50 Cent kalasnyikovval - magyar turisták Irakban

Az alábbi utazást nem ajánljuk senkinek, több okból sem. Egyrészt nem tipikus turista célpontról van szó, másrészt egy tengerparti üdülés azért mégis csak biztonságosabb Iraknál. Történészhallgató olvasónk nem mindennapi úti beszámolójából ismerkedhetünk meg a viharos múltú és jelenű ország északi részével. Magyar hátizsákos turisták kalandjai Kurdisztánban, rappelő katonákkal, lélegzetelállító tájakkal és Szaddám rettegett börtönével.

Sokat gondolkodtam azon, hogyan is lehetne felvezetni egy iraki beszámolót, de valahogy semmi frappáns nem jutott eszembe. Egyrészt, mert a legtöbb embernek nehéz megmagyarázni, hogy egy egyhetes tengerparti üdülés helyett miért éppen egy olyan országba utaztam, amelynek múltja és jelene finoman szólva is viharosnak mondható, másrészt nem szeretnék átesni a ló túloldalára, ezért igyekszem hangsúlyozni, hogy személyes, pozitív tapasztalataimból nem szabad messze menő következtetéseket levonni. Hiszen míg egy átlagos nyaralás során a legnagyobb veszteség akkor ér minket, ha átver egy taxis, vagy netán csődbe megy az utazási irodánk, ezzel szemben Irakban a szó legszorosabb értelmében bármi megtörténhet. Jól példázza ezt, hogy a kint tartózkodásunk egy hete alatt három, a közvetlen közelünkben lévő városban robbantottak, míg a szintén nem túl messze lévő iráni határnál perzsa vadászgépek bombáztak az iraki oldalt.

Mindezekkel természetesen tisztában voltunk, mikor ketten útnak indultunk a Közép-Kelet Texasa felé. Irak legegyszerűbben Törökországon keresztül érhető el, hiszen Isztambulból hetente kétszer indulnak autóbuszok Kirkukba, így mi ezt a megoldást választottuk. A busz kezdetben belföldi járatként üzemel, így a török-iraki határ mellett található Cizre városáig meglehetősen tömött járaton utaztunk. Ezt persze nem úgy kell érteni, hogy a busz befogadóképességét meghaladó utas lett volna a fedélzeten. Törökországban rendkívül jól működő távolságibusz-közlekedés működik, amelyet magántársaságok bonyolítanak vadonatúj, luxusautóbuszokkal. Az út egyetlen izgalmát maga a sofőr okozta, aki úgy gondolta, hogy miközben mindkét kezében egy-egy mobiltelefont tartva, fennhangon telefonál, képes arra, hogy a feje fölött elhelyezett televízión a helyi Mónika showt is nyomon kövesse; mindezt persze vezetés közben.

Táj Kurdisztánban - további fotókért kattintson a képre

Cizrében tehát átpakoltunk egy másik járműre, melyre csupán 8-10 utas szállt fel rajtunk kívül, egytől-egyig iraki állampolgárok. Bár ezen emberek mindegyike a végállomásig utazott, mi előrelátó módon csupán Erbilig, Kurdisztán fővárosáig váltottunk jegyet, hiszen Kirkukban külföldiként nem ajánlatos akárcsak egy éjszakát is eltölteni. Tudniillik az emberrablásokban segédkező, valamint az ellenállókkal és az Al-Kaidával jó viszonyt ápoló taxisokat és szállodásokat nehéz kikerülni.

Lázmérés a határon

A határátlépés nagyjából a 80-as évek végi magyar-osztrák határon megismertek szerint zajlott: útlevelek beszedése, lepecsételése török részről, majd az iraki oldalon ugyanez. Újdonságot csak az iraki félnél bevezetett disznóinfluenza vizsgálat jelentett, amely egy egyszerű testhőmérséklet-mérésből állt, melyet azonban egy modern, 2-3 méteres távolságból üzemeltethető készülék segítségével végeztek el. Az egyetlen bonyodalmat csak az okozta, hogy a kis ablakon keresztül bemondásra ment a nevek felírása. Nem mondom, megizzadt a kis hivatalnok mire az arab betűk segítségével felvéste a papírra a magyar neveket. Nem árulok el nagy titkot ha azt mondom, nem sikerült tökéletesen. Röpke egy óra várakozás után tehát máris Irakban találtuk magunkat. Természetesen az átlépést gyorsította, hogy a busztársaság emberei minden egyes nyitva lévő ablakba egy 2 literes kólát nyújtottak be a kitikkadt határőröknek.

A Citadella Erbilben - galéria a képre kattintva

Az első dolog, ami a belépés után feltűnt, hogy sok a fegyveres, és sokkal rosszabbak az útviszonyok. Ez olyannyira igaz, hogy a kétszer két sávos autópályán nagy hírtelenjében két méter magas földkupacok jöhetnek szembe a gyanútlan sofőrrel, melyet csak az útról letérve lehet ügyes-bajos úton kikerülni. Így aztán nagyjából 30 óra utazás után érkeztünk meg Erbil (kurdul Hawler) külvárosába, ahol a sofőr egész egyszerűen leszállított bennünket a sötét éjszakában, mondván a busz nem megy be a belvárosba. Rövid ténfergés után fogtunk egy taxit, és bevitettük magunkat a város fölé elterülő citadella tövébe, ahol több szálloda is található. A belváros egyszerű hoteleiben kb. 30 ezer iraki dínárért lehet egy éjszakára kétágyas szobát bérelni, ami nagyjából 26-27 dollárnak felel meg (1 amerikai dollár kb. 1150 iraki dínárt ér). A szobák meglehetősen puritán kivitelűek, takarításnak a nyomait sem fedezhetjük fel az elmúlt 4-5 évből, azonban két dolog sohasem hiányozhat belőlük: az egyik a légkondicionáló, a másik a több mint 300 arabnyelvű csatorna vételére képes televízió.

A csonka minaret Irbilben

Az első nap az ismerkedés jegyében zajlott. Miután senki nem beszél semmilyen idegen nyelvet, így ha nem tudunk kurdul vagy arabul, esélyünk sincs a szóbeliség eszközéhez nyúlni. Marad tehát a mutogatás, valamint az altaji-neolatin-indoeurópai-germán nyelvekből való véletlenszerű szemezgetés. A helyiek egyébként nagyon kedvesek egy-egy selam, azaz jó napot köszöntés után, bár a világos hajú és bőrű látogatók ne lepődjenek meg, ha az amerikai elnöknél is nagyobb figyelem övezi majd minden egyes lépésüket. Erbilben két történelmi emlékmű található: az egyik a citadella (kala), amely a világ egyik legrégebben és folyamatosan lakott épületegyüttese, a másik a 12-13. századra datálható csonka minaret. A várban jelenleg ásatási és állagmegőrzési munkálatok folynak, melyet az ENSZ világörökségi hivatala felügyel, így a legtöbb helyre nem lehet bemenni. Az egyetlen látogatható hely a kicsiny, de bájos textilmúzeum, mely a helyi népművészet remekeiből válogatva mutatja be a Kurdisztánban fellelhető számtalan törzs jellegzetes szőtteseit. Ezen felül a múzeumban ajándékbolt is üzemel, ahol a helyi viszonyokhoz képest borsos árakon vásárolhatunk a helyi asszonyok által készített kézműves termékekből. Az említett csonka minaret egy kis parkban található a belvárostól 10 percre, ahova egy ott posztoló katona jóindulatából pénteken is bemehettünk (természetesen a muszlim világban a péntek az ünnep-és szünnap).

Ameikai rap iraki dzsipből

A városban ezeken kívül érdekes lehet még a nagymecset, amely az alkotók szerint az isztambuli kék mecset mintájára épült, azonban valószínűleg valami hiba csúszhatott a tervezésbe, ugyanis egyáltalán nem hasonlít a Sedefhar Mehmet Aga által tervezett világhírű épületre. Ráadásul a Törökországban megszokotthoz képest itt nem látogathatók a mecsetek, így mi is csak kívülről tudtuk megcsodálni ezt a furcsa, de a maga nemében szép alkotást. A város ezen kívül a vásárlást kedvelők számára is rejt izgalmakat, hiszen napokra elveszhetünk a végtelen labirintusként elterülő bazárban, ahol azonban jórészt a nálunk is megszokott, keletről beözönlő tucatáruk kerülnek a pultokra, ráadásul maga az épület sem túl felemelő látvány.

Az erbili Nagymecset - a galériáért kattintson a képre!

Mindezeken túl természetesen már maga a sétálgatás is nagy élmény, hiszen mindenfelé arab betűs táblák sorakoznak, a kisebb utcák energiaellátását biztosító kábelek teljesen összevisszasága is magával ragadó látvány, emellett a helyi éttermek és teázók hangulata, valamint árképzése is egészen egyedülálló. Egyik kedvenc élményünk mégis a kurd hadsereg egyik egységéhez kötődik, akik egy hatalmas amerikai dzsip árnyékában kerestek menedéket a délutáni nap sugarai elől. Miután szerettünk volna tőlük némi útbaigazítást kérni, megközelítettük a járművüket. Ekkor észleltük, hogy a nyitott ajtókon keresztül üvölt a zene, s a derék katonák a híres amerikai rapper, 50 Cent negédes dallamaira ropják a táncot, AK47-esekkel a kezükben.

We have a nice day, yes?

Két, élményekkel teli nap után hagytuk el a várost, és indultunk el dél-kelet felé, hogy az iráni határtól mindössze 60 kilométerre lévő Suleymaniyébe érkezzünk. A városok közötti utazás legegyszerűbb módja a távolsági taxik használata, melyek a város szélén lévő garázsokból indulnak a szélrózsa, de legalábbis az úthálózat minden irányába. Így, miután szerettük volna elkerülni Kirkuk városát, mi a Koya garázsba vitettük magunkat, majd onnan rövid várakozás után megindultunk Koya városa felé.

Galéria a kép mögött

A városon belüli taxik ára egységesen 3000 dínár, a távtaxik árai 5000 és 15000 dínár között mozognak, távolságtól függően. Koya nagyjából másfél órányira van Erbiltől, de ez attól is függ, mennyire szőrös szívűek az ellenőrzőpontoknál lévő katonák. Minket csupán egyszer szállítottak ki a kocsiból, hogy rövid beszélgetésre invitáljanak minket a checkpoint melletti épületbe. Egy fegyveres katona kísért be az egyik szobába, ahol a számítógép mögött egy polgári öltözékben ücsörgő, cigarettát szívó úrra lettünk figyelmesek. Megmondom őszintén, beugrott néhány korábbi filmélmény, ahol a harmadik világbeli országban utazgató főhőssel történik hasonló, majd hipp-hopp a helyi börtönben találja magát. Mindenesetre az inges barátunk is hasonló filmeken nőhetett fel, mert mélyet szívott a cigijébe, majd a kiáramló füsttel együtt ennyit sikerült mondania: "We have a nice day,yes?". Na, ekkor már igazán megijedtünk, de szerencsére pár perc kedélyes társalgás után közölte, hogy bár nem vagyunk benne a rendszerben, elhiszi nekünk, hogy valóban turisták vagyunk és utunkra engedett.

Szaddám rettegett börtöne

Koyában aztán át kellett szállni egy másik taxiba, majd innen még 2 óra utazás következett. Bár a növényzet meglehetősen gyér, a táj mégis hihetetlenül szép. Magas hegyek szabdalják a végtelennek tűnő kő-és homokrengeteget, néha pedig mesterségesen felduzzasztott tavak növelik a kontrasztot a kék, a sárga és a zöld színek között. Az embernek kirándulni támadna kedve ha nem tudná, hogy a hosszas háborúskodás "áldása" az a sok tízezernyi taposóakna, amit mára már elfeledett helyeken raktak le. Ezen felül a hegyekbe húzódott lázadók sem biztos, hogy meleg teával várnák az arra tévedő idegent. Suleymaniyében alapvetően nem sok látnivaló van, de azt gondoltuk, Szaddam Husszein rettegett börtöne megér ennyi utazást.

Koya, Szaddám Huszein börtöne - képekért katt a fotóra

A kurdisztáni "Terror Háza" azonban kisebb csalódás volt. Egyrészt, mert csak vezetővel lehet végignézi az épületeket, ráadásul mi pont egy olyat fogtunk ki, aki lehetséges, hogy nem észlelte a változásokat, de úgy rohant végig az egész komplexumon, mintha a kínzókamrák még mindig használatban lennének. Az alapvetően szegényesen berendezett múzeumban az embernek esélye sincs kicsit megállni és elgondolkodni, emellett több giccses és egyben teljesen felesleges részt is kialakítottak A hagyományos kurd viskó másolata, vagy az elhunytak emlékére felragasztgatott tükördarabok egyáltalán nem méltóak a szaddámi falurombolás és gáztámadás áldozatainak emlékéhez. Ettől függetlenül a szétlőtt falak, szűk cellák és sötét kínzókamrák látványa, valamint a velünk együtt érkező öreg hölgy hangos sírása mégis visszaadta kicsit a helyiek fájdalmát.

A jezidik szent városa

A múzeum után, más lehetőség híján, bevettük magunkat a bazár rengetegébe, ahonnan késő délutánig nem tudtunk szabadulni. Mindketten teletömtük hátizsákjainkat autentikus iraki és kurd termékekkel, melyek nagyjából 5000 forint körüli összeget emésztettek fel. Ezen kívül nagy élmény volt még a helyi, népviseletben ücsörgő öregurakkal való teázgatás és beszélgetés is. Másnap aztán ismét északnak vettük az irányt, hogy Dohuk városába érkezzünk, ahonnét legkönnyebben elérhettük egyik legfőbb célpontunkat, a Jezidista vallás szent városát, Lalisht.

Jezidista templom Lalishban - galériánkat a képre kattintva tekintheti meg

Pár óra utazás, és a sofőrünknek köszönhető jó néhány halálközeli élmény után értük el Dohukot, ahol már 20 ezer dínárért (17-18 dollárért) lehet jó szállást találni két fő részére. Rövid téblábolás után a központtól nagyjából 10 perc sétára található Lalish Centerbe vetett minket a jó szerencsénk, ahol megismerkedtünk egy kedves, és mindenek előtt angolul is beszélő egyetemi tanárral. Mikor megtudta, hogy mindketten történelmet hallgatunk, azonnal megajándékozott bennünket néhány helyi kiadvánnyal, valamint szerzett nekünk egy taxit, amely tisztességesnek mondható összegért vitt el bennünket Lalishba és vissza. A jezidikről érdemes tudni, hogy mind kurdok, s hitük szerint ők Ádám közvetlen leszármazottai, így jezidinek csak születni lehet.

A templom díszes kapuja

A lélekvándorlás tana mellett azért is üldözték őket, mert Sátán-imádónak tartják a közösséget. Ők ugyanis úgy hiszik, hogy a legnagyobb angyal valóban vétkezett, de hétezer év pokoljárás után megbánta, és bocsánatot nyert, így visszakerült régi dicsőségébe, és ezzel már méltóvá vált az imádatra. A pokol létezését is elvetik, így büntetés vagy jutalom sincs; a bűnös ember lelke állatba vándorol. Számuk a világban több százezerre tehető, de a környéken mindössze kilencezren élnek.

A zöldellő völgyben megbújó templomuk, és annak melléképületei lélegzetelállító látványt nyújtanak, megfoghatatlan érzés keríti hatalmába az ide látogatókat. A napfényes udvarból több, mívesen díszített márványkapun át juthatunk el a belső termekig, ahol már vaksötétben botorkálva kell előrejutni. Ezek a legszentebb helyek, valamint itt tárolják azokat az olajjal teli korsókat, melyekkel a komplexum területén lévő 365 kisebb-nagyobb rituális tűzhelyet naponta egyszer meg tudják gyújtani. Emellett rendkívül jellegzetesek a csúcsos, fehér, tizenkét részre osztott kúp formájú tornyok is, melyekből számtalan példát láthatunk Lalish területén is. A spirituális feltöltődést követően visszatértünk Dohukba, hogy még hátralevő rövidke időnket minél jobban ki tudjuk használni.

Mesterséges tó Dohuk mellett

Így felballagtunk a várostól 15-20 perc sétára található duzzasztógáthoz, amely mögött egy nagyon szép tó található, de maga a létesítmény is impozáns látványt nyújt. Az estét ezután ismét csak jellegzetes helyi ételek, italok és emberek társaságában töltöttük, és elterveztük, hogy maradék egy napunkat Zakho határvárosában fogjuk tölteni. Így hát másnap fel is kerekedtünk, és rövidke utazás után megérkeztünk a szegényes település központjába.

A legöregebb kőhíd

A városban a szállásfoglalás után elindultunk utolsó látnivalónk, a zakhoi kőhíd felé. Az építmény, melyet az antik időkre datálnak, és így a közép-kelet legidősebb ilyen jellegű alkotmánya, szerencsés körülmények között maradt meg a viszontagságos évtizedekben. Nagy élmény volt hát átkelni rajta, majd a tövében elkölteni egy ízletes helyi teát. Az este a felkészülés és a bevásárlás jegyében telt, hiszen másnap korán reggel kíséreltük meg átlépni a határt.

A zakhoi kőhíd - galéria a fotó mögött

Ezt úgy oldottuk meg, lévén a határon gyalogosforgalom nincs, hogy a határig elvitettük magunkat városi taxival, elintéztük a papírmunkát, (ez fénymásolásból és sorbaállásból áll) majd kerestünk magunknak egy, külön a határátlépésre szakosodott taxit, ami fejenként 20 török líráért átvitt minket a határ túloldalán lévő Cizre városáig. A határátlépés viszonylag könnyen ment: egyrészt, mert rendelkeztünk török tartózkodási engedéllyel, másrészt pedig sofőrünk is tisztában volt a helyi viszonyokkal, így csak annyi cigarettát és teát csempészett, amennyivel még nem zargatják az embert az egyébként néhány doboz cigarettával lekenyerezett határőrök. Cizrében aztán rövid közelharc árán választottunk magunknak egy busztársaságot, és 20 óra utazás után ismét a napfényes, ám Irak után meglehetősen hűvös Isztambulban találtuk magunkat.

FG