Irkutszk és a világ legnagyobb Lenin-feje

Akármilyennek is képzeled Oroszországot, az pont olyan. Kár, hogy ennyi nem elég egy utazási magazin hasábjaira, mert az alábbiakban csak ezt tudom ragozni. Félig dolgozni, félig láblógatni mentem ki Irkutszkba, a szibériai burjátföld fővárosába. Hatszázezer lakos, és kábé ugyan ennyi faház. Mivel egész Szibéria több, mint 16 millió négyzetkilométerre, így óvatosan általánosítok, de úgy tűnt, hogy alapvetően faházakban gondolkodnak.

Eredetileg Irkutszk is faházakkal - talán a rönkház precízebb kifejezés -, képzelte el az urbanizációt, de egy 1879-es tűzvész a város háromnegyedét elpusztította, így újraértelmezték az építőanyag fogalmát. Persze az orosz akarat csak egy-egy fokot enged évszázadonként, így a szibériai léptékben kifejezetten nagyvárosnak számító Irkutszk épületeinek a fele még ma is faházakból tevődik össze. Nyilván a kiváló helyi tűzoltóknak köszönhető, hogy utcánként egynél több leégett faházat ma már nem találni a városban.

Első pillanatban döbbenetesnek, és/vagy ijesztőnek tűnt a Moszkvától hatórányi repülőútra lévő város. Az úgynevezett reptér érkezési oldala nem hasonlított, hanem konkrétan egy kiskocsma volt, sarkában egy játszótéri ringlispíllel, ami ideiglenesen csomagkiadóként fungált. Csak félig volt automatizálva, mert bár egy mosógépmotor meghajtotta ugyan a készséget, de a falon ütött lyukon, már egy ember adogatta be a bőröndöket. Csak nyolc nap múlva derült ki, hogy a tényleges érkezési oldal pillanatnyilag átépítés alatt van, és egyébként egy teljesen flott reptere van Irkutszknak. Persze a hosszú repülés után, helyi idő szerint reggel hatkor - a helyiek 7 óra eltéréssel élik hozzánk képest az életüket, de ezzel az időzónáknak korán sincs vége, amiből összesen 11 darab van az országban - képtelenek voltunk objektíven gondolkodni, ezért jobbnak láttuk szörnyülködni.

A második vad élmény a közlekedés volt Szibériában. Mivel Vlagyivosztokon keresztül olcsó japán használtautó áradat özönlik az országba, így a környéken 80 százalékos a jobbkormányos autók jelenléte, ami hát ugye jobb kéz szabály esetén nem praktikus. Aki jogosítvány nélkül olvas, annak mondom, hogy olyan az élmény, mintha az anyósülésből vezérelnénk az előzést. Van benne rizikó, de legalább modern az autónk. Az igazi forgalmi élményt azonban a kereszteződések, útszűkületek, és sávegyesítések hozzák. Dermesztő nyugalommal, egyetlen dudaszó nélkül csinálnak a kétsávos útból hatsávost, bármikor képesek hosszú kilométereket haladni a járdán, és igen kevés kell ahhoz, hogy szembe haladjanak a forgalommal. És mindezt halálos nyugalomban, bármiféle agresszivitás nélkül teszik.

Ezen túlmenően Szibériában nincs egyetlen útjelző tábla sem. Talán a német kémek megtévesztése miatt van ez így, de az biztos, hogy aki nem helybeli, az mindörökre elveszett. Városon kívül már egyszerűbb a helyzet, mert az utak - nyomatékosan - nem pókhálószerűen fonják keresztbe-kasul a tajgát. Van egy pár, több száz kilométeres egyenes, ott meg azért nehéz eltévedni. A városok eklektikusnak nevezet építészetével szemben - 600 éves fatemplom, mellette roncstelep, amellett betonkocka, majd egy leégett faház következik, a templomkertben pedig egy kistérségi hőerőmű duruzsol - a falvak sokkal egységesebb képet mutatnak. Ebből is kétféle létezik, a kezeletlen faházakból álló, és a festett faházakból álló falvak. A jelentős különbséget az adja, hogy a festet faházak lakói, a helyiek által óhitűnek nevezett ortodox keresztények.

Ezek a falvak, a szó minden értelmében falvak. Ha ez sem riasztja el az embert, vendégszerető, segítőkész, őszinte emberekkel fog találkozni, akik öt perc ismeretség után, mindenüket megosztják az idegennel. Ezen kívül rengetek házi koszttal - érdemes kiemelni az egyszerű, ám nagyon finom bózét, ami a burjátok szerint mongol, a mongolok szerint burját étel -, zseniális savanyúságokkal és vodkával. A vodkát, mint közhelyet, csak egy további közhellyel tudom jellemezni: a születéstől a halálig kíséri az embert. Tudnak vele főzni, gyógyítani, szertartásokat végezni, áldani, barátkozni, szellemeket idézni, meg- és beköszönni, begyújtani, énekelni, melegíteni, keresztelni, búcsúztatni, fogadalmakat tenni. Az egészben a legjobb viszont, a sűrű egymásutánban felsorakozó poháremelések előtt mondott tószt. Alapvetés, hogy minél meghatóbb, annál jobb. Egyik útitársam annyira meghatódott saját tósztjától, hogy mondat közben kibuggyantak a könnyei.

A világ legnagyobb tava

Za Bajkal! vagyis, a Bajkálra! Nem csoda, hogy minden tószt vége ezzel zárult, hisz a föld ivóvízkészletének egyötödét magába foglaló tó(?) ámulatba ejt bárkit. A hatszáz kilométer hosszú, nyolcvan kilométer széles, átlagosan nyolcszáz méter mély tavat háromszáz folyó táplálja, és csak egy, az Angara vezeti el a vizét Irkutszkon keresztül. Negyven méterig átlátszó, élővilága igen gazdag. Mindamellett, hogy a helyiek annyi kaviárt esznek, mint mi szotyit, itt él a föld egyetlen édesvízi fókája. Állítólag. Látni nem láttuk, lévén, a Bajkál januárban befagy, és csak májusban olvad fel, addig pedig jó egy méteres jégpáncél fedi. Ez többek között arra is jó, hogy ilyenkor nem kell megkerülni a tavat, ha a túlparton van dolgunk, hanem az ember urasan lehajt a kikötőbe, és átkocsikázik.

A bajkáli legendárium még őrzi annak emlékét, mikor telente a Transzszibériai-expresszt is átvezették a tó jegén. Hihető a történet, mert részt vettünk egy nemzetközinek hirdetett lékhalász versenyen - végül kiderült, négyünktől lett nemzetközi -, ahol a tó közepén két-háromezer ember furkálta lékeket azon a hétvégén. Plusz az autók. Szóval elbírja az, bár néha beszakad. Aznap a tó kilenc autóval lett gazdagabb.

Bujátok, oroszok együtt

A burjátok szilárd közösségekként élik életüket, a XIX. század óta akarva-akaratlanul betelepülő oroszokkal, és bár a vegyes házasság ritka, szokásaikat, akár csak a munkát - míg az oroszok földművelők, a burjátok állattartók - gond nélkül osztják meg egymással. Mára egy szibériai orosz legalább annyira alkalmazza a sámánszertartások elemeit, mint amennyire a sámánszertartások nélkülözhetetlen részévé vált a vodka. Ennek egyik legfőbb bizonyítéka, hogy burjátföldre lépve, az utak mentén szinte akár hol is állunk meg, mindenhol találni eldobott aprópénzeket, illetve vodkásüveget. Ezek az alapkellékek szükségeltetnek, ha az utunkra szeretnénk áldást kérni a szellemektől. A komolyabb parkolók már inkább áldozóhelyek, itt találni az észak-amerikai indiánokéhoz hasonlatos totemoszlopokat, körülötte pedig, a szellemeknek szánt kisebb ajándékokat, úgymint pénzt, vodkát, kenyeret, dohányt, húst, illetve a közeli bokrokra rengetek rongydarabkát felkötözve. Ezeket egyfajta spirituális szélerőműként fogják munkára a hívők, akárcsak a tibeti imazászlókat a buddhisták.

Irkutszktól valamivel több, mint négyszáz kilométerre található Ulan-Ude városa, melynek közvetlen közelében található Ivolginszki, ahol is Oroszország legnagyobb buddhista központja bújik meg. Ha mástól nem is, a mongol határtól jó kétszáz kilométerre található falu végében, talán két focipályányi területen meghúzódó buddhista központtól feltétlenül Ázsia hangulata kell, hogy legyen az embernek, amit a többnyire mongol hívők tovább erősítenek. Egyszerre turista látványosság, és zarándokhely, de a túra végeztével lehetőleg senki ne menjen el vécére. Nemcsak azért, mert nincs, hanem azért is, mert az a két tákolmány, ahol a több ezres zarándoksereg a méregtelenítést végzi nap-nap után, legalább annyira rontja az imamalmok keltette spirituális élményt, mint a sátoros lagzi tövében feltárt tömegsír. Ez egyébként az említett 16 millió négyzetkilométerre abszolút jellemző.

A Hatalmas Lenin-fej

Ezzel szemben, Ulan-Udeban - jelentése Vörös Folyó, míg a mongoliai Ulan-Batornak Vörös Vitéz - található a világ legnagyobb Lenin-feje. Guinness jegyzi, úgyhogy tényleg nagy. Ez, vagyis a múlt emlékeinek pedáns, és büszke őrzése szintén jellemző. A lépten-nyomon felbukkanó Lenin és partizánszobrok, valamint a végeláthatatlan mennyiségű vörös csillagok, picit azt az érzést keltik, hogy "egyszer ez még jó lesz valamire"-alapon hagyták a helyükön. Ennek eklatáns példája a moszkvai metró, ahol a Forradalom téri állomáson nem kevesebb, mint 76 db két méteres, bronzba fagyott partizán köszönti az utazóközönséget. A metró nem csak utazásra szolgál, hanem, mint valamennyi sorban állás Oroszországban, a természetes kiválasztódást is nagyban segíti. Akár a forgalomban, itt sem agresszívek, hanem mint egy szakmájában megvénült, kiégett tekintetű pribék, könyörtelenek. A metróajtó kinyitásának pillanatában az ajtókon egyszerre indul meg a fel és leszállás, amit ha ez ember az első pár alkalommal túlél, acélkeménnyé edzi a lelket. Manager képző iskoláknak szívből ajánlom tanulmányi kirándulás színhelyéül. Aki pedig sikeres vizsgát tesz, megtekintheti csúcsidőn kívül a Kreml, GUM és a Vaszilij Blazsenij által határolt Vörös-teret. Meglepődve fogja tapasztalni, hogy nem is nagy.

Roy