Válaszok helyett önmagamra találtam a Caminón

El Camino
Nehéz volt elhinni, hogy vége
Vágólapra másolva!
Felmondtam a munkahelyemen, és nekivágtam a híres zarándokút nehezített változatának. Toulouse-ból indultam, begyulladt bokával átvágtam a Pireneusokon, és mire átjutottam Spanyolországba, már egy életre szóló tapasztalattal gazdagabb voltam. Kiderült, hogy a szenvedés néha hozzásegít, hogy még jobban értékeljük, amit elértünk. 1451 kilométer, 47 nap, 10 kiló mínusz. Az én Caminóm története, második rész.
Vágólapra másolva!

A Somport-hágón keresztül értem el Spanyolországot, így a hegyekről már a spanyol oldalon ereszkedtem le. Aragóniában voltam, az ibériai ország egyik kevésbé ismert tartományában. Már csak alig 200 kilométer volt hátra, hogy Navarra tartományban, Puente La Reina városában a tradicionális Caminóhoz csatlakozzam.

A Somport-hágó teteje, ahol beléptem Spanyolországba Forrás: Bóna Gergely

A Pireneusokat elhagyva az aragóniai út kevésbé volt izgalmas, mint az elbűvölő francia táj. A friss, hegyvidéki legelőket és mesébe illő erdőket kopár, egyhangú szántóföldek váltották fel. Navarrához közeledve az út ismét egyre több hegyi és erdei szakasszal örvendeztetett meg, amelyek sokkal inkább kedvemre valók voltak.

Spanyolországban már megjelentek a sárga kagylók Forrás: Bóna Gergely

Párhuzamos sorsok és életutak

Az aragóniai úton már találkoztam zarándokokkal is, de általában csak esténként a szállásokon. Öt-hat vándorral haladtam együtt, akiknek mindegyike megjárta már a Caminót korábban. Most csupán az alternatív útvonalakat szerették volna bejárni,

a többségüknek ezúttal már nem is Santiago volt a végcél.

Találkoztam egy férfival, aki Brazíliából jött, és nagy meglepetésemre tudott pár szót magyarul, mivel Kolozsváron született. Marius nagy túrázó volt, még a híres Pacific Crest Trailen is gyalogolt pár hétig, ami most már nekem is bakancslistás.

Egy takaros kis albergue (zarándokszállás) az aragóniai úton, Artieda településén Forrás: Bóna Gergely

19 nap után értem el Puente La Reina városát, és ezzel a Camino fő útvonalának számító szakaszt. A város egyik nevezetessége az a kőhíd, amely

a középkorban épült kifejezetten a zarándokok számára,

és amelyet a mai napig is ők használnak. Az út még sok ilyen hídon vezet keresztül, továbbá több régi zarándokkórház (amelyek többsége ma már luxusszálloda) és templom bizonyítja, hogy a Szent Jakab-útnak jelentős múltja és történelme van.

A spanyolországi Camino egyik legismertebb hídja Puente La Reinában Forrás: Bóna Gergely

Puente La Reina után a Camino másik arcát ismertem meg, és ezzel együtt rengeteg embert a világ minden pontjáról. Ezekkel a zarándokokkal nagyon sok mély és őszinte beszélgetést, felhőtlen nevetést, és minden szónál többet érő hallgatást éltem meg.

Sosem éreztem magam egyedül, és senkit nem éreztem idegennek.

Mindenkit rokonléleknek véltem, hiszen hozzám hasonlóan más is okkal járta Szent Jakab útját.

Rengeteg sorsot és életutat ismertem meg, amelyek sokszor kísértetiesen párhuzamosak voltak az enyémmel. A zarándokszállásokon többnyire tömeg volt, de egyáltalán nem zavart. Ugyanúgy végigsétáltam a konyhán egy szál bokszerben, álmos fejjel, mint bárki más. Mintha ezer éve ismertem volna mindenkit, olyan volt, mint egy nagy osztálykirándulás.

Torres del Rio látképe Forrás: Bóna Gergely

Meseta, a lélekölő fennsík

A Burgos és Leon közötti közel 200 kilométeres szakaszról már az élménybeszámolókban és caminós blogokban is olyan jelzőket olvastam, hogy egyhangú, lélekölő, demotiváló és így tovább. Ez a rész a Meseta, ahol a vándor előtt hosszan nyúlik el az út, beláthatatlan távolság terül el előtte, és mivel a táj rendkívül unalmas és sivár, nincs, ami elvonja a figyelmet akár a belső gondolatokról, akár a legapróbb vízhólyagról.

A végeláthatatlan út a Meseta fennsíkján Forrás: Bóna Gergely

Sokan ezt a részt nemes egyszerűséggel átbuszozzák. Nekem ez meg sem fordult a fejemben. Bár fel voltam készülve a nagyjából egy hétig tartó monotonitásra, és már izzítottam a fülhallgatómat, mert a zene mindig sokat segített, ha úgy éreztem, hogy nem akarnak fogyni azok a fránya kilométerek. De az az igazság, hogy

a Meseta közel sem olyan ingerszegény, mint ahogy azt sokan leírják.

Persze nem egy Pireneusok és nem Galícia, de megvan ennek a résznek is a maga szépsége és érdekessége.

Az időjárással kifejezetten szerencsém volt. Hőségben valóban embert próbáló lehet itt menetelni, hiszen árnyékos helyet csak az útba eső falvakban lehet találni, amelyek szintúgy megritkulnak errefelé (két olyan etap is volt, ahol 18 kilométert kellett megtenni a következő településig). Én viszont kellemes 25-27 fokos kirándulóidőben sétálgattam, annak ellenére, hogy már bőven július volt.

A leoni katedrális, a Camino egyik legfontosabb állomása Forrás: Bóna Gergely

A Camino egyik emblematikus helyszíne a Cruz de Ferro, ahol minden zarándok ott hagy egy-egy otthonról hozott követ, amely

a lelküket nyomasztó terhet szimbolizálja.

Én is ott hagytam a magam kövét, amelyet egy általam írt levélbe gyűrve helyeztem el a kereszt tövében. A hely valóban impulzív, érezni lehetett az energiáját, és megindító volt látni azt a hatalmas kőrakást, amelynek minden egyes darabja egy-egy külön történet vagy életút.

Ha ezek a kövek mesélni tudnának… Forrás: Bóna Gergely

Viharos megérkezés

A Camino utolsó, Galícián át vezető része már olyan, mint egy laza, levezető kirándulás. A tartomány határától bő 150 kilométer van még Santiago de Composteláig, de addigra már annyira hozzáedződtem a gyalogláshoz, hogy meg sem kottyant egy-egy nagyobb emelkedő, és szinte minden méteren rácsodálkoztam a táj szépségére.

Az ébredező Galícia még nem bújt ki a takarója alól Forrás: Bóna Gergely

Ezek az utolsó kilométerek már nem a mély gondolatokról és válaszkeresésekről szóltak, hanem a jókedvű, önfeledt túrázásról. Itt már amúgy is rengetegen vannak, hiszen nagyon sokan csak az utolsó 100 kilométert teszik meg, ugyanis az is elegendő ahhoz, hogy valaki megkapja az út teljesítését igazoló oklevelet.

Megérkezésem Santiagóba július 26-ra esett, egy nappal

Szent Jakab ünnepe után, amely az év legfontosabb eseménye a városban

koncertekkel és tűzijátékkal. Direkt időzítettem így, ezért az előző estét a várostól 5 kilométerre lévő szálláshelyen töltöttem, így másnap egy laza séta után, korán tudtam megérkezni a katedrálishoz. Nem vágytam tömegre, felhajtásra, hűhóra. Egyedül, a saját magam módján szerettem volna megélni az érkezést.

Santiago de Compostela városképét a katedrális uralja Forrás: Bóna Gergely

Aznap nem terveztem továbbmenni. Várost néztem, elmentem a déli zarándokmisére, és úgy éreztem, megérdemlem, hogy jól degeszre tömjem magam az egyik ismert nemzetközi gyorsétteremben. Másnap pedig indultam tovább, még volt három nap a vándorutamból, hogy végre megpillantsam az Atlanti-óceánt.

A tömjénfüstölőt, azaz a butafumeirót végiglengetik a katedrális belsejében. Állítólag már kétszer kirepült a templomból Forrás: Bóna Gergely

Olveiroa településről indultam neki az utolsó 35 kilométeres etapomnak, hogy elérjem a világ végét, Finisterrét. A középkorban, mikor még úgy gondolták, hogy a Föld lapos,

ezt a pontot tartották a világ végének,

innen a hely neve. Utolsó napomon olyan pocsék idő fogadott, amilyenre nem volt példa a másfél hónap során.

A szakadó esővel és tomboló széllel az esőkabátom sem tudott megbirkózni, inkább akadályozott, semmint könnyített a helyzetemen. Mindehhez még sűrű köd is társult. Semmit nem akartam, csak célba érni, és mérhetetlenül csalódott voltam, hogy a megérkezéseim pillanatait nem tudtam úgy megélni, ahogy azt elképzeltem.

Innen gyönyörű kilátás nyílik az óceánra, csak sajnos nem most Forrás: Bóna Gergely

Nem éreztem hosszú utam méltó befejezésének azt a napot és azokat a körülményeket. A felhők áthatolhatatlannak tűntek, teljesen reménytelen volt, hogy akár egy kósza napfény is átszűrődjön rajtuk, olyan volt, mintha az elmúlt egy hétben csak esett volna, és mintha a következő egy hétben is csak esni akarna.

Hirtelen azon kaptam magam, hogy már a finomhomokos óceán partján sétálok, és a sirályok hangja észrevétlenül része lett a természet háttérzajának. A lenyűgöző part ebben a csapnivaló időben egyáltalán nem villanyozott fel.

Csak egy meleg zuhanyra vágytam és száraz ruhákra.

De még várt rám Finisterre foka, bár tudtam, hogy ilyen időjárási körülmények között örülök, ha az orrom hegyéig ellátok majd.

Ahogy közeledtem a végcélomhoz, mintha kezdett volna tisztulni az ég. A makacs felhők megadták magukat, a nap mintha csak az érkezésemre várt volna. Ünnepélyesen előbújt, és velem együtt csodálta az óceánt most már valódi, káprázatos kékségében.

Ezért a látványért megérte gyalogolni majdnem 1500 kilométert Forrás: Bóna Gergely

Minden úgy történt, ahogy kellett

Ott voltam hát a világ végén, és az út hirtelen elfogyott a lábam alól. Ha akartam volna sem tudtam volna továbbmenni. De a pillanat megint csak tökéletes volt. Ugyanúgy, amikor fájós lábbal másztam meg a Pireneusokat. Ha egész nap verőfényes napsütésben gyalogoltam volna, talán nem értékelem ennyire a pillanat szépségét. Újfent minden úgy történt, ahogyan kellett. Nem úgy, ahogy szerettem volna, hanem úgy, ahogy arra szükségem volt.

Nehéz volt elhinni, hogy vége Forrás: Bóna Gergely

Másnap visszamentem a fok tetejére, és magammal vittem leghűségesebb társaimat, a bakancsomat és a túrabotomat. Ezen a helyen szokás, hogy

a zarándokok elégetik néhány ruhadarabjukat,

ezzel szimbolizálva lelki megtisztulásukat. Én csak néhány lyukas zoknimat égettem el a feeling kedvéért, de nem tulajdonítottam jelentőséget a rituálénak.

Bár a tűzrakás tilos, ez nem sok mindenkit tart vissza Forrás: Bóna Gergely

A naplementére várva, a végtelen óceánt kémlelve igyekeztem számot vetni. Mit adott számomra az út? Mit tanultam? Milyen következtetéseket tudtam levonni? Bárhogy igyekeztem, nem jutottam semmire. Egyetlen érzés töltötte el minden egyes porcikámat, a hála.

Hálás voltam minden egyes másodpercért, amelyet az úton élhettem meg,

minden jó és rossz pillanatért. A bakancsomat és a botomat ott hagytam Finisterre sziklái között, hogy minden este csodálhassák ezt a lenyűgöző látványt.

Nehéz leírni ezt a pillanatot Forrás: Bóna Gergely

Azt hiszem, egy részem örökre ott maradt a Caminón. Talán valahol az erdő mélyén a Pireneusokban, vagy Cruz de Ferro keresztjének tövében, a ködös galíciai hegyek között, vagy a tajtékzó hullámok által ostromolt Finisterre sziklaszirtjeinél, nem tudom. De ott vagyok már én is több ezer zarándokkal együtt, az út már az én történetemet is meséli.

A célba érés után érdemes néhány napot eltölteni Finisterre festői városában és partvidékén Forrás: Bóna Gergely

És hogy megtaláltam-e a válaszokat? Természetesen nem. Az utolsó napon egy erdélyi lány fogalmazta meg nagyon frappánsan a lényeget: a Caminón nincsenek konkrét válaszok. Nincsenek megoldások. Van azonban egy irány, amelyen továbbmehetsz.

Olyan, mint egy idegen nyelvi kurzus.

Megtanulod az alapokat, és aztán már csak rajtad áll, hogy a megszerzett tudást mennyire tudod kamatoztatni élesben, a való életben. Bár nagyon hiányoznak a sárga nyilak, amelyek minden bizonytalan pillanatban megmutatták az irányt, most már boldogulok nélkülük is. Hogy merre tovább? Már nem számít. Csak úton legyek, mindig valahová.

Ezt az útvonalat jártam be 47 nap alatt Forrás: Bóna Gergely