A tellemek tudtak repülni

Mali nem tartozik a felkapott turistacélpontok közé, pedig egészen különleges látnivalókat talál itt az utazó. Faluról falura lehet sétálni a dogonok vidékén, sárból készült pompás mecseteket látogathatunk meg, és eljuthatunk a titokzatos oázisba, Timbuktuba is.

"Bamakóban 28 fok van" - jelentette a légiutas-kísérő leszállás előtt, és már ült is ki a vigyor a képemre. Imádom, amikor december végén elrepülök a nyárba. A reptéren teljes fejetlenség, ahogy az Afrikában normális. Bemutattam az oltási igazolványt (kötelező), megtaláltam a csomagom, és már alkudozhattam is egy sofőrrel, mennyiért visz be a városba. A Baba nevű taxis beszélt egy kicsit angolul, és nagy lelkesedéssel győzködött, hogy töltsük együtt a szilveszter éjjelt. "I give you pleasure, you give me pleasure" - biztatott kezdetleges angoljával. Nem voltam benne biztos, mire gondol, így gyáva módon meghátráltam.

Piáló muszlimok

A reptértől a szállóig tartó úton háromszor fulladt le az autó, harmadszorra teljesen. De mázlim volt, onnan már csak pár száz méter volt a hotel, így az út utolsó szakaszát gyalog tettem meg. Aznap este összegyűlt a csoportunk, egy angol kalandtúracéggel terveztük körbejárni az országot. Csodálkozva fedeztem fel, hogy én leszek az egyetlen nem nyugdíjas korú a társaságban. Kissé pánikba estem, hogy fogják bírni az útitársak a többnapos gyaloglást. Vacsora alatt mindenki elmesélte, hol járt legutóbb. Ki a Kilimandzsárót mászta meg, ki Indiát járta körbe egy év alatt - csupa kalandor. Akkor már kezdtem sejteni, hogy nem ők fogják fékezni a túra ütemét.

Rögtön az első napokban néhány sokkoló ténnyel szembesültünk. Maliban a világon a legmagasabbak közt van a csecsemőhalandóság, egyrészt a rossz higiénés körülmények és az alultápláltság, másrészt néhány furcsa szokás miatt is. A nagy ünnepeken például az egész falu egy tálban mos kezet, és ezt a vizet - mint a közösség jelképét - megitatják a csecsemőkkel és a pici gyerekekkel.

A lakosság túlnyomó része muszlim, de annak itt egy sajátos formája dívik: mindenféle húst megesznek, ramadán alatt is isznak és dohányoznak, de ezzel együtt lelkiismeretesen imádkoznak. No persze nemcsak Allahhoz, hanem a saját kis törzsük istenéhez is. A piacon slágertermékek a koponyák, madárfejek, egyéb fétisek.

Télre leomlik, tavaszra felépítik

Az első nevezetes megállónk Djenne volt, amely a 13. században gazdag kereskedőváros volt, piacán főleg rabszolgákat, sót és aranyat árultak, hírneve Timbuktuéval vetekedett. Ma már csak egy poros kisváros. Az esős évszakban a Bani folyó vize megemelkedik, ilyenkor Djenne szigetté válik. Nekünk is komppal kellett átkelnünk a folyón, ami a sekély víz miatt nem tudott egészen a partig menni, így az utolsó métereket az emberek, lovak, járművek a vízben gázolva tették meg.

Eredetileg már 1240-ben is épült egy mecset a városban, de a mostani hatalmas vályogépítmény, a városka fő nevezetessége 1906-ból való. Minden évben lerobban az esős évszak után, de tavaszonként egy ünnep keretében a helyi lakosok újjáépítik. Játszanak a zenészek, hordják a vizet az asszonyok, építenek a férfiak, mindenki segít.

Djenne mecsete az UNESCO világörökségi listáján is szerepel

Pont a heti piac napján látogattuk meg a várost, nagy volt a nyüzsgés. Az afrikai piacokon általában a gyümölcs dominál, de itt még mutatóba is alig volt. Inkább edények, ruhák, rizs, hagyma, néhány luxustermék (szappan, cigaretta) - és füstölt hal minden mennyiségben. Ez persze megadta az alaphangulatot, jobban mondva az alapszagot. Az egyik árusnál színes fotók és plakátok virítottak a 70-és, 80-as évek popsztárjairól és színészeiről. Vevőket alig láttunk, inkább csak eladókat és nézelődőket.

Színes piac Djenne városában

Néhány kilométerrel a várostól található Djenne-Djeno, a mai Djenne elődje. Még időszámításunk előtt létesült itt egy városka, de körülbelül a 14. században elhagyták a lakói. Semmilyen épület nem maradt fenn, de ameddig a szem ellát, mindenhol edénytöredékek borították a földet. Az itteni ásatás vezetője Roderick McIntosh, akitől olvastunk pár cikket a buszon, és nagy mázlinkra össze is futottunk vele. Nagyon szimpatikus, lelkes emberke, órákig mesélt nekünk, tele volt élményekkel és tapasztalattal, hiszen itt töltötte a fél életét.

Se nem nő, se nem férfi

Egy másik érdekes találkozásra is sor került, összeismerkedtem ugyanis egy amerikai lánnyal, aki ott élt már egy ideje a Peace Corps önkénteseként. Különféle projekteken dolgoznak, például fákat telepítenek, haszonnövényeket honosítanak, vagy épp az ásatásokon segítenek. Egy vályogkunyhót bérel egy családtól, és szerény napidíjából úgy él, mint a faluban bárki más: a piacon vásárol, tyúkokat nevel, a kútról hozza a vizet, maga főz a kunyhójában. Annyi segítsége van, hogy néhány, számára megszokott, de itt beszerezhetetlen árucikket (például tampont, fogkrémet) csomagban kap a Peace Corpstól. Tőle tanultuk talán a legtöbbet az utazás során a helyi szokásokról.

A lányok fiatalon, sokszor már 10-12 évesen férjhez mennek, a család által előre kiválasztott férfihoz, aki gyakran 50 évvel is idősebb náluk. Egy férfinak négy felesége lehet, pénz kérdése, mennyit engedhet meg magának. A vallás és a hagyományok szerint a feleségeket külön házban kellene tartani, de ehhez túl szegények, így az összes asszony együtt él. Nőknél és férfiaknál egyaránt hagyomány a körülmetélés. Az idősek tisztelete rendkívül erős, a városokat az idősek tanácsa irányítja.

Mivel az amerikai sok olyat művel, amit Maliban a nők hagyományosan nem tehetnek meg (nadrágot hord, bicajozik stb.), amolyan egyedi státuszra tett szert: se nem nő, se nem férfi a falubeliek szemében. Így legálabb nem ítélik el, hogy 27 évesen még hajadon, sőt hogy ebben a korban nincs is körülmetélve.

De kik azok a dogonok?

A körutunk kétségkívül legizgalmasabb része a dogonok földjén tett ötnapos gyalogtúra volt, lélegzetelállítóan szép környéken jártunk. A 135 km hosszan elterülő Bandiagara fennsíkon 250 ezer dogon él, több száz pici faluban.

A Bandiagara-fennsík vidékén

A dogon hihetetlenül érdekes népség. Elődjeik, a tellemek kiugró sziklákra építették falvaikat, melyek közül ma már sokat meg sem lehet közelíteni. Mai ésszel elképzelhetetlen, hogy tudtak oda felmászni, de csak azt a magyarázatot kaptuk a helyiektől, hogy a tellemek tudtak repülni.

Ma már megközelíthetetlen dogon falu

A dogonok világa telis-tele van hiedelmekkel, mítoszokkal, szimbólumokkal. Ezek annyira az életük részévé váltak, hogy számukra nincs is határ a realitás és a hit között. Lenyűgöző a csillagászati tudásuk: már jóval azelőtt ismerték a Szíriusz kísérőjét, a Szíriusz B-t, mint ahogy a nyugati civilizáció felfedezte.

A mai dogonok az általuk is elérhető barlangszerűségeket gabonatárolóként, illetve temetőként hasznosítják. Elsősorban hagymatermesztésből élnek, és a földek megművelése, valamint a család ellátása is a nőkre hárul. A falu vezetéséből, a fontosabb döntésekből kihagyják őket, ez a férfiak privilégiuma. Minden falu főhelye egy díszes találkozóhely, ahol a férfiak naphosszat egy árnyat adó építmény alatt cseverésznek.

A férfiak az egész napot pihenéssel, beszélgetéssel töltik

Nem könnyű errefele az élet: vizet csak távolról lehet hozni, a kopár, sziklás talaj megművelése kemény munka, nem csoda hát, ha egyre fogy a népesség, mind többen költöznek a síkságra, a városokba.

Így köszönnek egymásnak

Egészen különleges a dogonok köszönése. Ez egy hosszú kérdéssor, amit már akkor elkezdenek morogni maguk elé, amikor az ismerős feltűnik a láthatáron. Hogy vagy? Hogy van a család? Hogy van az egészséged? Hogy van a termés? Stb., stb. Aztán találkozik a két ismerős, elhaladnak egymás mellett, a nélkül, hogy ránéznének a másikra, és amikor az egyikük befejezi a kérdéssort, akkor kezdi a másik. A kérdések végén a válaszoló minden kérdésre válaszképpen csak hümmög egyet. Az egész procedúra több percig is eltarthat, és a legjobb szándékunk ellenére sem tudtuk maradéktalanul elsajátítani.

Alkalmunk volt megnézni az egyik faluban, Tirelliben a helybeliek fő tradícióját, a temetéseken járt táncot. Mint minden fontos dologban, ebben is csak férfiak vesznek részt, méghozzá gyönyörűen faragott maszkokban, amelyek mind valami számukra fontosat jelképeztek: házat, asszonyt, kecskét. Néhányan gólyalábakon táncoltak, egy-másfél méteres magasságban, igen látványos volt.

Temetési tánc a dogonok vidékén

A gyalogtúra után busszal folytattuk az utunkat. Járművünk még a sokat látott utazókat is meglepte, mert tényleg a szétesés határán volt. Nem is a határán, hanem már valóban esett szét, az egyik nagyobb bukkanónál leesett az egyik ajtó, majd egy másiknál a kipufogócső - állandóan meg kellett állni, hogy összeszedjük az alkatrészeket, különben Moptiig semmi sem maradt volna belőle.

Mopti városka fő látnivalója a mecset, ami hasonló a Djennében levőhöz, csak sokkal kisebb. Izgalmas még a piac, valamint a kikötő, ahonnan rogyásig megrakodott hajók indulnak Timbuktu felé. Mi repülővel mentünk tovább.

Az utas jöhet, a csomagja nem

A Timbuktuba menő gép reggel fél 9-kor indult volna, de még kora délután se volt semmi nyoma. A helyi repülőtér egy aprócska épület, néhány szőnyegárussal és ideges turistákkal. Itt semmit nem jelent a menetrend, és az sem, van-e jegye valakinek. Számítógépes nyilvántartás híján attól függ, felfér-e valaki a gépre, hogy hányan szálltak már fel az első állomáson, Bamakóban. Megértettük, miért becézik az Air Malit a turisták Air Maybe-nek.

Késő délután megjött a 40 férőhelyes, rozoga orosz csotrogány, és óriási mázlinkra volt mindannyiunknak hely. Csak az volt a bökkenő, hogy a csomagtér tele volt, így a hátizsákokat Moptiban kellett hagyni. Kis csapatunk ezt zokszó nélkül tudomásul vette, pillanatok alatt kihalásztuk a hátizsákokból a fogkeféket és a kamerákat, ezekkel vágtunk neki az útnak. A Niger folyó felett repültünk, kezdő pilótának bizonyára ideális gyakorlóterep ez, csak a folyó vonalát kell követni. Amerre a szem ellátott, homokos sivatag, apró bokrokkal, fákkal.

Megérkeztünk Timbuktuba, amely főleg az angolszász területeken a semmi közepének a szinonimája, ahova egyszer minden kalandvágyó szeretne eljutni. Fénykorában, a 16. században 60 ezer lakosa volt, és 150 iskola működött itt. Gazdaságáról legendák keringtek Európában és az arab világban, kalandorok, zarándokok százait vonzotta a városba. A hosszú utazást viszont csak kevesen élték túl, legtöbben a sivatagban lelték halálukat. Az egykori gazdag kereskedőközpont ma egy 15 ezres lakosú, álmos kísértetváros, ahol lassan mindent betemet a sivatag. Kísérőnk egy helyi tuareg volt, kék köpenyben és turbánban, amely alól csak élénken mosolygó fekete szeme látszott ki.

Timbuktu utcái kihaltak

Tudtuk, hogy a gép késése miatt már csak egyórányi időnk maradt fotózni, így nem vacakoltunk a hotelbe való bejelentkezéssel, úgysem volt csomagunk. A reptérről egyből irány a város, és szinte futólépésben megnéztük a mecsetet, a korániskolát, néhány európai felfedező emlékházát, majd csatangoltunk az utcákon, a süppedős homokban. Vannak házak, melyeknél a küszöb már a földfelszín alatt van, szemmel láthatóan haldoklik a város.

Jellegzetes öltözet Timbuktuban

Vettünk az utcai kemencékben sütött friss, meleg kenyeret, de még ezekben is érezni a homokszemcsék recsegését. Ez volt a vacsoránk a Moptiban vásárolt mazsolával és az otthonról hozott vitamintablettákkal ízesített, fertőtlenített vízzel. Csak éhség kérdése, mikkel tud jóllakni az ember.

Moptiban a leszállás után összeszedtük a hátizsákokat, és azonnal hátra is hőköltünk: rettenetesen büdösek lettek, ugyanis egész éjjel füstölthal-rakomány mellett tárolták őket. Otthon napokig áztattam mosószeres vízben, de még utána is érezni véltem a hal szagát.

Mopti repülőtere

650 kilométer buszozás és 65 kilométer gyaloglás után véget ért a körút. A Maliban tett utazás minden nehézség dacára életre szóló élmény - annak ellenére, hogy ez a világ egyik legszegényebb országa. Más elmaradott országokban vannak a nyomorgó tömegek és a gazdag elit, de itt csak szegényeket és még szegényebbeket láttunk.

Sokszor kérdezik tőlem, nem lehangoló-e ilyen országban utazni, de bármilyen furcsának tűnik, nem az. Minden szegénység, nehézség dacára nem a kilátástalanság és a lehangoltság volt a meghatározó érzésünk, hanem itt is - mint általában a harmadik világban - az élet elfogadása olyannak, amilyen. És az egymásra figyelés, összetartás, kedvesség. Azóta többször is jártam Afrikának ebben a csücskében, de újra és újra visszahúz a szívem.

Most nem javasolt odamenni

A magyar Külügyminisztérium jelenleg nem javasolja a magyar állampolgároknak, hogy Maliba utazzanak. Az országban a 2012. március 22-én végrehajtott katonai hatalomátvétel óta a biztonsági helyzet nagymértékben romlott mind Mali déli részén, de különösen az iszlamista Ansar Dine szervezet által uralt északon. Az elmúlt napokban az iszlamisták megkezdték előrenyomulásukat az ország déli területei, illetve a főváros felé. Offenzívájuk jelentős sikere volt Konna bevétele, mert megnyílt számukra az út a százezer fős Mopti, illetve Bamako felé. A mali hadsereg a francia légierő támogatásával azonban pénteken visszafoglalta az iszlamistáktól Konnát.