Karácsonyi túra Ausztria tetejére

A kellemes és boldog karácsonyozás közepette most egy néha kimondottan kellemetlen, ám annál nagyobb boldogságot szerző tevékenységről, a téli túrázásról írunk. Mozgékonyabb felebarátaink fejében előbb-utóbb átfut a gondolat, hogy milyen jól nézne ki télen egy nagy hegy tetején jégcsákánnyal a kézben, hágóvassal a lábon miközben süvít a szél és esik a hó. Ez igen! - gondolja ilyenkor embertársunk, és talán magában már fogalmazgatja, hogy hogyan fogja majd elmesélni a nagy teljesítményt az unokáknak. Lássuk, mi kell ahhoz, hogy ezt jó eséllyel meg is tehesse!

Ha téli túráról esik szó, a környező országok leggyakoribb célpontjai közt a Wildspitzét (3770 m), a Triglavot (2864 m), a Grossvenedigert (3662 m), és a Grossglocknert (3798 m) találjuk. Két magyar és két román fiatalember az utóbbit szemelte ki próbatételnek a karácsonyi szünetben. A Grossglockner Ausztria és természetesen az őt körülvevő Glockner csoport legmagasabb hegye, csúcsa Tirol és Karintia tartományának határán fekszik. Ahogy a Matterhorn és a Mont Blanc, a hegymászók szemében a Grossglockner is az egyik "meg kell csinálni" hegy, amelyet számos nem hegymászó is meg akar mászni egyszer az életben. Vagyis gyakran tapasztalatlan és nem megfelelően felszerelt emberek is megpróbálnak felmenni a csúcsáig. A hegy normál útvonala ugyanakkor sokkal nehezebb, mint sok más nagyé az Alpokban. A magyar és a román páros felkészültsége közötti különbség a túrák szépségeire és veszélyeire is rámutat.

A páros pénteken munka után indult el Grazba az előre lefoglalt szállásra. Másnap egy túrakabát vásárlása után körülbelül 13 órakor érkeztek a Glockner lábánál 1970 méteren található parkolóba. Az itteni menedékházat a téli menetrendnek megfelelően zárva találták.

Szombat

Parkoló (1970 m) - Stüdlhütte (2800 m)

Szintemelkedés: 830 méter

A hátizsákjukat és felszereléseiket összeszedve és az autót hátrahagyva délről indultak a csúcs felé. A következő menedékház, a 2800 méteren található Stüdlhütte sem tart nyitva télen, de mellette egy kis házikóban téli szállás üzemel. Az alsó szinten egy közös helyiségben az előre odakészített fával a sparheltbe lehet begyújtani, az emeleten körülbelül 15 ember talál fekvőhelyet. A szálláson becsületkassza működik, az osztrák hegymászószövetség tagjainak 4 euróba kerül az ellátás. Odakint ekkor -10 Celsius-fok volt, erősen fújt a szél, a látási viszonyok rosszak voltak, és úgy tudták, csak ketten vannak a hegyen. A másnapi időjárás alapján tervezték eldönteni, hogy melyik úton mennek fel a csúcsra: a normálon, vagy a Stüdlgraton (gerincen) keresztül. Segítségükre volt egy itthon maradt társuk, aki folyamatosan küldött időjárás-jelentést SMS-ben. A meteorológusok szerint másnap körülbelül déltől 24 órán keresztül jó időre lehetett számítani. Mivel nem sikerült begyújtaniuk, fagypont alatti hőmérsékletben tértek nyugovóra.

Vasárnap

Stüdlhütte (2800 m) - Erzherzog-Johann hütte (3372 m)

Szintemelkedés: 572 méter

Reggel annyira rossz volt az idő, hogy a sziklamászós (UIAA III. + fokozat) gerincútról lemondtak. A normál út egy gleccseren vezet keresztül egy sziklafalig, a végén drótkötéllel biztosítva. Ezen a szakaszon a gleccserhasadékok jelentenek veszélyt, így a 11 órás induláskor előkerültek a hátizsákból a hegymászó-felszerelések, majd kötéllel összekötötték magukat a fiúk. A szakasz legnehezebb pontja a gleccser széle és a szikla között van, ahol télen a hótól nem látszik pontosan, hogy hol válik el a gleccser szélén lévő jég a sziklától. Jégcsákánnyal keresték meg a biztos helyet az ugráshoz. Ilyenkor a hátsó ember fixen biztosítja az elsőt, aki az 5-8 méter mély hasadékot átlépve érkezik a havas, jeges sziklához, majd a drótkötelet használva biztosítja a hátsót.

A sziklát leküzdve 14 óra körül érkeztek az Erzherzog-Johann hüttéhez, ahol az épület szuterén szintjén alakítottak ki téli szállást: 4 ágy és egy WC, fűtés nélkül. Mivel aznap már nem volt elég idő a csúcstámadásra, a hegyen aranyat érő teával melegítették magukat, valamint készítettek belőle a másnapi útra is. (Egy nagy bögrényi teavíz elkészítéséhez körülbelül 20 percig kell olvasztani a havat.) A páros eddig a pontig nem látott másokat a hegyen, tudtukkal egyedül voltak. Másnap korai indulást terveztek, ezért a főzőcske után hamar lefeküdtek aludni.

Hétfő

Erzherzog-Johann hütte (3372 m) - Grossglockner (3798 m) - Erzherzog-Johann hütte (3372 m)

Szintemelkedés: 426 méter

A 7 órai indulásánál csak a legszükségesebb felszereléseket (mászóeszközöket, tartalék kesztyűt, szemüveget, teát, energiaszeleteket) vitték magukkal, hágóvasban, jégcsákánnyal, magukat összekötve, napsütésben kezdtek felkúszni a csúcsra. Eleinte gleccser, majd 30, később 40-45 fokos kuloárban (mély, meredek hasadék a hegyoldalban) vezet az út. Utóbbiban érkezik a völgybe fentről minden: hó, kő, eső. A kuloár általában nyáron is havas, most viszont firnes (fagyott havas) volt. Így egy 30 méteres félkötéllel a sziklába biztosítva magukat a firnen mentek fel.

Még mindig viszonylag jó időben érkeztek egy sziklás gerincre, ahol körülbelül 20 méterenként fémpóznák sorakoznak, amelyek fix pontok a kötéllel történő biztosításhoz. A vélthez képest azonban egyáltalán nem volt egyszerű eljutni az egyik póznától a másikig, mert nagyon csúszott a kevés hóval borított jég, és nem fogott a hágóvas. Majd a rövid csúszkálás után megtalálták a jó útvonalat, amely a Kleinglocknerre (Kisharang) vezetett. A Kleinglockner és a Grossglockner között található a hegymászó körökben elhíresült Scharte, vagyis a két csúcs közötti, körülbelül 30 centi széles, és 5 méter hosszú nyereg, amely a normál út legveszélyesebb, legkitettebb, a legnagyobb pszichés megterhelést jelentő része. A hozzá lefelé vezető szakaszon fémkötél ad biztosítást. A kötél nélküli Schartét és a Grossglocknerre felfelé vezető 40-50 méteres emelkedőt leküzdve még nem vészesen zord időjárási viszonyok között, körülbelül délre érték el a csúcsot.

A csúcs-csoki és némi meleg tea elfogyasztása után ugyanezen az úton kezdtek leereszkedni. A hüttéig tartó 3 órás út során egyre rosszabb lett az idő, elkezdett havazni és nagyon erős szél fújt. A legnagyobb meglepetésükre a sziklás szakaszon körülbelül 1 és 2 óra között szembetalálkoztak két mászóval, akik szintén a csúcsra igyekeztek. A román páros az estét már a lenti parkolóban tervezte eltölteni, ami az adott körülmények között teljes képtelenségnek tűnt. A felszerelésük hiányos volt: csak az egyiküknek volt fejlámpája, és hágóvasa, jégcsákányt egyáltalán nem vittek. A tempójukat tekintve a csúcshoz még körülbelül 1-1,5 órára lehetett szükségük. Miután délután 3 óra körül visszaértek a házhoz, kezdett egyre jobban elromlani az idő. Sem a hegyet, sem a mászókat nem lehetett már látni. Besötétedett és kitört a hóvihar. Biztos volt, hogy a románok a csúcsról lefelé jövet bemennének a házba, de egyelőre még nem érkeztek meg. Délután 5-6 óra körül odakinn már teljes volt a sötétség, erős szél fújt, és mindez egyre fokozódott. Bármilyen lassan is haladtak, a románoknak már rég el kellett volna érniük a menedékházig. A magyarok tudták, hogy a román páros az erős viharban óriási veszélyben van. A fejlámpájukat villogóra állítva egy póznára erősítették azt abba az irányba, ahonnan a kintiek várhatók voltak. Majd a háztól nem több mint 50 méterre eltávolodva kiabáltak, amikor kicsit csillapodott a süvítő szél.

Miután próbálkozásuk nem járt eredménnyel, úgy döntöttek, hogy teljes felszerelésben eléjük mennek. A nadrágon és kabáton feszesre húzott madzagokkal, síszemüvegben, hegymászó-felszereléssel indultak a keresésnek a vak sötétben. A látótávolság 10 méteren belül volt, az erős szél vízszintesen csapta az arcukba a sűrű havat. A helyismeretükre hagyatkozva botorkáltak a 80-100 km/órás szélben úgy, hogy az néha térdre döntötte őket. Körülbelül 15 percre távolodtak el a háztól, ahol még továbbra is folyamatosan adtak fényjeleket és kiabáltak. Itt veszélyessé vált keresés, valamint hogy visszatalálnak-e a házhoz. Egy szűk órányi sikertelen keresés után, este 8 óra körül tértek vissza a házhoz és -a térerőnek hála - mobiltelefonon hívták a hegyi mentőket, akik azonnal megkezdték a készülődést az induláshoz. Döntésük, hogy a zord időben, sötétben nekiindulnak a hegynek kétségtelenül rendkívüli helyismeretet, felkészültséget és kitartást feltételez. A román fiúk körülbelül 45 perc után beestek a hüttébe.

A hegyi mentők már a lenti parkolóból indultak éppen, amikor megérkezett a hívás az akció lefújásáról. A pórul jártak elmondása szerint eltévedtek a lefelé vezető úton amikor besötétedett, és csak keringtek a ház körül a környéken, mivel semmilyen helymeghatározó felszerelésük nem volt. A leadott fényjelek és a kiáltások hangja segített nekik visszatalálni a házba. A csomagjukból mindössze 1 liter csonttá fagyott tejet, 6 darab szintén fagyott mandarint és némi elmorzsolódott sütit szedtek elő, a magyarok természetesen meleg teával és tésztával kínálták őket. Hálózsákjuk nem volt, így a ház összes pokrócát megkapták estére.

Kedd

Erzherzog-Johann hütte (3372 m) - parkoló (1970 m)

Szintcsökkenés: 1402 méter

Másnap együtt érkeztek a parkolóhoz, ahol - mint kiderült - a román fiúkat egy lány várta még az előző estére, és aki a kocsiban volt kénytelen eltölteni a viharos éjszakát. A parkoló melletti hüttében a tulajdonos hölgy ingyen meleg teával várta a hegymászókat.

A történet tanulsága újabb érv a fent említett hegymászómondás mellet. Ha kirándulni készülünk, legyünk körültekintőek, és nagyobb utak tervezésekor kérjük ki tapasztaltabbak, vagy szakember véleményét.

Petik Katalin