Rabszolgák és elűzött halászok - a cunami kései áldozatai

Vágólapra másolva!
A 2004 december 25-i dél-kelet ázsiai cunami utóhatásait vizsgálja egy, a BBC 2-n bemutatandó kétrészes dokumentumfilm, amelyből kiderül, hogy a katasztrófa által érintett partszakaszok őshonos lakosai - főként apró falvakban élő halászok - a turisztikai fejlesztések miatt nem térhetnek vissza eredeti lakóhelyükre. Az erőszakos kitelepítések mellett a rabszolgamunka is súlyos gondot jelent az újjáépítésben.
Vágólapra másolva!

Hasonló témában jelentetett meg tanulmányt a Tourism Concern nevű brit érdekvédelmi csoport "A cunami utáni újjáépítések: egy második katasztrófa" címmel. Az elsőként 2005 októberében napvilágot látott jelentés világított rá először, hogy a cunami által sújtott helyi őslakosokat egy hasonlóan nagy tragédia fenyegeti az erőszakosan terjeszkedő idegenforgalmi fejlesztések miatt.

Az érdekvédelmi szervezet azért kampányol, hogy ezek az emberek visszakapják jogukat eredeti lakóhelyükhöz és az újjáépítésben való részvételhez - mondta Tricia Barnett igazgató, a Breakingtravelnews hírportálnak. Szerinte az turisztikai iparág úgy kezeli a cunamit, illetve a cunami utáni időszakot, mint egy hatalmas üzleti lehetőséget új szállodák, golfpályák és szórakoztató parkok építésére. Mindez azt eredményezi, hogy a partok mentén élő halászfalvak lakóit megfosztják megélhetési lehetőségüktől és erőszakkal elköltöztetik őket eredeti lakóhelyeikről.

A cunami által leginkább érintett és a turizmusban kiemelkedő szerepet játszó három országban, Thaiföldön, Indiában és Sri Lankán komoly ellentét feszül a szökőár által érintett helyi közösségek és a kormányzatok azon tervei között, amelyek az idegenforgalom minél gyorsabb helyreállítását célozzák.

Az említett országok kormányai szinte kivétel nélkül a luxus kategóriájú turisztikai fejlesztéseket helyezik előtérbe a helyi közösségek érdekei és az érintett területek eredeti állapotukban való megőrzése helyett - mutatott rá Tricia Barnett. Bizonyítékok vannak arra, hogy a túlélőket arra kényszerítették, hogy a tengertől távol éljenek és számukra parányi, a minimális komfortot sem biztosító tákolmányokat utaltak ki lakhelyül. Előfordult, hogy a part menti élethez ezer szállal kötődő halászcsaládokat a partoktól több kilométeres távolságra helyeztek el.

Az elüldözött őslakosok eddig hiába hangoztatták, hogy tulajdonképpen nem egy, hanem hat katasztrófától szenvednek. Egyfelől megtörtént a tényleges katasztrófa, amely több tízezer ember életét követelte, a másodsorban a szervezetlen és megosztó elsősegély-szervezetek munkája következtében sok helyre egyáltalán nem, vagy csak késve jutottak el a gyógyszerek, az orvosi segítség. Szintén a helyi lakosság szenvedését növeli a mai napig, hogy a gazdag telektulajdonosok erőszakos kilakoltatásokkal fenyegetik őket, a különböző egyházi szervezetek a katasztrófát kihasználva megpróbálták megtéríteni az életben maradt áldozatokat, végül pedig a kutatók és kormányzati szervezetek nem biztosítottak elegendő hasznos információt az érintetteknek.

Az erőszakos kitelepítések mellett a másik súlyos probléma az újjáépítések alatt a feketemunkásokkal szembeni embertelen bánásmód. A thaiföldi Khao Lak üdülőhelyen - a cunami itt követelte a legtöbb thaiföldi áldozatot - a szállodák újjáépítésén burmai feketemunkások dolgoznak, akiket nem ritkán fizetés nélkül, már-már rabszolgamunkában alkalmaznak.

Az építkezéseken nem ritkán 10 éves gyerekeket látni, amint hatalmas cementes zsákokat cipelnek napi 10-12 órában, mindezért napi 160 bahtos, alig 800 forintos bért kapnak, már ha egyáltalán kifizetik őket. Becslések szerint egyedül Phuket szigetén 36 ezer körülire tehető a cunami idején itt tartózkodó burmai vendégmunkások száma, s nem tudni, közülük hányan vesztették életüket a katasztrófában, mivel az illegális munkavállalókat egyáltalán nem tartják nyilván.

Sri Lankán az érintett 13 tengerparti kerületből összesen 500 ezer embert költöztettek el, 90 százalékuk közvetlenül a tengerpartokon, halászfalvakban éltek. Jelenleg, közel két évvel a katasztrófa után még mindig 120 ezerre tehető azok száma, akik házuk újjáépítésére várnak.

Gondot jelent az is, hogy nagy munkaerő-igényű építkezéseknél alig veszik igénybe a helyi lakosság munkáját, akik életét és jövőjét pedig a leginkább érintik ezek a beruházások. Az indiai, Sri lankai és thaiföldi kormányok azt sem engedik, hogy a lakosság önerőből építse újjá házaikat a tengerparton, hiszen ezek a területeke a sokkal több bevételt hozó szállodáknak vannak fenntartva. A hivatalos vélemények szerint az építési szempontból elvileg tiltott területnek számító part menti veszélyeztetett zónákat inkább szállodák építésére kell használni, mintsem a korábbi halászfalvakat újjáépíteni itt.

A cunami utóhatásai újfent rávilágítanak, hogy az apró helyi közösségek eredeti életkörülményeinek megőrzése, vagy helyreállítása áldozatául esik a globális turisztikai iparág igényeinek. A thaiföldi, indiai és Sri lankai nem egyedi eset, a tendencia hasonló a világ más területein is, nem kell hozzá cunami.