Lejtett a padló alattunk a tbiliszi szállásunkon

2018.04.02. 20:24

Egy váratlan betegség miatt egyszer már kidobtam a korábban megvett repjegyeinket Grúziába. Utána még több lelkendező beszámolót is olvastam az országról, így nem volt kérdés, hogy adandó alkalommal meg kell még látogatnom. Az alkalom eljött, és abszolút nem bántam meg, hogy elmentünk. De azért Grúzia messze nem a paradicsom.

Amikor a Kutaiszi repteréről induló busz sofőrje vezetés közben rágyújtott cigarettájára, eléggé magam alatt voltam. Fel voltam készülve, hogy a Tbilisziig tartó négyórás út nem lesz sétagalopp, de erre nem számítottam. Arról is olvastam előzőleg, hogy Grúzia útjain ész nélkül előznek a járművek, így nem szóltam feleségemnek, amikor csak centik választottak el a szembejövő autóktól. Elég, ha én izgulok. Az viszont eléggé betett, hogy az út alatt hol nagyon hideg, hol nagyon meleg volt, mintha a sofőr ebben lelné a szórakozását, pisiszünetre pedig csak két és fél óra múlva állunk meg.

Sokan rohantunk a vécére az útmenti gyorsétterembenForrás: Origo

Egy benzinkút melletti gyorsétteremnél parkoltunk le, ahol a személyzet már csak ránk várt, hogy az esti műszak után hazamenjen. Ehhez képest akkora fejetlenség volt, hogy teljesen ledöbbentem. Pedig négyen vagy öten voltak a kiszolgálók, de a hatékonyság fogalmát valószínűleg hírből sem hallották. Mindegy, még negyedórát várakoztunk a buszon az utolsó utasra is, aki jó ég tudja, mit csinált, aztán vágtattunk tovább a főváros felé.

Grúziába Budapestről nagyon olcsón el lehet jutni. A Wizz Air repül oda, igaz, nem a legjobb reptérre: az ország belsejében lévő Kutaisziból ugyanis nem lehet megúszni a több órás buszozást az izgalmasabb helyekre (a buszmenetrendet itt találja). Ráadásul a kutaiszi reptér a hajnali visszaútnál maga a pokol: több gép indul egyszerre, és a kinyomtatott beszállókártyával is sorba kell állni még egyszer a külső check-in pultnál, ami a szűk váróban tömegnyomort eredményez. Mindez egy éjszakai buszozás után, kialvatlanul nem a legfelemelőbb búcsú az országtól.

Persze valamit valamiért. Mi a ciprusi Lárnakából repültünk oda, szintén Wizz Airrel, így még olcsóbb lett az egész. A Budapest-Lárnaka-Kutaiszi-Budapest háromszöget összesen 15 ezer forintból hoztuk ki fejenként, ami durván 5 ezer kilométerért nem rossz ár. Ráadásul két ország egy csapásra.

Más utazóktól eltérően, mi nem akartuk végigrohanni az országot. Grúzia valóban bővelkedik a látnivalókban, akár természeti, akár kulturális értelemben, de mi most lazára vettük a dolgot: inkább csak szerettünk volna beleszagolni a levegőbe. A terv az volt, hogy három éjszakát Tbilisziben alszunk, benne egy egynapos kirándulás a környékre, aztán irány vonattal a Fekete-tenger partján lévő Batumi, ahol négy éjszakát töltünk lebzseléssel (azaz inkább három és felet a hajnal 1 órás buszindulás miatt). Minden a terv szerint ment, egészen az út feléig.

Repedések a falon

Első szállásunk Tbiliszi óvárosának peremén volt, egy kicsit lepukkant házban. Semmi gond, laktunk már ilyenben, az apartman tágas és jól berendezett, a tulajdonos pedig nagyon kedves volt. Az már a kulcsok átadásakor is bebizonyosodott azonban, hogy szerény orosztudásunkkal többre megyünk majd, mint a magabiztos angollal. Semmi gond, így legalább hasznát vesszük annak, amit régen felesleges kényszernek éreztünk.

Ami viszont csak jóval később tudatosult bennem, az igencsak meglepett. Eleinte nem tudtam megmagyarázni furcsa érzésemet a lakásban járva, aztán rájöttem: ez a padló lejt! Bizony, Tbilisziben több nagyobb földrengés is volt már (legutóbb 2002-ben), az óvárosban sétálva pedig rengeteg düledező épületet lehet látni. Kicsit furcsa volt épp egy ilyen házban lakni, de néhány pohár helyi bor elfogyasztása után – lesz, ami lesz alapon – már nem izgultam túl a dolgot.

Kattintson a képre, és nyissa meg a galériát Tbilisziről!

Nyissa meg képgalériánkat a fotóra kattintva, és megnézheti Tbiliszi ezernyi arcát!Forrás: Origo

Apropó bor. A grúzok nagyon büszkék arra, hogy már 6 ezer éve készítenek bort. Különleges módszerük, hogy hordók helyett a földbe ásott hatalmas amfórákban tárolják az italt. Borkedvelőként kíváncsian vártam velük a találkozást, bár nagy reményeim nem voltak. Maradjunk annyiban, a bornak valóban nagy hagyománya van Grúziában, úton-útfélen árulják, ám igazán kiemelkedőt nem sikerült kóstolnom. Bizony, volt olyan – egyébként kiváló TripAdvisor-értékeléssel bíró – étterem, ahol száraz bor nem is volt készleten. Más ízlés, más kultúra. Azért kitartó keresgélésem nem volt haszontalan, ittam finomat is.

A főváros amúgy teljesen magával ragadott. Főként azért, mert még oly sok utazás után is tudott nagyon egyedit nyújtani. Valahol félúton van a régi és a modern, a gazdag és a szegény, az európai és a közép-ázsiai között. Decemberben még éjjel is nagy élet volt az utcákon, fiatalok – grúzok és külföldiek – lepték el a bárokat, a lakásunkkal szemben lévő kocsmában hajnalban is ment a buli. Ráadásul Grúziában tényleg nem kell nézni a pénztárcát, ha beül valahova az ember, mert az árak nagyon barátiak, különösen a lari leértékelődése után.

A hinkali, azaz a töltött tésztabatyu darabja még a drágább éttermekben is 100 forint alatt voltForrás: Origo

Tbilisziben egy teljes napunk és két esténk volt a városnézésre, ami nem sok. Ebből ráadásul értelmetlenül elment néhány óra arra, hogy internetes adatforgalmat biztosító SIM-kártyát szerezzünk. Ez elvileg egyszerű és olcsó, de a reptéren zárva volt a Geocell társaság standja (pedig milyen jó lett volna elcsapni az időt a buszon), a fővárosban viszont a kártyát áruló utazási iroda alkalmazottja nem várt akadályokba ütközött (pedig nagyon akart segíteni). Azért így is maradt időnk szétnézni, noha nyilván több napot is megért volna a város (itt olvashat róla egy korábbi beszámolót).

Templom templom hátán

Amikor utunk grúz részét szerveztem, csak horribilis összegekért találtam egynapos kirándulásokat az interneten. Végül hagytam az egészet, gondoltam, helyben olcsóbb lesz. Így is volt. A szállásunktól két sarokra találtunk egy utazási irodát, akik fejenként 45 lariért, azaz 4600 forintért vittek el három helyre: a régi fővárosba, a kiejthetetlen nevű Mchetába (angolul még durvább: Mtskheta), a több ezer éves romvárosba, a nem kevésbé nyelvtörő Upliszcihében (angolul Uplistsikhe), valamint Sztálin szülővárosába, Goriba.

Reggel 9-kor hatan vágtunk az útnak egy kisbuszban az iroda idegenevezőjével. Egy orosz páron kívül egy indiai lány és egy thai fiú jött velünk. Sofőrünk nagyon profi volt, angolul és oroszul is elmondta a tudnivalókat. Utóbb elmesélte nekünk, korábban Hollandiában dolgozott, de hazajött, mert hiányzott a családja.

A grúzok családszereteténél talán csak a vallási meggyőződésük erősebb, amit rögtön első megállónkon megtapasztaltunk. A Dzsvari kolostort a 6. században építették egy kis hegy tetejére, ahonnan fantasztikus kilátás nyílik Mchetára. Odabenn épp istentiszteletet tartottak (ahogy a többi templomban is, amit meglátogattunk). Bár a papok és a hívek nem rajongtak túlságosan a turistákért, sőt volt, ahova be sem akartak engedni, idegenvezetőnk mindenhova bevezetett minket. Mi igyekeztünk nem visszaélni a lehetőséggel, és csendben figyeltük a liturgiát, legfeljebb egy-egy fotót kattintottunk el rejtve. Nem úgy az orosz pár, amelynek hölgytagja a kifejezett kérés ellenére egy nagy táblagéppel fényképezett feltűnően, eléggé felháborítva ezzel a jelenlévőket.

Kattintson a képre, és nyissa meg a galériát Mchetáról és a Dzsvari kolostorról!

A képre kattintva galéria nyílik Mchetáról és a Dzsvari kolostorrólForrás: Origo

Mcheta csinos kisváros. Már ha eltekintünk a fő út mentén sorjázó szuvenírárusoktól, vagy a két-három utcára lévő folyóparton felhalmozott szemétkupacoktól. A tradicionális stílusban épült házak látványa, valamint a várfalak közé épített Szvetichoveli székesegyház, amely a grúz ortodox egyház központja és az ország második legnagyobb egyházi épülete, így is megérte, remek program volt.

Egy további templom megtekintése után buszunk a Goritól néhány kilométerre lévő Upliszcihében állt meg, ahová nagyon szerettem volna eljutni. Egyedül attól féltem, hogy decemberben nagyon rossz idő fogad ott, hiszen a beszámolók állandó, erős szélről szóltak, ha pedig netán havazik, a csúszásveszély miatt sem biztonságos a séta a hegybe vájt barlangok között. Ehhez képest ragyogó napsütés fogadott.

Kattintson a képre, és nyissa meg a galériát a barlangvárosról!

Még több fotót nézhet a barlangvárosról a képre katintva!Forrás: Origo

Upliszcihéről azt kell tudni, hogy Grúzia egyik legrégebbi települése. A nyolc hektáron elterülő üregekről sok érdekes sztorit mesélt idegenvezetőnk, a látvány pedig szinte földönkívüli volt. Egy ortodox templomot azért ide is sikerült építeniük a grúzoknak egy pogány szentély tetejére. Amely egyébként lenyűgözött puritánságával, mégsem oda való volt.

A túra befejező része Goriban volt: a Sztálin-múzeum. Mivel a kertben kiállított vasúti kocsiba – amelyen a repüléstől félő diktátor többek között a jaltai és a teheráni konferenciára utazott – csak idegenvezetővel lehetett belépni, azt is kértünk a belépőhöz. Kisvártatva le is tipegett egy lány az emeletről, aki ugyan elég jó angollal nyomta a tudnivalókat, ám látszott rajta, hogy a háta közepére nem kíván minket. Egy idő után én is így voltam vele, ám megtörve a robotszerű idegenvezetést, udvariasan megkérdeztem tőle, a kiállításon miért nincs megemlítve a Gulag vagy az ukrajnai éhínség. Kicsit sikerült kizökkentenem, de aztán hidegvérrel annyit válaszolt, ezen még gondolkoznak.

Kattintson a képre, és nyissa meg a galériát a Sztálin-múzeumról!

Ha képre kattint, Sztálin páncélozott vasúti kocsijába is bepillanthat!Forrás: Origo

Maga a múzeum egyébként nem volt nagy durranás. Főként képeket és egy-két használati tárgyat láthattunk. Ami érdekesebb volt, az kertben lévő házikó, ahol Sztálin az első négy évét töltötte (ide csak az ablakon lehetett bekukucskálni), illetve a már említett vagon, ahol többek között azt is megnézhettük, hol végezte dolgát a rettegett hadvezér, ha épp nem halálos ítéleteket írt alá.

Mert semmi sem tökéletes

Szóval a túra összességében pazar volt, még azzal együtt is, hogy visszafele Tbiliszibe érkezvén órákig vánszorogtunk a dugóban. Innentől kezdve azonban a szerencse eléggé elpártolt tőlünk. Másnap reggel például a pályaudvarra vivő taxisofőr jól átvert minket. Az ötórás vonatút Batumiba teljesen rendben volt, a hipermodern Stadler-szerelvényen még wifi is volt az első osztályon, ám a tengerparti városba érve eleredt az eső, ami nem is akart elállni utána. Ráadásul a napokkal korábbi 17-ről 5-6 fokra hűlt le a hőmérséklet.

Kattintson a képre, és nyissa meg a galériát az esős Batumiról!

Kattintson a fotóra, és megnézheti Batumit esőben!Forrás: Origo

A betervezett szabadtéri programoknak, mint például a híres botanikus kert vagy a delfinshow, lőttek. Egy néprajzi múzeumba merészkedtünk ki csupán taxival a rossz időben, amelyet a város külső részében rendezett be egy erre elhivatott ember. Lánya nagyon meglepődött, amikor megjelentünk, de tökéletes angolsággal és nagy lelkesedéssel vezetett körbe minket a korabeli díszletek között. A show végén a külön, csak nekünk beindított mesterséges vízesés koncepcióját ugyan nem sikerült megfejtenünk, de amúgy tényleg szórakoztató volt az egész, különösen, hogy a szívélyes alapítóval is váltottunk pár szót.

Batumiban a szálásunkkal is megjártuk, noha az internetes foglaláskor jól mutatott. Itt nem lejtett ugyan a padló, de dohos, sötét és hideg volt, pár órára pedig az áram is elment. Kint zuhogott az eső, bent sötét volt és egyre hidegebb (mert légkondiról ment a fűtés), a tulajdonos pedig nem volt a topon a hiba elhárítását illetően.

Mindegy, túléltük, egy ilyen útba ez is belefér néha. Sokkal rosszabb lett volna, ha például Uplistsikhében lett volna ilyen idő. Amit meg láttunk Batumiból, az nem volt rossz, nem beszélve a kajákról. Máskor nagyobb élet lehet itt, nekem simán bejönne. Ha még egyszer elmennék Grúziába.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK