Elrepültünk az Adria mellé háromezer forintért

2017.04.11. 07:00

Amikor a Wizz Air tavaly bejelentette, hogy a kormány közbeszerzési nyerteseként áprilistól közvetlen járatokat indít öt balkáni városba, azonnal lecsaptam az első podgoricai járatra. Montenegróról jókat olvastam korábban, az oda-vissza hatezer forintos jegyeknek pedig nem tudtam ellenállni. Végül kicsit másképp alakult a kirándulás, de nem bántam meg. Beszámoló egy négynapos útról, amelybe még Dubrovnik és egy hercegovinai ebéd is belefért. 

Akárhogy nézzük, félnapos autóvezetés helyett mindössze egy óra alatt elrepülni Podgoricába Budapestről nagy könnyebbség. Ha pedig mindezt háromezer forintért lehet megtenni – mert WDC-tagsággal ennyibe került a repülőjegy egy irányba, kis kézipoggyásszal –, az felér egy főnyereménnyel. Montenegró fővárosától nincs olyan messze a tengerpart, egy adriai kiruccanás pedig április elején is remek program tud lenni – már ha az ember nem a strandolásban látja az utazás kizárólagos értelmét. 

Mégsem olyan olcsó

Az első meglepetés akkor ért, amikor a tervezéskor kiderült, hogy a podgoricai repülőtérről semmilyen busz nem jár sehová. Ha valaki tömegközlekedéssel akar eljutni a tengerpartra, annak előbb be kell taxiznia Podgoricába (ami az ellenkező irányban van), ott pedig felszállnia egy buszra. Időben ez elég nagy veszteség, pláne akkor, ha valaki csak pár napra utazik. Taxival Kotorba eljutni – mi ott foglaltunk szállást – legalább annyiba került volna, mint négy napra autót bérelni. Így bár én nem nagyon szeretek vezetni, és a bérlés az utazási költségeket is megdobta, ez tűnt az egyetlen értelmes megoldásnak. (Van egyébként repülőtér a tengerparti Tivatban is, de a Wizz sajnos nem oda repül.) 

Az autózásnak természetesen vannak előnyei is: ott és akkor áll meg az ember, ahol és amikor csak akar. Sőt, akár azt is megcsinálhatja – ahogy mi tettük –, hogy néhány országot összekapcsol. Hiszen Montenegró területe Magyarországénak mindössze egy hetede, és öt ország veszi körül (igaz, Koszovót nem mindenki ismeri el önálló államként). A bérelt autó külföldre vitelének lehetőségéért viszont plusz pénzt kérnek, nem is keveset, ami előzetes érdeklődésünk ellenére csak a helyszínen derült ki. 

Öntudatos nép saját pénz nélkül
Montenegrót, azaz Crna Gorát (magyarul fekete hegy) mindössze 625 ezren lakják. Sokan azt is megkérdőjelezik, hogy a montenegrói önálló nyelv-e egyáltalán, mindenesetre a magukat montenegróiaknak vallók egy része is a szerbet jelöli meg anyanyelveként. A kis állam Jugoszlávia 1992-es felbomlása után is föderációban maradt Szerbiával, teljes függetlenségét csak 2006-ban nyerte el, egy népszavazás után. Saját pénze azonban nincs, hivatalos fizetőeszköze az euró, amelyet egyoldalúan használ. Montenegró 2010 óta az Európai Unió tagjelöltje, és hamarosan a NATO tagja lehet. A kis országban azonban, amelyről a korrupció és a szervezett bűnözés kapcsán is sokat lehet olvasni, az orosz és a szerb befolyás is erős. A tavaly októberi választásokat egy rejtélyes puccskísérlet is színesítette, amiről itt lehet olvasni, itt pedig a választás hátteréről.

A tengerre vezető, majd a parton végigkanyargó út amúgy nagyon látványos. Irdatlan mélységek és magasságok, fantasztikus sziklák váltogatják egymást. A látványban persze inkább csak az utastárs gyönyörködhet, a sofőrnek az éles kanyarok bevételén túl a pár száz méterenként kihelyezett sebességkorlátozó táblák betartása és az életveszélyesen előző autósok figyelése épp elég feladat. Montenegróban nincsenek autópályák, és mivel sok a település az utak mentén, a kis távolságok ellenére is hosszú és fárasztó vezetésre lehet számítani. 

Végre megláttuk a tengertForrás: Gaál Csaba

A reptér és Kotor között két helyen álltunk meg rövidebb időre. Először Sveti Stefannál tettünk kitérőt, amely inkább felülről és távolabbról látványos. Az óváros egy szigetre épült, amelyet egy földút köt össze a szárazfölddel. Mivel azonban az egészet egy szállodakomplexummá alakították át, így csak a vendégek tehetik be oda a lábukat. 

Sveti Stefan a távolbólForrás: Gaál Csaba

Nem is időztünk ott sokat, inkább a következő kiszemelt célpontra hajtottunk. Budva a montenegrói turizmus fellegvárának számít. A parkolók most is majdnem tele voltak, nyáron nyilván még nehezebb helyet találni. Főként a strandok vonzzák ide a turistákat, de egy tündéri kis óvárosa is van a településnek, egymásra pakolt házakkal és szűk utcákkal, ahol ilyenkor, előszezonban is jó néhányan sétáltak. 

Budva óvárosábanForrás: Gaál Csaba

De hol van a szállásunk?

A mi fejünkben azonban már a végállomásunk járt, így indultunk tovább Kotorba. Ide már az érkezés is emlékezetes, hiszen a Kotori-öböl túloldaláról ereszkedve gyönyörű kép fogadja a látogatót. Örömünk azonban hamar bosszúságba fordult, mert nem találtuk a lefoglalt apartmanunkat. A GPS-navigátor egy olyan helyre vitt, ahol utcanevek és házszámok nem voltak, ahogy a szállásra utaló felirat sem. Hiába kérdezgettük az embereket, ismerik-e esetleg az apartmant, mindenki csak tippelni tudott. Egyre szűkebb és meredekebb utcákra irányítottak, ahol már a szembejövő autók elengedése is nagy mutatvány volt, nemhogy a megfordulás. 

Végül feladtam a keresést, és felhívtam a tulajt. Egy nő vette fel, azt mondta, öt percen belül ott lesz. Csodával határos módon meg is találtuk egymást. Kiderült, hogy Budván dolgozik, és épp a lányait hozta haza az iskolából. Hogy mi lett volna, ha korábban érkezünk, már nem derült ki, mindenesetre egy olyan házhoz érkeztünk meg, amelyet akkor sem találtunk volna meg, ha egész nap keressük. Ráadásul – szégyen, nem szégyen – a szűk utcán a nőnek kellett beparkolnia a fal mellé az autónkat, mert én nem szerettem volna megkarcolni. 

Parkolás milliméterekre a faltól. Nagyobb autó így sem férne el mellettünkForrás: Gaál Csaba

Hamar becsöppentünk egy montenegrói család hétköznapjaiba, a legfelső szinten kialakított apartmanunk ugyanis még nem volt teljesen kész az átadásra, és nem csak a takarítás hiányosságai miatt. Az anyuka gyereknevelés közben gyorsan felhúzta az ágyneműnket, feltöltötte a fürdőszobai készleteket, és elmagyarázta az ilyenkor szokásos információkat. Szemben a taorminai szállásunkkal, itt mégsem tudtunk haragudni, mert Marija a rohanásban is kedves volt – még a szerb kávé megfőzésére is gyorsan megtanított. A teraszunkról nyíló pazar kilátás az öbölre pedig végképp levett a lábunkról. 

Kilátás az erkélyünkről a Kotori-öbölreForrás: Gaál Csaba

Kotornak nincsenek strandjai, mi nem is ezért jöttünk, hanem az óvárosa miatt. Ez jóval nagyobb, mint Budváé, és valóban hangulatos. Órákat lehet sétálni a középkori házfalak között, ahol étterem étterem hátán várja a vendégeket. Ráadásul szinte mind nyitva is volt, noha a kevés turista alig töltötte meg az utcára kirakott asztalokat és székeket. 

Csendes utcák, üres éttermek Kotor óvárosábanForrás: Gaál Csaba

A város több száz éven keresztül volt a Velencei Köztársaság része, mai városképe is főként akkor alakult ki. Nem véletlen, hogy városfallal körülvett központját az UNESCO a világörökség részének nyilvánította. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az öblöt és a várost 1000 méternél magasabb, lenyűgöző hegyek veszik körül, akkor már érthető, miért özönlenek ide a turisták. 

A Sveti Ivan-erődhöz vezető gyalogútForrás: Gaál Csaba

Kotorban kihagyhatatlan program felmenni a Sveti Ivan-erődhöz. Ez a túra alaposan igénybe veszi a combizmokat és a vádlikat, lévén, hogy az erődítmény 260 méter magasan található. Ráadásul amikor mi mentünk, elkezdett szemerkélni az eső, így csak a csúszós felvezető út melletti egyszemélyes lépcsőn volt biztonságos a közlekedés, és időről időre el kellett engedni a szembejövőket. Az út végére az esőtől és az izzadságtól csuromvizesek lettünk, de megérte, mert fentről valóban fantasztikus kép tárult elénk. 

Kilátás az erődből KotorraForrás: Gaál Csaba

Az óvároson kívül érdemes egy sétát tenni az öböl partján végigfutó sétányon is, ahol a kockaházak mellett régi villák színesítik az utcaképet. A naplemente különösen hangulatos volt, ahogy az étterem is, ahová kétszer is betértünk. 

Esti kép a part menti sétányrólForrás: Gaál Csaba

Nem annyira az ételek bűvöltek ott el, bár azok sem voltak rosszak, hanem az élő zene. A gitáros-harmonikás duó igazi balkáni hangulatot varázsolt a vacsorához. Kedvünket csak a cigarettafüst szegte némileg – ki emlékszik már, hogy néhány éve még nálunk is ettől kellett szenvedni az éttermekben? 

Irány Dubrovnik! 

Ha már autót béreltünk, az egyik napra beterveztünk egy dubrovniki kirándulást is. Miért is ne? A talán legszebb horvátországi városba eljutni elég fárasztó és drága Magyarországról, mi meg ott voltunk tőle 90 kilométerre. Autópálya azonban itt sem volt, így ezt a távolságot közel két óra alatt lehet megtenni. Ha egyből beengednek a horvát határon. De ott fél órát kellett várnunk, mert csak egy kapunál ellenőrizték az autókat, az EU-polgároknak létrehozott sávot pedig zárva tartották. Furcsa volt Schengenből visszazökkenni, de nem volt mit tenni. 

Nincs nyitva az EU-folyosóForrás: Gaál Csaba

Előtte azonban még megálltunk Perastban. Ez egy kis montenegrói falu a Kotori-öböl partján, amelyről többen ódákat zengtek a különböző beszámolókban. Engem nem fogott meg annyira, bár tény, hogy a Montenegróban úton-útfélen visszaköszönő helyszűke itt hatványozottan érezhető volt: a régi házak szinte egymás tetejére épültek a meredek a hegyfalon. 

Perast templomtornyaForrás: Gaál Csaba

A helyszűke persze Dubrovnikról is elmondható. Reméltem, hogy a főszezonon kívül még találok majd parkolóhelyet a világörökség részét képező óváros közelében, ez azonban hiú ábrándnak bizonyult. Végül csak a városfaltól jó negyedórányi sétára tudtunk leparkolni, de legalább felülről rápillanthattunk a régi városrészre. 

Dubrovnik óvárosaForrás: Gaál Csaba

Sok más városhoz hasonlóan Dubrovnik is azok közé tartozik, amelyek kezdenek belefulladni a népszerűségbe. Ahogy arról mi is írtunk, idéntől korlátozni akarják az óvárosban tartózkodó turisták számát, hogy elkerüljék a tömegnyomort. A főszezon előtt mi még pont abban az időben jártunk ott, amikor a látogatók száma elviselhető volt, de el tudtuk képzelni, mi lehet nyáron. 

Ilyenkor még elviselhető volt a tömegForrás: Gaál Csaba

Az Adria gyöngyének is nevezett település valóban lenyűgöző. Fordulatokban bővelkedő történelme során 168 évig magyar kézen is volt, és itt őrzik Szent István király állkapcsát és koponyadarabját, valamint Szent László jobbját is. 

Raguza, merthogy ez a város régi magyar neve, most maximálisan kihasználja a népszerűségét. Szinte mindenfelé éttermek várják a vendégeket, a magyar pénztárcához mérve szemérmetlenül magas árakkal. Igencsak mélyen a pénztárcájába kell nyúlniuk azoknak is, akik szeretnének felmenni a várfalra: ezért most 150 kunát, azaz nagyjából 6500 forintot kérnek fejenként. 

Az egész városrész tele van éttermekkelForrás: Gaál Csaba

Részben a dubrovniki drágaság, részben pedig a kalandvágy miatt döntöttünk úgy, hogy ebédünket inkább Bosznia-Hercegovinában költjük el. A térképet nézegetve ugyanis az látszott, hogy mindössze 20 perces kitérőt jelent Ivanica, illetve a tőle még pár kilométerre kinézett út menti fogadó, a Drijen étterem. A tippet a TripAdvisorról kaptuk, és nem bántuk meg, hogy kipróbáltuk. Az ottani kétszemélyes tál a helyi konyha legjavát adta, és annyira bőséges volt, hogy a felét becsomagoltattuk. 

A kétszemélyes Drijen-tál nem vegetáriánusoknak valóForrás: Gaál Csaba

A kiszolgálás egyébként nagyon profi volt, euróban is fizethettünk, és kb. harmadannyiból megvolt az ebéd, mint ha Dubrovnikban ettünk volna. Itt a határátlépés sem tartott sokáig, nekem pedig különösen izgalmas volt belépni egy teljesen más világba, még ha csak ennyi időre is. 

Elkerültük a turistahordákat

Az utolsó nap a henyélésé volt. Előző éjjel két hatalmas tengerjáró hajó kötött ki az öbölben, turisták ezreit zúdítva a városra. Mi inkább a szikrázó napsütésben süttettük magunkat a teraszon, délutánra viszont eleredt az eső, és az tartott vissza. De jó is volt így, nem kell mindig rohanni, időnként le kell engedni egy kicsit. Este azért elmentünk halat vacsorázni, és ismét meg kellett állapítanunk, hogy az legfeljebb az átlagos szintet üti meg. 

Megfordul a tengerjáró a Kotori-öbölbenForrás: Gaál Csaba

Montenegró nem annyira olcsó, mint gondoltuk, igaz, nem is annyira drága, mint mondjuk Horvátország. A baj nem is annyira az árral volt, inkább néha a szolgáltatással. Ennek az útnak az árát például igazából az autóbérlés dobta meg, amire nem lett volna szükség, ha lenne buszjárat a podgoricai repülőtérről a tengerpartra, meg gyors autópályák. A szállás és a gasztronómia színvonala is elmarad más országokétól. 

A feneketlen üzemanyagtank

Az út legvégére maradt egy bosszúság. Az autót 8-ból 6-os szintig töltött tankkal hoztuk el, azzal is kellett visszavinni. Az utolsó benzinkútnál bele is töltöttem a kiszámolt mennyiséget, de csak nem akart felugrani a mutató 5-ről 6-ra. Végül teletankoltam az autót, de ekkor is csak 5-öt mutatott. Nem tudom, hogy elromlott-e, vagy manipuláció történt. A leadáskor hiába reklamáltam, most e-mailen várom, hogy visszafizetik-e a veszteségemet.

Frissítés: Az autókölcsönző jelezte, visszatéríti a többlet üzemanyag árát.

Összességében ennyi pénzből egy jó kis spanyol utat is ki lehetett volna hozni. De az kétségtelen, hogy Montenegrónak van egy sajátos bája és hangulata, amit mindenképpen érdemes volt kipróbálni. Különösen, hogy legalább már Podgoricáig nem kell levezetni az utat. 

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK