Oxigén nélkül az igazi - magyar páros az Everest ellen

2010.02.21. 20:38

Serpák és külső segítség nélkül, kettesben indulnak útnak, a hegytől nem félnek, de apróbb dolgoktól azért tartanak és ha a biztonságuk úgy kívánja, akár a csúcs előtt is visszafordulnak majd. Erőss Zsolt teljesítményét elismerik, de azt mondják, ez lesz az igazi. Klein Dávid és Várkonyi László hegymászókkal beszélgettünk, akik arra készülnek, hogy a magyarok közül elsőként oxigénpalack nélkül jussanak fel a Mount Everest csúcsára.

Manapság már szinte bárki feljuthat az Everestre, nem? Ha lenne elég pénzem és megkérnélek, felvinnétek?

Klein Dávid: Kereskedelmi expedíciózással nem foglalkozunk, az nem a mi világunk. Mi magunknak szervezzük az expedíciókat. Köztünk és a kereskedelmi expedíciózók között az a különbség, hogy nálunk profi hegymászók szövetkeznek egymással, akik a leginkább felkészültek és alkalmasak arra, hogy egy ilyen csúcsot megmásszanak. A kereskedelmi expedíciózás arról szól, hogy a nem annyira élvonalbeli sportolókat a vezetők feljuttatják a csúcsra. Egy ilyen expedícióban minden az ügyfélért van: szakmai vezetést kapnak, megmondják, hogy mit egyenek, hova lépjenek, hol aludjanak, hogy viselkedjenek a hegyen.

Aki jelentkezne egy ilyen túrára, mit kell csinálnia? Keres egy magyarországi céget, befizet és már mehet is?

K.D.: Magyarországon jelenleg nem működik olyan cég, amely 8 ezer méter fölötti csúcsokra vezet túrákat, külföldön viszont több is van ilyen. S bár nem gondolom, hogy nagy bűn lenne a kereskedelmi expedíciózás, de a szívem mélyén örülök is neki, hogy a hazai expedíciós hegymászás egy meglehetősen konzervatív vonalat képvisel, ami azt jelenti, hogy az expedíciózás még mindig a bajtársiasságról, a minőségi mászásról, a sportszerű mászásról, a tiszta mászásról szól, s ehhez kapcsolódik a mostani expedíciónk filozófiája is. A Dréher 24 Everest expedíció filozófiája, hogyha oxigént viszünk fel magunkkal 8 ezer méter fölé, akkor ezzel a legmarkánsabb tulajdonságát módosítjuk az expedíciónak. És épp ez a legnagyobb különbség a kereskedelmi expedíciók és a mi véleményünk között. Ők megrendelést teljesítenek, feljuttatják az ügyfelet a hegyre, de ehhez mindig oxigént használnak. Mi nem fogunk.

Anatolij Bukrejev, az 1996-os Everest-tragédia tragikus hőse (egyetlen nap alatt nyolc kereskedelmi mászó vesztette életét a hegyen - a szerk.) mondta egyszer azt, hogy két dolog lehet: vagy a hegymászót készíted fel a hegyhez, vagy a hegyet a hegymászóhoz. A profi hegymászó igyekszik felkészülni a hegyből amennyire csak lehetséges. Igyekszünk felkészülni arra, hogy milyen körülmények várnak ránk és olyan állapotba kerülni, hogy bírjuk az akklimatizációs terhelést, bírjuk a magasságot. Igyekszünk felnőni a hegyhez. A kereskedelmi mászásnál az az elv, hogy mivel a hegymászó nem járja végig azokat a fokozatos szamárlétrát, a felkészületlenségét valahogy pótolni kell. S itt jönnek a képbe a serpák, akik elkészítik a táborokat, felviszik a hegyre az ügyfelek csomagját, az oxigénpalackokat, főznek rájuk stb. A hegyi vezetők pedig szakmailag terelgetik őket, szó szerint megmondva, hogy éppen hova lépjenek.

Fotó: Tuba Zoltán [origo]
Várkonyi László (balra) és Klein Dávid (jobbra)

Ezek a szervező cégek abban is segítenek, hogy a mászás előtt, hogyan készüljön föl az ügyfél?

Várkonyi László: Nem, erre nincs is lehetőség, mert egy expedícióban általában teljesen különböző helyről érkezett, egymásnak ismeretlen emberek verődnek össze. A legtöbbször csak a túra előtt, Katmanduban találkoznak először és itt tudják meg kik lesznek a társaik, hogy egy csoportban fognak mozogni, de - és ez nagyon fontos - nem felelősséget vállalva egymásért. Azért félreértés ne essék, az ilyen mászáshoz is kell fizikum, akiben annyi becsvágy dolgozik, hogy ide fel akar menni, meg akarja csinálni, az általában ad a felkészülésre, hogy jó kondícióban vágjon neki a mászásnak.

Egy ilyen kereskedelmi túra milyen árban van egyébként?

V.L.: Ez erősen változik. A luxus kategória, ahol plazma tévé, masszázsfotel és egyebek is várják a résztvevőket az alaptáborban, sőt még villanyfény is van a sátrakban, ez nagyjából 60 ezer dollárba kerül személyenként. A felsőbb táborokban is minden luxust megkap az ügyfél, nyilván a villanyáram nélkül. Ennél természetesen vannak fapadosabb verziók is, de az mindegyik ilyen túrára jellemző, hogy az árban benne van a napi négyszeri étkezés, van lehetőség tisztálkodásra, zuhanyzásra is.

Jól érzem, hogy van egyfajta ellentét a kereskedelmi expedíciósok és az általatok képviselt irányvonal között?

V.L.: Az igazi és legfontosabb különbség a két dolog között az oxigén. Ha oxigént használ az ember, akkor palackban fel kell vinnie, de nem tud nyolc palackot cipelni, ezért segítségre - serpákra - van szüksége. Ha serpája van, akkor a serpa már nyomot tapos neki, a serpa vizet olvaszt, főz neki

Igénybe vesztek serpákat a mászáshoz?

V.L.. Nem, egyáltalán. Az alaptáborig ugyanúgy jut el a felszerelésünk mint a többieké, tehát dzsipekkel, jakokkal, ritkán van olyan, hogy teherhordókkal. Ez utóbbi csak akkor fordul elő, ha az utat elmossa a monszun. Az alaptáborig most is ez lesz, onnan viszont mindent mi magunk viszünk.

Melyik útvonalon másztok majd?

V.L.: Északról, a tibeti oldalról indulunk. Jártunk itt már korábban külön-külön is, de 2007-ben egy közös expedícióban is voltunk, amely szintén ezt az útvonalat választotta.

Ha jól tudom, több útvonal is létezik az Everest csúcsára, a leginkább ismert a nepáli oldalról indul. Az északi a nehezebbek közé tartozik?

Fotó: Tuba Zoltán [origo]
Klein Dávid

V.L.: Három oldalát másszák a hegynek, s mi korábban mindhárom oldalon jártunk már. Ez egyébként meglehetősen ritka. Egy oldalról általában több útvonal is mászható, a legtöbben a hagyományosnak nevezhető nepáli oldalról indulnak el.

K.D.: Az északi és a déli normál út nagyjából azonos nehézségű. Az biztos, hogy a tibeti oldal zordabb. Maga a tibeti fennsík nagyon magas a maga 4 ezer méter feletti átlagmagasságával, az 5200 méteres alaptáborral. Valóságos csapda. Míg a déli oldalon, ha elegem van az alaptáborból, akkor gyakorlatilag egynapos gyaloglás után elérhetem azt a területet, ahol zöldet látok, ahol friss patakvíz csobog. A tibeti fennsík pedig poros, magas, zord hely, ahol hideg szelek fújnak.

Akkor miért esett erre az oldalra a választás?

K.D.: Szerintem nekünk palack nélkül előnyösebb ez az útvonal. Fontos volt még a kiválasztásnál az is, hogy itt a legmagasabb tábor 8300 méteren van, s innen indítjuk a csúcstámadást, míg a déli oldalon 300 méterrel lejjebbről indul a csúcstámadás. Igen ám, de a tibeti oldalon még 7800 méteren van egy táborunk, ahol a tapasztalataink szerint még kényelmesen tudunk pihenni, aludni. Ez nagy dolog. Innen kipihenve tudunk elindulni a 8300 méteres táborig, amit pedig arra használunk, hogy egy kicsit kifújjuk magunkat a csúcstámadás előtt. Itt már alvásról nincs szó, legfeljebb némi bóbiskolásról. Ezt az utolsó tábort elérjük kb. dél körül, s innentől kezdve havat olvasztunk a folyadékhoz, óvatosan, a gyomrunkat nem megterhelve próbálunk enni valamit, - többnyire olajos magvakat, aszalt szilvát, vagy például tonhalat - tehát van időnk regenerálódni, feltöltődni. Aztán éjszaka 10 és éjfél között elindulunk a csúcsra. Ez a tagolás szerencsésebb, mint a déli oldalon. Ezt az oldalt elég jól ismerjük és ha van bennünk annyi fegyelem, márpedig azt gondolom, van, hogy mindig visszatérjünk az 5200 méteres alaptáborba regenerálódni, akkor jó esélyünk lehet.

A mászás folyamatát úgy képzeljük el, hogy elindultok az alaptáborból, kiépítitek a következőt, majd visszajöttök és így tovább?

K.D.: Igen. Elindulunk az alaptáborból, felmegyünk az előretolt alaptáborba 6400 méterre. Itt gyengének érezzük magunkat, kótyagosak vagyunk, émelygünk, mert először érezzük ezt a magasságot és egy-két nap után visszavonulunk az alaptáborba pihenni. Mindig vissza kell vonulni 5200-5300 méteres szintre, nagyjából ez az a magasság, ahol tartósan lehet létezni, ha az ember betartotta az idevezető akklimatizációs lépcsőket.

Az alaptáborban pihenünk pár napot, s mikor visszamegyünk 6400 méterre, már sokkal jobban érezzük magunkat. Onnan felmegyünk az 1-es táborba, kiépítjük a tábort, megint csak rosszul érezzük magunkat, visszaereszkedünk az alaptáborig. Pihenünk két napig. Aztán felmegyünk az előretolt táborba, ott alszunk, felmegyünk az 1-es táborba, ott alszunk. Az egyesből kiépítjük a 2-es tábort, majd megint vissza az alaptáborba. Addig mozgunk így föl-le a hegyen, amíg ki nem épül a teljes útvonal és hozzá nem szokunk a magassághoz.

Mennyire tervezhető előre az út?

K.D.:Abszolút. Pontosan megvan a laptopomban, hogy mikor merre kell járnunk. A hegy diktál természetesen, így sok olyan szempont van, ami az utat befolyásolhatja. A szél, a hóviszonyok, a hó süppedése, vagy akár a saját egészségi állapotunk is. Az elv, hogy másszunk minél magasabbra és aludjunk minél alacsonyabban. Minél intenzívebben emelkedni, hogy a szervezetünket hozzászoktassuk a magassághoz, de pihenni már minél lejjebb kell. Mi szigorúan, agresszíven mászunk, ami talán félreérthető, de annyit jelent, hogy szigorú vagyok magammal szemben, amikor felfelé haladok, de ha kell legalább ilyen szigorúan parancsolom le magam a hegyről.

Nézegettem a honlapotokat, ahol mindkettőtök hegyi előélete látható. Sok helyen azt olvashatjuk, hogy nem értétek el a megtámadott csúcsokat, hanem ilyen-olyan okból kifolyólag visszafordultatok. Az interjú előtt néhány ismerősöm is azt mondta: tudom, ők azok, akik még nem jutottak fel. Jelent ez bármiféle megbélyegzettséget?

K.D.: Abszolút, de inkább pozitív értelemben. Azt gondolom, nagyon markáns tulajdonságunk, hogy szigorúak vagyunk a visszafordulással. Azt hiszem,ez az, ami miatt sikerült kivívnunk a szakma elismerését. Sokkal rosszabb visszhangja lenne, ha kockázatot vállalva érnénk el egy csúcsot. Nem szeretném, ha a nevünkkel úgy hoznák összefüggésbe a hegymászást, hogy az puszta sporttá alacsonyítja az egészet. A hegymászás életforma, nagyon komoly filozófia van mögötte és erős lelki erő is kell hozzá, méghozzá azért, hogy mindig legyen tartalékod. A visszaúton is, sőt még azután is, hogy visszaértél a táborba. Ezeket a túlélési szabályokat itt lent határozzuk meg előre. Konyival (Várkonyi László - a szerk) leülünk egy kocsmába és megbeszéljük, hogy mondjuk 12.00-kor visszafordulunk, ha felértünk a csúcsra, ha nem. Aztán később a hegyen már nem hozunk döntést, csak tartjuk magunkat a korábbi döntésünkhöz, mégpedig azért mert odafönt jóval gyengébb a döntéshozatali képességünk.

Azt értem, hogy van egy ilyen pozitív megítélés a szakmán belül, de éreztek olyat, hogy a közvélemény szkeptikus? Azt mondják: na, ezeknek már megint nem sikerült.

V.L.: Nem érzünk ilyet. A következő van. Ha megnézzük, hogy mondjuk Erőss Zsolt, aki ki van kiáltva a legsikeresebbnek, próbálkozott az Everesten 1996-ban, nem sikerült, próbálkozott 2001-ben, nem sikerült, a K2-vel próbálkozott egyszer, nem sikerült, nekiment még egyszer, nem sikerült. Egészen más, hogy ha valaki azt mondja, mi ott voltunk, lehetett volna, de visszafordultunk, meg lehet hallgatni is a dologról. Az, hogy ő később járt fent a csúcson - még ha oxigénnel is - egyfajta varázst kölcsönzött neki.

Fotó: Tuba Zoltán [origo]

Mi egyáltalán nem vagyunk sikertelenebbek Zsoltnál. Ha most konkrétan akarjuk nézni, akkor Dávid minden egyes alkalommal magasabbra jutott az Everesten, mint Zsolt az összes többi hegyen. Zsolt a déli nyergen már oxigénnel mászott és a csúcsra is így ért fel. Tudom, mert abban az expedícióban együtt voltunk.

Ez a hegymászói elvek feladása szerintetek?

K.D.: Én nagyon örülök annak, hogy a Zsolt feljutott palackkal. Le a kalappal előtte, hogy feljutott. Egy nagyon magas hegyről van szó és ez egy nagyon komoly sportteljesítmény. Ugyanakkor van két másik ember is, akik nem kapnak ekkora figyelmet, de ők szintén megmászták az Everestet palackkal, Jelinkó Attiláról és Ugyan Anitáról van szó. Ami azt jelenti, hogy eddig három oxigénpalackos megmászása van az Everestnek. Az, hogy palack nélküli sikeres magyar kísérlet még nincsen, azt gondolom, sejteti, hogy a két feladat között markáns különbség van. Az is érdekes, hogy eddig körülbelül négyezerszer mászták meg az Everestet, ebből összesen 150 alkalommal palack nélkül. A Nemzetközi Hegymászó Szövetség egyébként csak ez utóbbiakat tartja nyilván. Összesen négyen vagyunk olyanok az országban, akik jártunk 8600 méter fölött, Zsolt, Konyi, Ács Zoli és én. Egyébként Erőss Zsolt sem csinál úgy mintha palack nélkül mászta volna meg a hegyet és elismeri, hogy a következő fontos feladat a palack nélküli mászás lesz, merthogy úgy az igazi. Csak általában az emberek nem tudják mi a különbség. A mi üzenetünk az, hogy palack nélkül mászni nehezebb, sportosabb, tisztább és a környezetre is kevesebb káros hatást gyakorol.

Gyerekkoromban olvastam Reinhold Messner könyvét. Ő volt az első ember, aki oxigénpalack nélkül mászta meg az Everestet. Azt írja, hogy amikor oxigén nélkül, kicsit tudatmódosult állapotban mászott, egy ponton szimbiózisba került a heggyel. Tényleg van ilyen, vagy ez csak az élmény utólagos megszépítése?

V.L.: Messner nagyon jól ír, tudja kinek szánja ezeket a dolgokat és legtöbbször nagy hatással van az olvasókra. Igaziból mi is belekerülünk a hegybe, méghozzá nem is rövid időre, 2-3 hónapra. Gyakorlatilag nem is tudjuk kivonni magunkat alóla. Azzal, hogy lessük minden egyes mozdulatát, hogy milyen időjárás lesz másnap, mi várható az elkövetkező napokban. Még azt is megpróbáljuk kideríteni a külső jegyek alapján, hogy érkezésünk előtt milyen lehetett az időjárás itt. Mi nagyon erősen foglalkozunk a heggyel, s biztos ő is velünk. Nem is tudnánk mást csinálni, mert nem emberszabású az a világ, mások a méretek, mint itthon a lakásban megszoktuk, a hegy valósággal ráborul az emberre. Más a színvilág is. Az Everesten tulajdonképpen nincsenek is színek. Mások a hangok, minden más. Az ember végig a hegy hatása alatt van és ha jó neki, élvezi, akkor ez még a hazajövetel után is megmarad.

Mennyi időnek kell ahhoz eltelnie, hogy hiányozzanak a hegyek?

V.L.: Nálam általában két napnak, akkor már kezdődik a nosztalgia.

K.D.: Nálam ez ciklikus. Én amikor fent vagyok a hegyen, akkor túl azon, hogy egy semmihez sem hasonlítható élmény részese vagyok, azért vágyom arra, hogy például oda menjek, ahová akarok. Bármennyire is szabadságélményről van szó, azért be vagyok korlátozva, mert ott a sátor, ekkora területre vagyunk kényszerítve, egy kötél mentén mozgunk, aztán egy szűk kis helyen, egy hópárkányon táborozunk. A szabadságra, arra, hogy mondjuk elmenjek moziba, erre vágyom, de ugyanakkor tudatában vagyok annak, hogy micsoda nagyszerű élmény, amiben részesülök. Amikor lejövök a hegyről, van bennem egy kirobbanó életöröm, mert bármennyire is gyönyörű az a világ, geometriai formákból áll, mindenütt hó, jég és szikla van, a szürke, a fehér és a kék váltakozik. Egy letisztult, de nagyon emberidegen környezetről van szó. Amikor hirtelen megjelenik az élet a környezetemben, a víz elkezd folyni, vagy először látok mondjuk falevelet, vagy fűszálat, akkor az olyan, mintha kitágulna a látóterem. Minden intenzívebbé válik. Ilyenkor nagyon erősen beleharapok az életbe és tele vagyok energiákkal. Ez el is tart egy-két hétig, de ezután már azt kérdezzük egymástól, hogy hova menjünk a következő alkalommal.

Mennyi ideig terveztek egy ilyen mászást. Rögtön azután kezdődik a szervezés, amikor egy expedícióról hazajöttök?

V.L.: Ezt nehéz megmondani, mert általában az ember a céljait nagyjából ismeri már évekkel előbb. Már ekkor elkezd gondolkodni azon, hogy kivel kéne mászni, milyen útvonalon kéne menni, mennyi időt kell ott tölteni, de ezek a kezdetben még nagyon apró lépések. Azt mondom, hogy egy ilyen út megtervezése évekkel korábban elkezdődik, a tudatos felkészülés egy adott célra pedig legalább egy évvel az expedíció előtt indul. Fontos tudni a körülményeket, hogy ki járt ott előttünk, netán beszélni is tudunk ilyen emberekkel. Kinyomozni, hogy történt-e valami változás az előttünk mászók óta, stb. El kell olvasni a riportokat, beszámolókat és ezek után kezdjük el szép lassan összerakni az egészet.

Fotó: Tuba Zoltán [origo]
Várkonyi László

A konkrét útvonalban azonnal egyességre jutottak, vagy voltak viták, hogy merre menjenek?

V.L.: Ez megint csak egy évek óta érlelődő folyamat eredménye volt. 2001-ben voltunk először együtt az Everesten.

K.D.: Igen, az meghatározó volt, hogy milyen utat választunk. Akkor a keleti falon mentünk. Az Everestnek mindig csak a déli, vagy az északi oldalát emlegetik, de valójában Tibetből két oldalról is meg lehet mászni a hegyet, észak és kelet felől is. Ez utóbbi egyetlen egy tagban leszakadó, 3 kilométer magas falrendszer, ami sziklából, jégből, vegyes terepből áll. Ekkor teljesen egyedül voltunk a hegyen, ez egy igazi technikai kihívás volt. A következő alkalommal 2007-ben voltunk együtt és akkor az északi oldalról mentünk. Akkor is tudtuk, hogy ide akarunk menni, mindketten voltunk már itt korábban és szimpatikusnak találtuk. Ezek után idén is egyértelmű volt, hogy az északi oldalt választjuk.

Előfordul, hogy féltek a hegyen?

V.L.: Általában félünk, pontosabban vannak dolgok, amitől tartunk, de nem szorongunk mászás közben. Olyan még nem fordult elő velem, hogy bénítóan hatott volna rám valami. Van amitől félünk, például óvatosan bánunk a gázzal, vigyázunk, hogy föl ne borítsuk a főzőt, de igazából csak ilyenek fordulnak elő. Ismerjük a hegyi veszélyeket, ezek ellen szintén fel lehet készülni. Lesz olyan, ami szokatlan lesz. Például, hogy egymásra is kell majd figyelnünk. Ebben a magasságban az ember eléggé be tud szűkülni, a látótere és a tudata is, tehát egymással is fokozottabban kell majd foglalkoznunk, féltenünk, ha úgy tetszik, de nem szorongás jelleggel.

- Mivel csak ketten lesztek a hegyen, mindig minden mozgás csak párban történhet, vagy előfordulhat olyan szituáció, hogy csak egyikőtöknek marad esélye a csúcs elérésére és ezért kettéváltok?

K.D.: Az expedíció egyik alapelve, hogy a csúcstámadás során egymásra figyelve és a mozgásunkat a lehető legjobban összehangolva és koordinálva létezzünk a hegyen. Ez nem jelenti azt, hogy sose válhatunk szét. Mindig tudnunk kell, hogy a másik éppen hol jár, mit csinál és azt is, hogy biztonságban van-e. Mindig látótávolságban, elérhető közelségben kell maradnunk egymáshoz, ez nagyon fontos.

- Van arra valami szabály, hogy meddig kell felérnetek a csúcsra ahhoz, hogy még biztonsággal vissza lehessen térni?

K.D.: A visszafordulási időpontok általában 12 és 14 óra között változnak. A mi szigorú visszafordulási időpontunk 12 óra. Azért ennyi, mert ahhoz, hogy visszaérjünk a legutolsó táborba, ott pihenjünk, lebontsuk a tábort és lehetőleg még lejjebb jussunk és elérjük mondjuk a 2-es tábort, ahol már biztonságosan tölthetjük az éjszakát, szóval ehhez ennyi idő kell. Délben, legfeljebb fél 1-kor el kell indulni visszafelé. A csúcsra egyébként fél órát számoltunk. Lefelé elég gyorsan lehet haladni, a 2-es alaptáborig le lehet jutni 3 óra alatt. A tartalék idő nem ahhoz kell, hogy ha velünk történik valami, sokkal inkább arra, hogy ha váratlan helyzet adódik - mondjuk egy másik hegymászónak kell segíteni -, akkor erre maradjon elég idő. Ha egy bajba jutott hegymászót látok, akkor szívesebben töltök vele egy órát mondjuk délután kettőkor, mint délután ötkor, amikor már azt kockáztatom, hogy kint kell éjszakáznom vele.

- Minden esetben segíteni kell a bajba jutottakon?

K.D. : Kétféle segítségnyújtási kötelezettség van. Nem mehetek el egy ember mellett csak úgy, meg kell állni és meg kell nézni, hogy tudok-e valamit tenni érte. Ez egyébként erősen korlátozott: adhatok neki egy erősítő injekciót, itathatom folyadékkal, megpróbálhatom megrázni, vagy elérni, hogy felálljon és tovább mozogjon és, ha van a közelben oxigén, akkor adok neki. Ez utóbbi nálunk ugye nem lesz, de reméljük, nem is kerülünk ilyen helyzetbe. A második köztelezettség, és ez nehezebben feldolgozható, hogy a segítségnyújtásom nem mehet annak a rovására, hogy én túléljem a hegyet. Nagyon szomorú történetek azok, amikor egy mozgásképes ember ott marad egy sérült hegymászóval és mindketten életüket vesztik. A már említett 1996-os tragédia is ilyen volt. Viszonylag rövid időn belül el kell döntenem, hogy tudok-e segíteni azon az emberen, vagy sem. Ha nem, akkor tovább kell menni. Erre is kell az a bizonyos tartalék idő, hogy becsülettel végig tudjuk csinálni a segítségnyújtást.

Fotó: Tuba Zoltán [origo]

- A csúcsélményre lehet készülni, vagy akkor annyira el vagytok foglalva a feladatokkal, hogy már a visszaúton jár az agyatok? Egyáltalán ki lehet élvezni a csúcsot?

V.L.: Mi már elég régóta várunk erre a csúcsélményre, úgyhogy egészen más lesz, mintha váratlanul belecsöppennénk ebbe. Nem lesz annyira kitörő élmény szerintem, de mélyről fog feltörni, ez egészen biztos. Ezt nem lehet pontosan meghatározni, biztos, hogy egyfajta elégtételt fogunk érezni, nagyon nagy megkönnyebbülés is lesz, de az is ott lesz, hogy még nem értünk a végére, még meg kell csinálni a lefelé utat is. Úgy érzem, hogy elég sokat dolgoztunk már ezért a csúcsért, úgyhogy nagyon fogunk örülni, de csendesen.

K.D.: Én nem akarom előre lelőni. Nem tudom, hogyan fogok reagálni, hogyan fogok örülni. Volt már ilyen csúcsom, olyan csúcsom is. Az expedíció március 25-én elindul, s most, hogy már mindent beletettünk edzésmunkában, szervezésben, most már szeretném megnézni, hogy milyen lesz. Kíváncsian várom, hogy milyen lesz a csúcson, de minimális energiát fordítok arra, hogy elképzeljem ezt. Amikor megkérdezem magamtól, hogy na milyen lesz ott állni a világ legmagasabb pontján, akkor mindig leállítom magam, épp úgy mint karácsonykor. Nem találgatok, hogy milyen ajándékot kapok, legyen meglepetés. Így vagyok az Everesttel is.

- A legnehezebb csúcsnak tartott K2-t is tervezitek esetleg?

K.D.: Igen, már 2009-ben is oda akartunk menni, csak nem valósult meg az expedíció, nem jött össze a szponzori támogatás. Nem titok, hogy ilyen is van, ránk is hatott a recesszió. Nagyon szeretnénk oda is elmenni, szeretjük Pakisztánt, nagyon kedves emberekkel találkoztunk arrafelé.

- Mennyire nehéz előteremteni egy ilyen expedíció anyagi részét és ami nyilván sokakat érdekel, hogy nagyságrendileg mekkora összegbe kerül egy ilyen expedíció?

K.D.: Ez nem a legkellemesebb része a szervezésnek, de az egyik legfontosabb. Háromféle módon juthat el az ember egy ilyen expedícióra, vagy nagyon gazdag, vagy kereskedelmi expedíciózással foglalkozik és másokat visz a hegyre, vagy támogatókat keres a mászáshoz. Ha megtehetnénk, egyszerűen elmennénk, expedícióznánk és nem szólnánk senkinek, de ha már egyszer szükség van szponzori háttérre, akkor nagyon megbecsüljük azokat a szervezeteket, cégeket, szponzorokat, aki ahelyett, hogy hagyományosabb reklámozási módra költenének, egy ilyen expedícióba társulnak be.

- Mekkora összeget jelent egy ilyen expedíció?

K.D.: Természetesen pontos számokat nem fogok mondani, de jól lehet arányítani, hogy mennyibe kerül egy kereskedelmi expedícióban való részvétel és mennyibe kerül nálunk egy főnek az útja. Egy ismert kereskedelmi expedíció szervezőnek, Russel Birce-nak a cége, ha jól tudom, most 65 ezer dollárért visz fel valakit az Everestre az északi oldalon. Jelen pillanatban nálunk egy fő logisztikai költsége 9-10 ezer dollár körül van, de ehhez persze hozzájön még egy csomó minden. A két szám jól mutatja a kétfajta expedíciózás közötti különbséget. A mi expedícióink leginkább a fapados kategóriába tartoznak, ami azt jelenti, hogy egy kényelmes alaptáborra van szükségünk, legyen minimális berendezés a konyhasátorban, van egy szakács, aki főz ránk az alaptáborban, csúcsengedélyre van szükségünk, teherhordó állatokra van szükségünk, dzsipekre van szükségünk az előretolt alaptáborig, amelyekkel eljutunk az alaptáborig, de ennyi. Innentől kezdve magunkra vagyunk hagyva. Nem használunk serpákat, halomban álló oxigénpalackokat, mi építjük a táborainkat, de egy kis hadsereg.

- Meg lehet ebből élni?

K.D.: Nem, de nem is törekszem rá. Nem lenne kifogásom az ellen, ha meg tudnék élni a hegymászásból. Izgalmas dolog lenne még több energiát fordítani erre és még több csúcsot megmászni és még többet edzeni, de nem ez a helyzet.

- Hogy edzetek az expedícióra?

K.D.: Másként edzünk. Konyi inkább futni szeret, vagy kerékpározni, én pedig egy korábbi térdsérülés miatt inkább a ferde futópadot használom. El szoktunk menni a sportkórházba, ott különböző terheléseket kapunk, mérik a futás közben kibocsátott gázok összetételét és a testünk egyéb mutatóit. Nagyon jól körül lehet határolni azokat a paramétereket, amelyeket fejleszteni kell egy ilyen mászás előtt. Magasnak kell lennie a vér oxigénszállító képességének, hatékonynak kell lenniük a légző izmoknak, s nagynak kell lennie a vitálkapacitásnak. A keringést és a légzést nézve tulajdonképpen egy hosszútávfutóval egyenértékű a hegymászó is azzal a különbséggel, hogy az erőkifejtés közben jelentős a súlyveszteség is, hiszen ilyen magasságban a test nem emészt, hanem gyakorlatilag saját magát dolgozza fel.

- Mászni nem kell edzésképpen?

K.D.: Kéne, de igaziból az a jutalom az edzőterem után és a felkészülés ezen szakaszában egyre kevesebb lehetőség van rá. Ha van, akkor a Magas-Tátrában, az osztrák Alpokban, vagy a Mont Blanc-on edzünk. Most már nem jut időnk erre. A mászás technikáját késő is lenne most már megszerezni. Ez az időszak már a fizikai állóképesség felépítéséről szól.

Fotó: Tuba Zoltán [origo]

- Mikorra tervezitek a csúcstámadást?

K.D.: A Dréher24 Everest expedíció március 25-én indul Budapestről. Az Everest csúcsát két időszakban, a monszun előtti tavaszi és a monszun utáni őszi időszakban lehet kizárólag elérni. A tavaszi időszak csúcstámadásai mindig májusban vannak, a legkorábbiak április legvégén, de ez nagyon-nagyon ritka. Általában május 10. az a nap, amikor a legtöbb csúcstámadás van, s mi szeretnénk május első hetére csúcstámadási helyzetbe hozni magunkat. Május végéig próbálkozhatunk, de ott már az ember szeme félig a monszunon van, félig pedig a saját fizikai állapotán. Ha egy hónapig próbálkozik az ember, akkor már nagyon az ereje végén van, ezért mi május elején szeretnénk elérni a csúcsot.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK