Új fotó készült az egyik legnagyobb csillagot övező gigantikus burokról

A Plútó naptávolságánál tízszer nagyobb kiterjedésű porfelhőt azonosítottak az Univerzum egyik legnagyobb méretű csillaga, a Betelgeuse körül. A vörös szuperóriás égitest élete végéhez közeledve vetette le magáról az anyagot, amelyet minden korábbinál pontosabban sikerült feltérképezni.

A Jupiter pályájáig terjedne a felszíne, ha a Nap helyére raknánk a Betelgeuse nevű óriáscsillagot. A Földtől 640 fényévnyire lévő, élete végén járó óriási égitest idővel szupernóvaként végezheti. Ezúttal a csillagot környező térrészről készült egyik új felvételt mutatjuk be, amely látványosan demonstrálja, az égitest már jó ideje instabil állapotban van, és sok anyagot lökött le magáról.

A Betelgeuse környezete. A látómező átmérője 5,6 ívperc, azaz szögméretét tekintve közel 5-ször kisebb a telehold átmérőjénél. A kép nagyméretű változatának letöltése (ESO, Pierre Kervella, LESIA, Observatoire de Paris)

A képet az Európai Déli Obszervatórium (ESO) VLT-rendszerével rögzítették. A csillag helyzetét a kép közepén látható piros karika jelzi, míg a fotó legnagyobb részét a csillagot övező anyagfelhő tölti ki - ez közel 400-szoros Nap-Föld távolságig követhető. Ez az anyag tehát messze a Kuiper-övben húzódna, ha Naprendszerünkbe helyeznénk.

A Betelgeuse az Orion csillagképben (ESO)

A Betelgeuse átmérője közel ezerszerese a Napénak, energiakibocsátása pedig mintegy százezerszeresen haladja meg csillagunkét. A Betelgeuséhoz hasonló vörös szuperóriás csillagokból közel 10 ezer év alatt a Napunkéval megegyező mennyiségű gázanyag is eltávozhat. Az égitestnél megfigyelt szabálytalan anyagkiáramlás egyik lehetséges oka, hogy a csillag a sarkvidéke környékén több gázt veszít, mint felszínének egyéb részén, talán a forgásával kapcsolatos folyamatok révén. A másik elképzelés, hogy a felszínen hatalmas áramlási (konvekciós) cellák befolyásolják az anyagkiáramlást.

Fantáziarajz a Betelgeuse anyagkiáramlásáról (ESO)

A nagyfelbontású megfigyelések alapján az égitest felszínén - a korábbi feltételezéseknek megfelelően - hatalmas áramlási cellák találhatók, amelyek mérete nagyságrendileg a csillag átmérőjéhez közeli. Ezek belsejében intenzív emelkedő, illetve süllyedő mozgás jellemző. Elképzelhető tehát, hogy a fent említett anyagkibocsátást is a "bugyborékoló" felszín hozza létre.