklete jellemző - ez pedig a Marson mindenhol lényegesen 0 Celsius-fok alatti.

Ennek ellenére ma még ismeretlen, érdekes helyszínek a marsi barlangok. Vizsgálatuk igen nehéz, azonban van rá ötlet: apró ugráló robotokkal lehetne felderíteni őket, mint arról korábban olvashattak rovatunkban.