Hogyan legyünk málhás szamárból okos turisták?

2018.03.13. 20:41

A pakolást egyetlen utazás előtt sem tudjuk megspórolni. Pedig sokszor okoz fejtörést, főleg azoknak, akik nem rutinos utazók, évente csak egyszer-kétszer vágnak neki a nagyvilágnak. Mégis honnan kéne tudni, hová mit vigyen az ember, amikor néha még otthon is nehéz reggel felöltözni? 15 éves korom óta rendszeresen, mostanában állandóan utazom, úgyhogy szereztem némi tapasztalatot az ügyben. Hadd meséljem el, hogyan váltottam óriás málháról kézipoggyászra.

Már nyolc hónapja bóklásztam Dél-Amerikában jól megrakodott teherhordó szamárként, amikor másodszorra kötöttem ki Rióban. Alig vártam, hogy hosszú szárazföldi barangolásom után végre belevethessem magam az óceánba az Ipanemán. Kerestem, kutattam azt a fránya bikinialsót, de egyszerűen sehol sem volt. Bizonyára valahol Chilében hagyhattam el. Időközben arra is rájöttem, hogy nincs meg egy pulcsim, egy rövidgatyám, és lába kelt egy-két pólónak is. Akkora volt a málhám, hogy legtöbbször hónapokig fel sem tűnt, hogy hiányzik valami.

A csomagjaimmal dél-amerikai (balra) és közép-amerikai (jobbra) utam soránForrás: Darányi Lea

Két dolgot felejtünk el

Amikor Dél-Amerikába készülve csomagolni kezdtem, minden darab nagyon is szükségesnek tűnt. Büszke voltam magamra, milyen jól felkészültem. Blogokat bújtam, tuti tippeket kerestem, hiszen ez volt az első alkalom, hogy nagyon messzire utaztam meghatározatlan időre. Írtam egy hatalmas listát a legszükségesebbekről meg az „ez még jól jöhet" kategóriából, és mindenből alaposan betáraztam. 

Volt nálam egy halom póló, egy csomó olyan, amit nem kell félteni, multifunkcionális, majd jó lesz aludni, és amiben nem tűnök majd magamutogató turistának. Pont valamelyik nap néztem át a Tinder-képeimet, és megállapítottam, hogy minden egyes fotón ugyanaz a két szett van rajtam, a két kedvencem. Úgy látszik, az addig hordom a kedvenceket, míg le nem rohadnak rólam elv mindenhol érvényes.

Minden képemen ugyanezt viselem, de a mosoly és a szép háttér is változatlanForrás: Darányi Lea

Hosszú útra pakolásnál két dolgot mindenki előszeretettel elfelejt. Az egyik az, hogy mindenhol lehet mosni. Rengeteg helyen találunk mosószolgáltatást, a hozzám hasonlóan spórolósabb fajta pedig használhatja a mosdókagylót. A második pedig az, hogy ha netán elfelejtünk valamit, majdnem biztos, hogy helyben is meg lehet venni. Végtére az ott élő emberek is túlélik a mindennapokat.

A napfény és a friss levegő mindenhol ingyen van, a teregetés pedig jó mókaForrás: Darányi Lea

A gyógyszerekkel kapcsolatban is hajlamosak vagyunk túlzásokba esni. Az egyetlen alkalommal, amikor Argentínában hatalmasat estem, nagyon áldottam az eszemet, hogy van nálam fertőtlenítő és mindenféle sebkötöző, de valószínűleg sima víz és sebtapasz is megtette volna. Persze náthás korszakokban serényen iszogattam a Neo Citranokat, és sokszor vettem be fájdalom- és gyulladáscsökkentőt is. Hasznos volt még a gyomorrontásra való pirula, ám a többiről egy idő után már azt sem tudtam, mire jó – na, azokat kár volt cipelni. Amikor nagy volt a baj, úgyis dokihoz mentem, aki ellátott a megfelelő gyógyszerrel.

Az út típusától is függ, melyik táska a megfelelőForrás: Rui Silvestre (Unsplash)

Az európai utakra mindig kézipoggyásszal utaztam, mert úgy volt olcsóbb, és egy-egy hétre nem kell sok gönc. Ha tudnám, hogy csak hoszteltől hosztelig fogok közlekedni a cuccaimmal, simán egy gurulós bőröndre szavaznék. A nagy világutazásra nagy hátizsákkal mentem, ami úgy látszik, menő, mert minden sorstársam így mászkált. Ennek ellenére minden megoldás jó lehet, inkább személyiségfüggő, ki melyiket preferálja.

A minimalizmus kifizetődő

Patagóniában egy srác felajánlotta, hogy túrázzunk át két nap alatt Chilébe. Nagyon szerettem volna menni, de túl nehéz és nagy volt a málhám egy ilyen úthoz. Akkor döntöttem el, hogy egy életre végeztem a hatalmas hátizsákokkal. Továbbra is tartom, hogy ami nélkül az ember otthon sem szeret meglenni, azokat bizony vinni kell. Ezért nem is ítélem el, aki nagy cuccal mászkál. Ha tényleg ennyire ragaszkodik a dolgaihoz, hát vigye. Viszont rájöttem, hogy a legtöbb tárgy és ruhadarab számomra értéktelen. Nem vágyom sok mindenre az úton, mert az tesz boldoggá, hogy ott vagyok.

Embere válogatja, kinek mi a fontos, és mit akar bepakolniForrás: Brevite (Unsplash)

Legutóbb szeptemberben vágtam neki egy három hónapos közép-amerikai túrának. Ezúttal már nem ragadott magával a pakolás tébolya. Úgy gondoltam az egészre, mintha csak valahova vidékre mennék családot látogatni egy hétre nyáron. Szóval indulás előtt pár órával álltam neki az egésznek, elővettem a legnagyobb hátizsákom, beledobtam a kötelező laptopot, a nyári hálózsákot, néhány fehérneműt, bikinit, pár felsőt, egy egyrészes ruhát, utazótörcsit, egy vékonyabb pulcsit, egy esőkabátot, az iratokat, nagyon alapvető drogériás termékeket meg pár gyógyszert. És kész.

Felesleges aggódni, a pakolás nem olyan lényeges, nem arra emlékszünk majdForrás: Liam Simpson (Unspash)

Nem aggódtam túl, és sokkal nyugalmasabb lett az utam. Nem cipeltem felesleget, a hiányzó dolgokat megvettem kint, és még beszélgetésindításnak is jó volt a táskaméretem. „Micsoda? Neked csak ennyi cuccod van?" Igen, pont ennyi. A kint 5000 forintért megvett sátrat az út utolsó napjaiban 6000-ért adtam el egy hosztelben, az ötszáz forintos papucsot pedig elajándékoztam. Menet közben rájöttem, hogy mégsem szeretem az egyrészes ruhámat, ezért elcseréltem egy szuper sálra.

Régen még én is bújtam a blogbejegyzéseket a pakolással kapcsolatban, vacilláltam, milyen táskát kéne venni, melyik anyagból készült ruhák a legjobbak. Persze, ha az ember mondjuk hegyet is akar mászni, akkor át kell gondolni a dolgokat, de azért soha nem kell túlbonyolítani. Végső soron teljesen mindegy, mit viszünk. Nem azon múlik, hogy milyen lesz az út, azt az élmények adják, nem pedig a tárgyak. Én minél kisebb cuccal szeretek menni, olyan darabokkal, amelyeket otthon is szívesen és gyakran használok. Ebben a felállásban pedig még egyszer sem csalódtam.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK