Ahol a nyomornegyed már turistaszenzációnak számít

2017.08.14. 06:58

Brazília legendásan veszélyes nyomornegyedei, a favelák ismertebbek az ország legtöbb látványosságánál. A drogkartellek, maffialeszámolások, mélyszegénységben egymás hegyén-hátán élő milliók rémképe ott lebeg Rió körül is. Egy, Rocinhában felnőtt brazil fiatallal jártuk be a szambafőváros hírhedt faveláját.

Alig kaptam levegőt, mire a legnagyobb déli hőségben felkaptattam Rió de Janeiro legnagyobb favelájának tetejére. Fent viszont az émelygés is elfogott egy pillanatra. No nem a helyiek, hanem a szafaris autóból kilógó turisták voltak rám ilyen hatással, ahogy kattogó fényképezőikkel mindenáron valami meghökkentő látvány után kutattak. Szervezett favelatúra, mostanság ez a legmenőbb turisztikai szolgáltatás. 

Hallottuk a lövéseket

Bruno Cruzzal az egyik napfelkelteleső túrámon találkoztam először egy riói csúcson. Tökéletes angoltudása, műveltsége és nyugodt, segítőkész stílusa abszolút nem illik a favelában felnőtt fiú sztereotípiájába. Pedig nem titkolja, hogy életének első szakasza Rió legnagyobb favelájához, Rocinhához köthető.  

Bruno ebben a favelában kezdte az életét (A galériához kattintson a képre!)Forrás: Darányi Lea

Bruno tárgyszerűen mesélt a múltról. „Egész gyerekkoromat Rocinhában töltöttem, nagyon nehéz idők voltak. A favelák közül itt volt a legerősebb a drogkereskedelem,  az egész hely áthatolhatatlan volt. A rendőrség sem tudott csak úgy békésen belépni. Emlékszem, számunkra teljesen megszokott látvány volt, hogy az utcákon nyíltan adnak-vesznek mindenféle drogokat. És persze a folytonos leszámolások és a rendőrökkel való összecsapások a sok halottal mindenfele.” 

A folyamatos rendőri jelenlét segít a közbiztonság helyreállításában (A galériához kattintson a képre!)Forrás: Darányi Lea

A turisták manapság már nagyon közel férkőzhetnek a nyomornegyedekhez. Egy gyönyörű riói panorámát nyújtó, könnyed túraútvonalhoz például a Vidigal névre hallgató favelát szeltük át egy barátnőmmel. Olcsó motoros taxikkal mentünk fel, és már sötétedés után, lábon ereszkedtünk le. Egy helyen ugyan próbáltak drogot eladni nekünk, de veszélyben egy percig sem éreztük magunkat. Ez a negyed igazából már sikkesnek is mondható,  egymást érik a bulik, hosztelek és menő kulturális események.  

Amikor Vidigalnál gyönyörködtünk Rio szürkületi panorámájában, lövéseket hallottunk kicsit távolabbról, a másik oldalról. Mint megtudtuk, a hatalmas nyomornegyedből, amelyre szintén páratlan kilátás nyílt odafentről. Vagyis Rocinhából. Úgyhogy amikor Bruno megemlítette ezt a nevet mint gyermekkora helyszínét, már tudtam, miről beszél. Aztán úgy alakult, hogy összebarátkoztunk annyira, hogy megkérhettem, vigyen be, és sétáljon körbe velem. 

A híd túloldalán kezdődik Rocinha (A galériához kattintson a képre!)Forrás: Darányi Lea

Gigantikus sikátorlabirintus

„Rocinha manapság teljesen más – kezdett mesélni, amikor egy tűzforró napon átsétáltunk a hídon a bádogvárosba. – A rendőrség dominanciája mindent megváltoztatott. A favela egy részén már sok szolgáltatás elérhető, és nagyrészt legális is,  mint a víz, az áram, az internet, a kábeltévé. Régen mindezt a favela egész területén illegálisan barkácsolták össze és vezetgették el, soha senki nem fizetett semmiért. Ma már egy nagy kórház is működik, ahová a helyiek vészhelyzetben fordulhatnak, vagy ha bármilyen egészségügyi problémájuk van. És sok sportpálya meg kulturális központ is akad, mind ingyenes. Sokkal biztonságosabb most az élet.” 

A kábelrengetegben egyre több üzlet, étterem és egyéb szolgáltatás tűnik fel (A galériához kattintson a képre!)Forrás: Darányi Lea

Az első gondolatom nekem is ez volt, hogy tulajdonképpen biztonságban érzem magam. Nem tudom, mire számítottam, de bankfiókra egészen biztosan nem. Pedig azt is láttam az alsó „főúton”. Valószínűleg kiült az arcomra az értetlenség, mert kérdezés nélkül jött a magyarázat, hogy ez a közösség volt az első, ahova betette egy bank a lábát. Legalul, közel a jobb negyedekhez, de akkor is óriási dolog volt ez. A menetrend szerinti buszjáraton ezek után már meg sem lepődtem. Bruno elmondta, hogy a 2014-es focivébé előtt indult be végre egy komolyabb fejlődési folyamat.  

A vébé és a két évre rá megrendezett olimpia hatására a városvezetés kényszert érzett, hogy lépjen valamit az ügyben. Tudták, hogy a turistákat nemcsak a sport vonzza majd, hanem az is, hogy szafaribuszokból lőtt favelaszelfikkel gyűjtsék a lájkokat az Instagramon. Hashtag nyomorturizmus. Első lépésként a katonaság segítségével óriási razziát tartottak, és kipucolták a veszélyes elemeket. Több száz maffiatagot csuktak le, de a szóbeszéd szerint sokan elmenekültek. Mindenesetre egy főutat leaszfaltoztak, azon busz jár, és épült néhány közösségi tér is. 

A kis sikátorok falait nagy brazil futballsztárok és más graffitik díszítik (Kattintson a képre a galériáért!)Forrás: Darányi Lea

Számomra az igazi sokk az volt, amikor letértünk a nagy útról. Nem a szegénység maga ütött szíven, nem is a kosz vagy a kábelek összevisszasága. Végtelenül egyszerű, de normális életszíntér tárult elém normális emberekkel, akik csak élik egyik napjukat a másik után. Viszont megdöbbentett, hogy az egész hely tulajdonképpen egy óriási sikátorhálózat, zárt labirintus.  Bementünk jó pár sikátorba, de nekem egy másodperc után már fogalmam sem volt, hol vagyunk. Minden szabad négyzetmillimétert beépítettek a szűk, sokszor naptól is elzárt kis járatokban. Nem csoda, hogy a Google-térkép is csupán a főbb utakat jelöli a favelákban. 

Bruno azt mesélte, hogy az anyukája fejből tudott minden kanyarulatot, és több száz ember lakhelyére emlékezett. Be akartam menni egy-két izgalmasnak tűnő kis utcácskába, de Bruno visszatartott. Bár az itt élő lakosok többnyire ártalmatlanok, és kis esélye van annak, hogy fegyverrel őrzött sikátorba tévedünk, de nem éri meg a kockázatot.   

Soha ne add fel, ez lehetne az itt élők jelmondata (A galériához kattintson a képre!)Forrás: Darányi Lea

Egyre több kitörési lehetőség

Bruno eltökélt, hogy teljesen más életet építsen magának, mint amit hátrahagyott. „Nekünk nagy szerencsénk volt. Nagypapám Rio egyik legnagyobb szállodaláncánál kapott munkát annak idején. Legalulról, lassan küzdötte fel magát. Addig gyűjtött, amíg összejött a pénz egy kis apartmanra a város nyugati, nyugodtabb oldalán. Mivel engem a nagyszüleim neveltek, így én is költözhettem.”

Megkérdeztem, most milyen esélye van az itt élőknek a kitörésre. „Azt mondanám, hogy manapság már nem olyan nehéz átköltözni egy jobb környékre,  ha az ember hajlandó fizetni a bérleti díjat. Viszont pénzzé tenni a rocinhai otthont, majd abból egy másik negyedben lakást venni, sokkal nehezebb. Rengetegen vannak azok is, akik bár elvágynak, nem költöznek, mert nem akarnak olyan helyen lakni, ahol fizetniük kell az áramért és egyebekért.”

Az elmúlt években épült kulturális központ bárhol megállná a helyét (A galériához kattintson a képre!)Forrás: Darányi Lea

Meglátogattunk egy kulturális központot, ahol Bruno egyik régi ismerőse dolgozik irodistaként. Gyönyörködtünk a kilátásban a domb tetején, bepillantottunk egy helyi iskola focimeccsébe. Más látnivaló azonban nem akadt.  Hirtelen úgy éreztem magam, mintha egy nyitva felejtett ablakon leskelődnék ismeretlen emberekre. Az egyik utcai árusnál Bruno lealkudott nekem egy fülhallgatót. Kifelé menet a favelából ismét az emlékeiről faggattam.

A favela tetejéről gyönyörű a kilátás, de azért az itt élők többsége szívesen elköltözne (A galériához kattintson a képre!)Forrás: Darányi Lea

„Sajnos nem nagyon őrzök igazán jó emlékeket. Azt tudom felidézni, hogy a legnagyobb célom és vágyam mindig is az volt, hogy elhagyjam ezt a helyet. Ez a legmeghatározóbb emlékem Rocinháról. A mély elvágyódás.” Hazaindultunk, ő pedig vissza sem nézett.