Bibliai tájakon jártunk, ahol nincsenek turisták

2017.10.06. 20:56

„Hátulról”, Grúzia felől közelítettük meg Törökországot, hogy bejárjuk az ország keleti felét. Ezeken a bibliai tájakon szinte egyáltalán nincsenek külföldi turisták, a helyiek nem túl barátságosak, de valamit megérezhetünk a régi Kelet varázsából, a török-kurd feszültségből és a menekültválságból is.

Az egyik legeldugottabb határátkelőnél léptünk át Grúziából Kelet-Törökországba. Mivel egyetlen autós sem vett fel bennünket, taxival kellett bemennünk az első faluba, Posofba. Nem akartam elhinni, amit a taxis mondott, pedig sajnos igaza volt: reggel 8-kor tényleg elment az összes busz. Hosszú keresgélés után találtam két idős falusit, akik egy marhaszállító teherautóval – kicsit olcsóbban, mint egy taxi – bevittek az első nagyobb városba, Ardahánba.

Útközben elmondták, hogy Posof gazdag helynek számít, mert szinte minden fiatal Nyugaton dolgozik. Menet közben megkínáltak házi sajttal és kenyérrel, úgyhogy az utazás ár-érték aránya mindenképpen kedvezőbb lett, mintha taxival mentünk volna. Szinte egy szál fa sem volt a környéken, mindenütt végtelen legelők terültek el.

Zöld oázis a kietlen tájban, háttérben az Ararát csúcsa

Forrás: Kontos Gábor

Akkor vettük észre, milyen magasan vagyunk, amikor a 2550 magas Ilgar Dağı-hágón áthaladtunk. Ardahán környékén az egyetlen figyelemre méltó építmény a puszta közepén elterülő, hatalmas egyetemi komplexum. Később még több ilyen kietlen, Isten háta mögötti vidékre helyezett egyetemet láttunk. Itt aztán tényleg semmi nem vonja el a diákok figyelmét a tanulástól. Lehet, hogy ez volt a cél?

Kétszer két sávon a szellemvárosba

Ardahánból gond nélkül eljutottunk Karsba. Itt mindenki megfordul, aki Anit, az ősi grúz-örmény romvárost szeretné megtekinteni. Fénykorában az ezeregy templom és negyven kapu városának nevezett Ani a Selyemút fontos állomása volt,  kétszázezren lakták. Ma pár tucat szegényes házból álló falu és egy szélfútta rommező 1400 méter magasságban. Csak a hatalmas városfal és néhány templom maradt meg jobb-rosszabb állapotban.

Ani székesegyháza a 11. századból

Forrás: Kontos Gábor

Közvetlenül a romok mögött hatalmas szakadék húzódik, ez képezi Törökország és Örményország határát, a viszonyukat jól szemléltető romba dőlt híddal. Korábban csak Karsban kérvényezett engedéllyel és mindenféle korlátozásokkal lehetett a területet bejárni, de ma már a kétszer kétsávos úton, amelyen csak néha jön szembe egy-egy lovas kocsi vagy autó, bárki eljuthat ide. Karsból a 45 kilométeres menettérti buszjegy ára 14 líra (1040 Ft), a belépő 8 líra (600 Ft). Mivel busszal mentünk, másfél óránk jutott a romok megtekintésére.

Romos híd az Árpa folyón Aniban

Forrás: Kontos Gábor

Karsban a fellegvár előtti egykori örmény Tizenkét apostol-templomnál láttuk az egyetlen külföldi (német) turistacsoportot. Rajtuk kívül egész utunk során csupán egy magányos európai és egy ázsiai turistával találkoztunk. Valószínűleg ez volt az oka annak, hogy Karsban is elég látványosan megbámultak minket az utcán.

Egy régi ház új köntösben Karsban

Forrás: Kontos Gábor

A város egy bő évszázada közel 40 évig Oroszországhoz tartozott. Nemrégen egy építkezés során nagy, vörös szakállú orosz katonatiszt mumifikálódott holtteste került elő. Egy régi fényképen megakadt a szemem egy jellegzetes, hagymakupolás orosz templomon, amit most sehol sem találtam a városban. Csak az Aniba tartó buszon vettem észre, hogy már ebben az épületben is Allahot imádják.

Egykor orosz templom, ma dzsámi

Forrás: Kontos Gábor

Bibliai tájakon

Ardahánból még kietlenebb és félreesőbb tájakon utaztunk Doğubeyazit városáig, amely két dologról híres: határában emelkedik az Ararát, és itt látható az İşak paşa sarayı, egy 18. századi kurd előkelő palotája. Doğubeyazit nálam kiérdemelte a legbarátságtalanabb város címet. Az emberek többsége Kelet-Törökország többi városában sem volt szívélyes, de itt a vendéglátóiparban dolgozókat kivéve, majdhogynem kinéztek bennünket a városból.

Isak pasa palotája

Forrás: Kontos Gábor

Az elmúlt években teljesen kikoptak a külföldiek az Ararát környékéről, és az utóbbi idők Amerika- és Európa-ellenes hangulatkeltése kellően meggyökeresedett a fejekben. Azt hittem, mindenütt a bibliai bárkát idéző szuvenírek fognak visszaköszönni, de csak egy-két hegymászós iroda cégérén bukkant fel a motívum, és egy pompás kilátással bíró büfé viselte a Noé nevet.

Az Ezeregyéjszaka meséibe illő palotát csak kívülről tudtuk megnézni, mivel pont elkezdődött a Kurban Bayramı, azaz Áldozati ünnep. Ilyenkor mindenütt birkát vagy kecskét vágnak, és nem ritka a sétálóutcán vagy buszpályaudvaron áthaladó nyáj sem. Ez az egyébként rokonszenves ünnep azért volt számunkra kellemetlen, mert majdnem leállt a tömegközlekedés, és a boltok is bezártak.

Holdbéli táj Dogubeyazit környékén

Forrás: Kontos Gábor

Csak másnap tudtuk meg, hogy az ünnep négy napig tart, így örültünk, hogy egy délutáni busszal ki tudtunk szabadulni a városból. A buszpályaudvar felé, a lehúzott redőnyű boltok övezte kihalt utcán még belebotlottunk egy tizenéves suhancokból álló társaságba, akik nem akartak rólunk lekopni, és a hátizsákunkba is belerúgtak egyet.

Szerencsére a másik bibliai helyszínen, Şanlıurfa városában már sokkal jobb volt a légkör. Mivel az Ószövetséget az iszlám is elismeri, a benne említett helyszíneket az iszlám hívők is tisztelik. Sokak szerint Urfában született Ábrahám, akit a régi bálványok elpusztítása miatt Nimród király itt vetett máglyára. A máglya azonban vízzé változott, a rőzsék pedig halakká. Nem meglepő módon a város központja a születési helynek vélt barlang és a Szent halastó (Balıklı göl) környéke lett.

A Szent halastó Urfában

Forrás: Kontos Gábor

Az itteni bazárban még dolgoznak ötvösök, kovácsok, szűcsök és egyéb kézművesek, így kaphatunk egy kis ízelítőt a régi Kelet varázsából. Egy eladó megkérdezte, hogy esetleg tudok-e arabul. Feltűnő volt a sok tizenéves munkaerő. A tömegben néha felbukkant egy-egy tetovált arcú öregasszony is, akik már Törökországban is egyre kevésbé láthatók, így hamisítatlan volt a miliő.

Az urfai Rizvaniye dzsámiban

Forrás: Kontos Gábor

Közel a szír határhoz

Urfában és Mardinban, 25, illetbe 50 kilométerre a szír határtól, nem nagyon lehetett érzékelni, hol is járunk. Északabbra, Diyarbakir és Van környékén több közúti ellenőrzőponton kellett átjutnunk, mint ezen a vidéken. Az ellenőrzések során főleg a személyi okmányokra voltak kíváncsiak. A csomagjainkat sehol sem kellett kinyitnunk, és volt, hogy az útlevelünket is nyomban visszaadták, amikor látták, hogy külföldi turisták vagyunk. 

Ábrahám városa a citadelláról

Forrás: Kontos Gábor

A belvárosokban feltűnő páncélozott autók és fegyveres katonák jelenléte szerintem sem Szíria közelségének szólt, hanem a nem felhőtlen török-kurd viszonynak. A megszokotthoz képest errefelé több koldus volt az utcákon, bár nem derült ki, hogy ők török vagy szír állampolgárok-e. A helyiek szerint Urfában több százezer menekült él és dolgozik.

Mardinban az általam várt kis ékszerdoboz helyett hatalmasra nőtt város fogadott. Mindenhol emeletes házak tömege. Elképesztő, hogy mennyi lakótelepet húztak fel Törökországban az utóbbi 15-20 évben. Egy vidéki városban több lakóház épül, mint egész Magyarországon. Szóval már kezdtünk aggódni, de végül megtaláltuk Ómardint (Eski Mardin), amely néhány utcácska egy hatalmas sziklán, a modern város mellett.  

Mardini utcakép

Forrás: Kontos Gábor

Ez itt már javában Mezopotámia, a közel-keleties hangulat vonzza a (belföldi) turistákat. Mindenhol dúsan faragott, sárga színű kőből épült házak sorakoznak, az épületek fecskefészekszerűen tapadnak a sziklához. A házak között medreszék és mecsetek bújnak meg. Mindenki a Nagy dzsámi minaretjével a háttérben akar lencsevégre kerülni, nehéz egy üres pillanatot kifogni a szelfizők sokasága között.

A Sultan İsa medreszénél két tizenéves srác megpróbált nem létező belépődíjat kicsalni tőlünk, de amikor kértem, hogy adjanak jegyet, visszavonulót fújtak. A főutca tele van ékszerbolttal, de Mardin legismertebb terméke a házi szappan és a zsákszámra árult helyi Viagra, amely nem más, mint világoskék mázzal bevont mandula.

Külön érdekesség, hogy ezen a vidéken az ókor óta folyamatosan működő, de rohamosan fogyó lélekszámú keresztény gyülekezetek is vannak. A mardini Negyven vértanú-templomban érdekes volt megfigyelni, hogy az arab írást keresztény környezetben is használják.

A mardini Nagy-mecset tornya és a végtelen mezopotámiai síkság

Forrás: Kontos Gábor

Strandolás 1700 méter magasan

A sok ezer kilométernyi török partvonal minden szakasza messze esik Kelet-Anatóliától, de pótolja a hiányt a Van-tó, amely felér egy kisebb tengerrel. Területe hazánknak egytizede, 1700 méter magasan fekszik, és a vize is sós. Mivel a környéke teljesen kopár, olyan az érzése az embernek, mintha a Vörös-tengernél volna. Az említett ünnep miatt Van városába is taxival kellett mennünk egy darabig a tó partján.

Tipikus utcakép Kelet-Törökországban

Forrás: Kontos Gábor

Útközben nem csak a látvány volt izgalmas. Majdnem elgázoltunk egy figyelmetlen kislányt, egy autós pedig éppen előttünk repült bele egy dinnyeárusító bódéba. Van egészen modern városnak tűnt. Annak ellenére is tele voltak az utcák, hogy a taxis szerint az ünnepekre mindenki hazament vidékre. A város jelképe a fehér színű Van macska, amely azért más, mint a többi fajta, mert felemás színű a szeme, és gond nélkül úszkál, ha úgy hozza a sorsa. 

A turizmus gyerekcipőben jár, alig találni kiépített strandokat és idegenforgalmi központokat, de talán éppen ez a jó benne. Mint minden erre járó, mi is elhajóztunk Akdamar szigetére, a híres örmény Szent Kereszt-templomhoz. Nem volt pofon egyszerű, mert az út közepén a hajó motorja leállt, és egy másik hajó vontatott be minket a kikötőbe.

Akdamar szigete

Forrás: Kontos Gábor

Az épület fel van újítva, gyönyörűek a bibliai jelenetek a külső falon, de valahogy mégis szentségétől megfosztva állja a belföldi turisták rohamát, akiknek szemmel láthatóan fogalmuk sincsen az örmény és keresztény kultúráról. Viszont utunk során egyedül itt találkoztunk olyan fejkendős török lányokkal, akik több mondat erejéig szóba álltak velünk, és érdeklődőek voltak.

Ellenőrzőpontból Diyarbakırban, a kurdok nem hivatalos törökországi fővárosában és környékén volt a legtöbb. Maga a város egy kilométereken át hosszan elnyúló lakótelep, a sor végén az óvárossal és a Tigris folyóval. Kicsit olyan, mint Miskolc az M3-as felől nézve, csak tízszer nagyobb. Az óvárost övező városfal még az ókorban épült komor bazaltkőből, és állítólag a kínai nagy fal után a második legnagyobb ilyen építmény.

Vidéki város újratöltve

Forrás: Kontos Gábor

A tetejéről elvileg nagyon szép látványt nyújt a Tigris folyó, de mi csak egy bozóttal benőtt sávot láttunk. A fő látványosság itt is a közel ezer éves Nagy dzsámi, de úgy láttam, hogy a helyiek többsége inkább a Belső várban (İç kale) sétált. Ez kicsit olyannak tűnt, mint a Tabán: a régi nyomornegyedet lebontották, amelynek a helyén ma zöld park virít.

A diyarbakiri Nagy-dzsámi

Forrás: Kontos Gábor

A várossal semmi gond nem volt, tömegek sétáltak az utcán és a páncélozott autók és katonai őrposztok is teljesen hozzátartoznak az utcaképhez. Török kávé helyett itt kurd kávét reklámoztak, nem tudom, mi lehet közöttük a különbség. Sok helyütt a nyárson nem húst, hanem májat sütnek, amihez vöröshagyma és kenyér jár. Egy teával leöblítve tökéletes vacsora.

Teázók a diyarbakiri bazárban

Forrás: Kontos Gábor

Olcsóbb, mint Magyarország

A benzin litere kb. 350 forintba kerül, a menetjegyek mégis legalább 20 százalékkal olcsóbbak, mint itthon. Az utazás egyszerre laza és körülményes. Jó dolog, hogy forgalmasabb helyekről a kisbuszok kötött menetrend nélkül közlekednek, amint megtelnek, már indulnak is. Városon belül másfél líra (110 Ft) körül vannak a fuvardíjak.

Nagyobb buszutaknál viszont időrabló, hogy nem mindenki fárad be a főpályaudvarra, hanem ott száll fel és le, ahol akar, valamint állandóan variálnak az ülésrenddel. Mi turistaként helyjegyet kaptunk, de körülöttünk mindig gond volt, hogy ki hova üljön. Mindezek miatt jó, ha el tudtuk érni az 50-60 kilométer per órás utazósebességet. Persze az ingyenes tea és üdítő jól jött.

A legképtelenebb helyen is van fel és leszálló

Forrás: Kontos Gábor

Ami a szállásokat illeti, hamar rájöttünk, hogy a legkedvezőbb netes ajánlatoknál is vannak jóval olcsóbb szállodák, ezért felesleges itthonról intézni a foglalást. 60-80 török líra (4 500-6 000 Ft) közötti árban van guggolós vécés, és angol vécés szoba is. Ne lepődjünk meg, ha a folyosón valaki éppen imádkozik, amikor kilépünk a szobánkból.

Minden városban rengeteg étterem van, és mivel az árak legtöbbször nincsenek kiírva, az eladón múlik, milyen árat számol fel nekünk. Egy modern, tiszta étteremben egy levest és főételt 20 líráért (1500 Ft) megkapunk, de mindig előre kérdezzük meg az árakat, mert utólag már nincs reklamáció, hiába érezzük túlzónak a végösszeget. A kisebb utcai büfékben már 7 líráért (520 Ft) ehetünk levest vagy kebabot, a minőség ezeken a helyeken is ugyanolyan jó.

A nagyvárosokban divatosak a reggeliző szalonok

Forrás: Kontos Gábor

Kelet-Törökországot észak felé hagytuk el. Az utolsó nagyváros, az 1800 méter magasan fekvő Erzurum meglepő kivétel volt. Itt láttunk először szép zöld kertvárost. Az egész hely nyugodt és rendezett, már-már európaias volt. Erzurumban olyan emberrel is találkoztunk, aki nem csak hallott Magyarországról, hanem már járt is nálunk.

A páros minaretű medresze Erzurumban

Forrás: Kontos Gábor

A többi várossal ellentétben itt tiszták voltak az utcák, és minden harmadik házon jéghullásra figyelmeztető tábla volt kitéve. Ez a hely Törökország egyik legnagyobb síközpontja.  Télen simán van mínusz 40 fok, de szeptember elején kellemes 23 fokban sétáltunk.  

A belvárosban elsőrangú szeldzsuk, azaz oszmán kor előtti műemlékek vannak. Sajnos itt is ugyanaz a helyzet, mint sok törökországi nagyvárosban. A történelmi környezetet tönkretette a telekspekuláció, illetve a településrendezés hiánya, így ma tömbházak közül kandikálnak ki a több száz éves műremekek.

Valahol Erzurum és Artvin között

Forrás: Kontos Gábor

Erzurum után már csak egy 266 kilométeres utazás választott el a tengerparti Hopától, amely azonban öt órán át tartott. Azt hittük, soha nem érjük el a partot, de nem is bántuk. Kietlen, Mars-béli tájon, alagutak tucatjain keresztül értünk el Artvinba, ahol egy csapásra megváltozott a látkép: előkerültek az erdők, és egyre nagyobb teaültetvények jelezték, hogy más vidékre, a Fekete-tenger partjára érkeztünk.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK