Gépfegyveres rendőrök kísértek a hegy lábához

2017.08.20. 06:59

A Volcanic Seven Summits olyan hegymászókihívás, amelynek során az elszánt vállalkozók megmásszák mind a hét kontinens legmagasabb vulkánját. Tóth Sándor kőfaragómester egy év alatt ötöt kipipált, és már a hatodik megmérettetésen is túl van. Néhány héttel ezelőtt meghódította a pápua új-guineai Mount Giluwe 4367 méteres csúcsát. Az út során nemcsak az időjárással, de a hírhedten rossz közbiztonsággal is meg kellett küzdenie. Az alábbiakban úti beszámolója szerkesztett változatát közöljük.

Pápua Új-Guinea veszélyes hely, egyedül, vezető és helyismeret nélkül nem javasolt nekivágni. Így aztán ezt az utat is azzal az irodával szerveztük meg közösen, amely már több utam előkészítésében is segítségemre volt. Felbéreltem a guide-jukat, aki többször járt már Pápuán, és egy-két kontaktszeméllyel is fel tudta venni a kapcsolatot. Rajta kívül velem tartott az egyik ismerősöm, akivel a chilei Ojos del Saladót másztuk meg. 

Indulásunk előtt elrettentő hírek érkeztek Pápuáról. A közelgő választások miatt az egyébként is vadnak titulált országban polgárháborús helyzet alakult ki. A törzsek máskor is csatároznak egymással, de most állandósult az erőszak. A repjegyeink már megvoltak, az indulás időpontját is kitűztük, úgyhogy bíztunk a jó szerencsénkben, és 2017. július 7-én nekivágtunk.

Az adott szó nem sokat számít 

Közel kétnapos repülőút várt ránk. Budapestről előbb Dubajba, majd 4-5 óra várakozás után Szingapúrba repültünk. Ott ismét többórás várakozás következett. Szingapúrból az Air Niugini légitársaság gépe Port Moresbybe, Pápua fővárosába röpített. A gépen a légikisasszony megkérdezte, csirkét vagy disznóhúst szeretnénk-e enni. Csirkét kértünk, mire jött a válasz, hogy az nincsen. Az üdítővel ugyanez volt a helyzet. A felkínált italok közül a kólát választottuk, mire kiderült, hogy az sincsen. Kezdtük sejteni, hogy nem mindennapi kalandba keveredtünk. 

A fővárosból belföldi járattal jutottunk Mount Hagenbe alig egy óra alatt. Összesen nagyjából negyven óra utazás után izzadtan, fáradtan, kialvatlanul, a nyolcórás időeltolódástól kóvályogva érkeztünk meg a városba, ahol trópusi klíma, 35 fokos hőség és hömpölygő tömeg fogadott. 

A fehér ember látványa még mindig meglepi a pápua új-guineaiakat, hiszen itt nincsenek turistákhoz szokva. Ebbe a bizonytalan térségbe nem szívesen utaznak az emberek. Amikor lehúztuk az autó ablakait, hogy megörökítsük a tájat, a sofőr ránk szólt, hogy ezt fejezzük be a biztonságunk érdekében. Mivel itt minden érték, nem lehet tudni, kinek tetszik meg valamelyik tárgyunk. 

Forrás: Tóth Sándor

A helyiek amúgy egész nap bételt (pálmaféle, amelynek diószerű termése van) rágnak. Gyerekek, nők, férfiak egyaránt élnek az enyhe narkotikummal, a rágás közben felgyülemlett piros nyálat pedig folyamatosan köpködik. A fogaik, az ínyük, a nyelvük piros és lepedékes az enyhén kábító arecaint tartalmazó növénytől. 

Ütött-kopott egyterű furgon volt a taxink. A vezetőnk azt mondta, néhány éve nagyon olcsón utazott itt, egy-két kinába került egy rövidebb út. (Egy pápuai kina mostani árfolyamon 81 forint.) Kértük a sofőrt, hogy rajtunk kívül ne vegyen fel mást, mert kvázi kibéreljük az autót. Bólogatott, majd gond nélkül felvett még néhány helyit a furgonjába. Hogy az adott szó itt semmit sem jelent, arra később még számtalan példa adódott. 

Végül a pár kilométeres fuvarért száz kinát (8100 Ft) akart legombolni rólunk a sofőr, és amikor megjegyeztük, hogy nemrég még egy-két kinába került ugyanez, azzal érvelt, hogy most mindenki a templomban van, és nincsen autó az utakon. Végül megalkudtunk 60 kinában (4880 Ft). 

Forrás: Tóth Sándor

A fehérek szögesdróttal védik magukat 

A szállásunk szép, tiszta épület volt, amelyet égig érő fémkerítés vett körül szögesdróttal a tetején. Az elektromos kapuban őr állt, ahogy errefelé mindenütt a fehérek által látogatott helyeken. Olyan vendégházat is láttunk, amelyet ötméteres kőfallal vettek körül, egy másiknál pedig áramot vezettek a kerítésbe. 

Szóba elegyedtünk a szálláson dolgozó egyik férfival, aki rögtön azzal kezdte, hogy nem volt jó ötlet tőlünk éppen most ide jönni. A választások miatt a helyzet kaotikus, előző nap volt egy nagyobb machetés fosztogatás, ezért aznap szinte minden üzlet zárva tartott. 

Mount Hagen Pápua új-Guinea harmadik legnagyobb városa. A Wikipédia szerint 46 ezren lakják, de a valóságban úgy tűnt, mindössze 15-20 utcából áll. Poros, lepukkant település képe rajzolódott ki előttünk. Ha ilyen egy nagyváros, akkor hogy nézhetnek ki a falvak? 

Forrás: Tóth Sándor

Egyetlen nyitva tartó üzletet találtunk, ahol a vulkántúrához szükséges élelmiszert be tudtuk szerezni. A kínálattal nem volt gond, de az árak sokkolóak voltak. A magyar árak három- négyszeresével találtuk szembe magunkat. Még szerencse, hogy itthonról is vittem magammal konzerveket. Az utcán egyébként rendkívül nagy feltűnést okoztunk. Voltak, akik egy ideig követtek minket, ami azért elég nyugtalanító volt. Nem tudtuk, hogy pusztán kíváncsiak vagy ki akarnak rabolni, és várják a megfelelő alkalmat. 

A vendégház alkalmazottja szervezte meg a túránkat. A kialkudott ár, amely elvileg mindent magába foglalt, percről percre változott, úgyhogy végül azzal zártuk a vitát, hogy ennyit fizetünk és nem többet. Másnap reggel indulásra készen álltunk. Jött a hír, hogy éjjel újabb zavargások voltak a környéken. Azt az utat is lezárták, amelyen mindenképpen keresztül kell haladnunk, hogy a hegyi ösvényhez érjünk. Helyi emberünk azt ajánlotta, kérjünk rendőri kíséretet, hogy biztosan ne legyen probléma. 

Forrás: Tóth Sándor

Itt valóban nem volt mérlegelési lehetőség, a biztonságunk mindennél többet ér. A helyi kontakt leegyeztette a kérésünket, mi pedig besétáltunk a rendőrőrsre. Rendben, mondta a szolgálatvezető, 300 kina (24 480 Ft). Két terepjáró rendőrdzsip és nyolc gépfegyveres rendőr jött velünk ezért az árért. A rendőrautók ablakait kívülről vasrácsok védték. Becsusszantunk a vezetőülések mögé, majd beszálltak a fegyveresek is, és belülről bezárták az ajtókat. 

Ez tényleg igazi dzsungel 

Rövid zötykölődés után megérkeztünk az ösvényhez. Kipattantunk az autókból, néhány derűs képet készítettünk a rendőrökkel, majd teherhordóinkkal együtt nekivágtunk az útnak. Alkalmi túrapartnereink mezítláb, rongyos ruhában cipelték nagy hátizsákjainkat, ami láthatóan meg se kottyant nekik. Mi a kisseb, 30-35 literes zsákjainkat cipeltük, amelyben egy két öltözék, esőkabát, esőnadrág, víz és élelem kapott helyet. 

Forrás: Tóth Sándor

A füves ösvény után elértük az őserdőt. Ez nem a Kilimandzsárón megszokott széles, kitaposott, néhol kővel kirakott utakkal járhatóvá tett terep volt, hanem igazi dzsungel. Látszott, hogy itt is rendszeresen járnak, de az ösvény mindössze 20-30 centi széles volt, épp csak elfért rajta a lábunk. A fák kilátszó gyökerei mohásak, zuzmóval borítottak voltak, a nyirkos, párás időben rendkívül csúsztak. Többször elestünk, ráadásul ötven-hatvan kidőlt fán is át kellett jutnunk. Az utat mutató kísérő és a sor végén néha-néha lemaradó Simeon farkasüvöltést imitáló vonyításokkal kommunikáltak egymással. Istenem, hová kerültünk? 

Négy-öt órán át meneteltünk a dzsungelben, mire végre kiértünk a bozótból. Ekkor már nagyjából 3500-3600 méter magasan jártunk. A terepviszonyok ezután sem lettek kedvezőbbek. Nagy, szinte egybefüggő fűcsomók borították a talajt, amely ráadásul rendkívül süppedős volt. Minden lépést meg kellett gondolni. Délután 6 óra körül eleredt a trópusi eső. Nagy cseppekben, nagy intenzitással. Pillanatok alatt nyirkos lett a ruhánk, mire az esőkabátot, esőnadrágot elővettük, már bőrig áztunk. 

Forrás: Tóth Sándor

Úgy döntöttünk, nem megyünk tovább, sátrat állítunk, tábort verünk. Kísérőink is ezt szorgalmazták. Mivel nekik nincsen sátruk, bevett gyakorlatként egy közeli barlangban húzták meg magukat. Felállítottuk a két sátrat, hegymászótársammal, Tibivel bevackolódtunk egy egyikbe, az utazási iroda alkalmazottja a másikba. Öt perc sem telt el, amikor vízcseppeket fedeztünk fel a sátrunk belső felületén. Ekkor jutott Tibi eszébe, hogy a külső, vízhatlan héj otthon maradt.

Mezítláb, alsónadrágban mentettük át a cuccainkat a másik sátorba. Három férfi és öt hátizsák zsúfolódott össze a kétszemélyes sátorban. Szó szerint mozdulni sem tudtunk, így az egész napos menetelés után vacsorázni sem tudtunk. Esélyünk sem volt hozzáférni az élelemhez. Az eső roppant módon ráerősített, ráadásul éjjel nagyon lehűlt a levegő. 

Forrás: Tóth Sándor

A hegymászás kemény robot 

A terv az volt, hogy hajnali 4-kor kelünk, de mivel egy percet sem tudtam aludni, és a többiek is csak szemhunyásnyit, éjjel 1-kor úgy döntöttünk, előbbre hozzuk az indulást. Hajnali 3-kor felöltöztünk. A zokninkra nejlonzacskót húztunk, hogy a csuromvizes bakancs ne áztassa el. Szerencsére az eső időközben elállt. Hajnali négykor fejlámpáink fénye mellett elindultunk felfelé. 

Lassú, keserves menetelés következett. Hegyre fel és hegyről le, monoton egymásutánban vagy nyolcszor. Az ember robotüzemmódra vált, és csak teszi az egyik lábát a másik elé. Aztán egyszer csak eléri a csúcsot. Hihetetlen! Megvan a hatodik vulkáni csúcs a hétből.  Túl vagyok az afrikai Kilimandzsárón, az iráni Damavandon, a kaukázusi Elbruszon, a dél-amerikai Ojos del Saladon, az észak-amerikai Pico de Orizabán, és most itt állok a pápua új-guineai Mount Giluwén. 

Forrás: Tóth Sándor

Alig húszperces pihenés után visszaindultunk. Amikor belegondoltam, milyen hosszú gyalogút vár ránk, beleborzongtam. Hegyre fel és hegyre le, megint és megint. Vitt a testem, de fejben már máshol jártam. Többnyire otthon, a családomnál, a gyerekeimnél és a feleségemnél. Aztán leértünk az esőerdő felső vonalához. Ittunk, ettünk pár falatot, pihentünk egy picit, aztán „nyomjuk meg az utolsó szakaszt” felkiáltással bevetettük magunkat a dzsungelbe.

Lefelé sem volt barátságosabb a terep, még könnyebben megcsúsztunk a vizes, nyirkos gyökereken. Már meneteltünk vagy két órája, amikor megkérdezem Simeont, mikor érünk vissza a faluba. Messze van az még, válaszolta, legalább 12 kilométer. Az volt az érzésem, mintha körbe-körbe járkálnánk. Simeon az útba eső pataknál elmosogatta ütött-kopott alumíniumlábasát, és megmosakodott egy csokor falevéllel. Nekem is mert vizet a patakból, majd továbbindultunk.

Pápua Új-Guinea

Forrás: Tóth Sándor

Már teljesen ránk esteledett, a nap tompuló sugarai alig szűrődtek át a sűrű lombkoronán. Fél óra múlva elértük a kiindulási pontunkat, Gideon viskóját. A sebtében kerített autó 300 kináért (24 480 Ft) bevitt a városba. Kimerültek voltunk, már nem érdekelt minket a rendőri biztosítás. Útközben az autónk defektet kapott, a normális utak hiánya és a lestrapált autók miatt ezen már nem is csodálkoztunk. A kerékcsere után végre elértük biztonságos szállásunkat. Nagy alvás következett. 

Hogy visszamegyek-e valaha Pápuára? Még nem tudom. Egyelőre örülök annak, hogy ép bőrrel kijutottunk az országból. Lehet, hogy csak a választások miatt volt ennyire felfokozott a helyzet, mindenesete, ha egyszer visszatérek, biztosan megint kérek rendőri védelmet. 

A hetedik vulkán még hátravan
Az utolsó hegy, amely a Volcanic Seven Summits programban Tóth Sándor számára hátravan, az Antarktiszon található Mount Sidley vulkán. A hegymászó tudomása szerint ezt a 4285 méter magas csúcsot magyar ember még nem hódította meg. Tóth Sándor egy 2018. január 9-én induló nemzetközi expedícióhoz szeretne csatlakozni, ehhez a magas költségek miatt jelenleg szponzorokat keres. Addig is heti öt napot edz munka mellett, és bízik abban, hogy 2018 újabb magyar sportsikerrel kezdődik.

Korábbi interjúnkat Tóth Sándorral itt olvashatja.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK