Mire jó az önsanyargatás? A Camino erre is megtanít

2017.08.26. 07:00

Egyesek pusztán kalandvágyból, mások vallási motivációból, megint mások lelki, önismereti okokból járják végig a híres spanyolországi El Caminót. A hagyományos útvonal közel 800 kilométer hosszú, de én megtoldottam még 600 kilométerrel, hogy kicsit jobban megismerjem a csodás francia vidéket, és megtapasztaljam a teljes magányt. 1451 kilométer, 47 nap, 10 kiló mínusz. Ez az én Caminóm számokban. Szavakba önteni viszont nagyon nehéz. De megpróbálom.

A spanyoloknál bevett gyakorlat, hogy ha valaki teljesíti a Caminót, akkor az erről szóló igazoló oklevél bekerül az önéletrajzába, és igen nagy előnynek számít az álláskeresésnél. Mindez elég sokat elárul az út jelentőségéről és az emberi jellemre gyakorolt hatásáról. És valóban, az egész utazás olyan, akár egy önismereti tréning.

„Buen Camino!” – csendélet a Mesetán

Forrás: Bóna Gergely

Itt mindenki válaszokat keres

Sokan a Caminónak még mindig valamilyen vallási tartalmat tulajdonítanak, teljes joggal, hiszen ez az egyik legősibb keresztény zarándokút, sőt Jeruzsálem és Róma után a harmadik legfontosabb. Azonban manapság már nagyon sokan vágnak neki mindenféle vallási motiváció nélkül. Sokan a gyászukat szeretnék feldolgozni, magánéleti problémájukra szeretnének megoldást találni, vagy épp csak elegük lett a mókuskerékből, és egy kicsit ki akarnak szakadni a mindennapokból, és időt szánni saját magukra.

Idilli francia táj

Forrás: Bóna Gergely

Egy biztos, Szent Jakab útján mindenki keresi valamire a választ, ahogy én is. A munkámat hátrahagyva indultam útnak, hogy az életemet teljesen más irányba tereljem. Még magam sem tudtam, pontosan merre, de abban biztos voltam, hogy sok emberhez hasonlóan én is túlélem a napjaim, nem pedig megélem. Nem találtam a helyem a materialista, pénzközpontú világban, a tipikus életcélok, mint karrier, lakás, autó sosem hoztak lázba.

A világot akartam látni, új helyeket felfedezni, és új embereket megismerni. 28 évesen úgy éreztem, mindent egy lapra feltéve kezembe kell vennem a sorsom, és tenni valamit a változásért, az álmaimért. Felmondtam hát a munkahelyemen, és vettem egy Párizsba szóló repülőjegyet. Nem hirtelen felindulásból tettem, hosszas tervezés és spórolás előzte meg az utazást, miután úgy döntöttem, hogy belevágok.

Békés, festői falvakon keresztül vezetett az út Franciaországban

Forrás: Bóna Gergely

Még soha nem voltam ilyen szabad

A Camino sokak által ismert kezdőpontja, a francia-spanyol határ mellett fekvő kisváros, Saint Jean Pied de Port. A legtöbben innen rajtolnak neki a 800 kilométeres zarándokútnak, és sebességtől, valamint kondíciótól függően átlag 25-32 nap alatt teljesítik a távot.

Kevesen tudják, de ma már a Camino egy egész Európát behálózó zarándokút-hálózat, még Budapestről is van jelzett útvonal egészen Santiagóig. Én több okból döntöttem úgy, hogy kicsit messzebbről, a dél-franciaországi Toulouse-ból indulok.

Oloron Sainte Marie, a francia szakasz egyik legszebb állomása

Forrás: Bóna Gergely

Tudtam, hogy a főszezon kellős közepén a Camino népszerűsége miatt telt házas zarándokszállások és az utakon egymás sarkában menetelő zarándokok várnak majd, ami egyáltalán nem baj, hiszen az ismerkedés, a legkülönfélébb nemzetiségű emberekkel való beszélgetés is hozzátartozik a Camino élményhez. Mégis úgy éreztem, hogy szükségem van egy kis egyedüllétre, hogy közel kerüljek a természethez és önmagamhoz.

Majdnem 400 kilométert tettem meg Franciaországban, csodálatos környezetben, átkelve a Pireneusok legzordabb, ámde lenyűgözően szép hegycsúcsai közt. Ez a szakasz leginkább fizikailag tett próbára, mindemellett tökéletes volt arra, hogy kellően elmerengjek az erdők és hegyek nyugalmában, megéljek minden egyes pillanatot, és olyan szabadnak érezzem magam, mint még soha életemben.

A Pireneusok magányában

Forrás: Bóna Gergely

Franciaországon keresztül több út is vezet Santiagóba, de ezek sokkal kevésbé ismertek, mint a spanyolországiak, pedig infrastrukturálisan teljesen jól kiépítettek. Zarándokszállások ugyanúgy vannak, igaz, jóval kisebb számban és kevesebb férőhellyel, az ösvény pedig éppúgy kiválóan jelzett, néhány rövidebb szakasztól eltekintve.

Itt még nem a jól ismert kagylójelzéseket és sárga nyilakat, hanem egy fehér-piros turistajelzést kellett követni. Ez a jele a franciaországi hosszú távú túrautaknak, melyeket számozással is jelölnek. A legendás korzikai GR20-as talán többeknek ismerős lehet, én viszont a GR653-as túraúton haladtam.

A GR, a francia Grande Randonnée, vagyis „Nagy gyaloglás” rövidítéséből ered

Forrás: Bóna Gergely

Nagyvárosok dzsungelében

Összesen 1451 kilométer várt rám Toulouse-tól egészen Finisterréig, az Atlanti-óceánig. Mindez komolyabb túratapasztalat és fizikai rákészülés nélkül, az első külföldi utamon, ahová egymagam mentem. Talán elment az eszem? Az első pár napban jó néhányszor felötlött bennem ez a kérdés.

Átkelés a Pireneusokon

Forrás: Bóna Gergely

Zöldfülűségemet kellően bizonyította, hogy a pakolást is meglehetősen félvállról vettem. Az indulás napjának reggelén szedtem össze mindent. Ami a felszerelést illeti, csupán egy 30 ezer forintos bakancsra és egy pár ezres esőkabátra ruháztam be az egyik ismert sportszeráruházban. Egy új hálózsákon sem kellett volna fukarkodnom, mert a meglévő igencsak régi volt, valamint súlyos, és a mérete sem volt túl praktikus.

Mivel június közepén indultam, nem kellett sok meleg és vízhatlan holmit pakolnom, ez komoly könnyebbséget jelentett. Vándortársaim többségének 8-10 kilós volt a hátizsákja, nekem valamivel több, 11-12 kilogramm.

Árnyas pihenőhely a megfáradt vándoroknak

Forrás: Bóna Gergely

Pár napos párizsi városnézés után Toulouse-ba vonatoztam, ahol egy kedves barátom rokonainál töltöttem az éjszakát. A franciaországi szakaszról nagyon kevés információm volt, se útikönyv, se térkép nem volt nálam, mindössze egy lista a falvakról, zarándokszállásokról, és a köztük lévő távolságokról.

Az indulásom reggelén a toulouse-i katedrálishoz mentem, hiszen előző nap ott pillantottam meg az első sárga kagylót. Az első pár kilométeren könnyű dolgom volt: az útjelzések minden kereszteződésben egyértelműen mutatták az irányt és a kivezető utat Toulouse zsúfolt és forgalmas városából. A külvárosba érve azonban megszűntek a jelek. Körforgalmakon át, autópályák felett és hipermarketek parkolóin keresztül kóvályogtam a hatalmas hátizsákommal, nem kevés csodálkozó pillantás kíséretében.

Itt még jó volt az irány…, azt hiszem

Forrás: Bóna Gergely

A telefonom offline térképére tudtam csak hagyatkozni, amelyen azonban nem volt jelölve a GR653-as út. Léguevin városkája volt az első állomásom, tehát valahogyan oda kellett eljutnom, de mielőbb ki akartam keveredni az autók és kamionok forgatagából.

Toulouse egyik elővárosa, Colomiers főterén vettem észre újból a kagylót, amely végre sikeresen kivezetett a lakott területről. Hirtelen azon kaptam magam, hogy vízcsobogást és madárcsicsergést hallok magam körül. Megálltam, kifújtam magam a bábeli zűrzavar után, és örömmel konstatáltam, hogy a GR653-as úton vagyok.

A GR653-as csodálatos erdei ösvényeken haladt

Forrás: Bóna Gergely

A nagyobb városokkal sajnos később is meggyűlt a bajom. A forgalmas kereszteződésekben, a KRESZ-táblák sűrűjében nehezebb volt kiszúrni a helyes irányt mutató jelzéseket, mint az erdőkben a fákon vagy a szántóföldeken, így később Auchból és Oloron Sainte Marie-ból kifelé jövet is jó néhány potya kilométert tettem meg.

Zarándokokkal és túrázókkal egyáltalán nem találkoztam, a szállásokon is teljesen egyedül voltam. Az elején furcsa volt és kicsit ijesztő is, aztán elkezdtem élvezni. Később viszont megint vágyni kezdtem egy kis társaságra, hogy tudjak szólni valakihez. Galíciában, a Camino utolsó szakaszán viszont már bármit megadtam volna egy francia hegyekben eltöltött nyugodt, magányos estéért.

Egy átlagos zarándokszállás, azaz gite Franciaországban

Forrás: Bóna Gergely

Elért a zarándokok rémálma

Az út elején meglepetten nyugtáztam, hogy fizikálisan mennyire alábecsültem magam. Kifejezetten jól bírtam a mindennapos gyaloglást, 37-38 fokos hőségben napi 35-40 kilométeres távolságokat tettem meg minden különösebb probléma nélkül. Egy hét után azonban a testem jelezte, hogy ideje lassítani.

Az út legnehezebb része előtt, a Pireneusok lábánál erős fájdalmat kezdtem érezni a bokám felett, a sípcsontomnál. Engem is elért a zarándokok rémálma, az ínhüvelygyulladás. Olyannyira fájt a lábam, hogy másnap reggel nem bírtam ráállni, és az ágyból is alig bírtam kikelni. Nem volt mit tennem, egynapos kényszerpihenőt kellett beiktatnom.  

A távolban már feltűntek a Pireneusok vonulatai

Forrás: Bóna Gergely

A lábamat egész nap pihentettem, jegeltem és kenegettem. Tudtam, bármi is lesz, másnap tovább kell indulnom, mert a zarándokszállásokon nem lehet napokat tölteni. Másnapra javult valamennyire a helyzet, de minden lépést megszenvedtem. Túrabotot nem vittem magammal, mert úgy gondoltam, felesleges arra is költeni, ha szükségem lesz rá, úgyis találok az erdőben valamilyen masszív botot. Így is történt.

Egy meseszép kis pihenőhelyen, virágágyások között állt egy kis pad asztallal, amely mellé ki voltak rakva egyszerű, ámde a célnak tökéletesen megfelelő fabotok. Elvettem egyet, az asztalra kirakott füzetbe írva pedig megköszöntem ismeretlen jótevőm segítségét. Akkor még nem tudtam, hogy a bot végül elkísér majd az egész úton, és velem együtt csodálja meg Finisterre meredek sziklafalának tetején az óceánba süllyedő napot.

Nehéz, de meseszép terepen vezetett az út

Forrás: Bóna Gergely

A bot kétségkívül nagy segítség, de az 1640 méteres Somport-hágóra begyulladt lábbal felmászni óriási próbatétel volt. Botladozva és sántikálva szidtam magam, hogy mire jó ez az önsanyargatás, miért teszem ki magam ilyen fájdalomnak, amikor senki nem kötelez rá.

Ez a három-négy nap hegymenet fájós lábbal óriási bizonyítás volt önmagamnak. Azelőtt nem hittem volna, hogy erős akarattal bármit el tudok érni. Amikor felértem a Somport csúcsára, úgy éreztem, sehol máshol nem lennék szívesebben abban a pillanatban. Lehet, ha nem ekkora gyötrelmek árán mászom meg a hágót, nem lett volna ennyire euforikus és felemelő érzés ott lenni a hegyek között. Így viszont tökéletes volt, minden úgy történt, ahogyan történnie kellett. Minden szenvedést megért az a néhány perc.

A zarándokút spanyolországi szakaszáról és a célba érkezésről a cikk következő részében olvashatnak.

El Camino nehezített változat, Toulouse-tól a világ végéig

Forrás: Bóna Gergely

 

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK