Időutazás az áramtalanított országban

2013.09.11. 22:09

Kinek jut eszébe elutazni Bissau-Guineába, ráadásul épp egy katonai puccs után? Vándorboy hátizsákos utazóként már 30 afrikai országot járt be stoppal, így gyorsan túltette magát ezen a kérdésen. Úti beszámoló a 19. századi viszonyok között működő, alig másfél milliós, zavaros múltú és jelenű nyugat-afrikai országról.

Stoppal érkeztem Maliba, hála a Budapest–Bamako futam egyik csapatának, amelynek tagjai befogadtak maguk közé az autójukba. Mali után Szenegálban utaztam, így jutottam el Bissau-Guinea határáig. A határ közelében fekvő Ziguinchor nevű szenegáli városkában már alig voltak kocsik, így aztán kénytelen voltam taxiba szállni, ami ott buszként funkcionál. Addig nem indul el, míg meg nem telik, és jó afrikai szokás szerint a pénzt előre kérik, nehogy meggondoljuk magunkat.

Két óra várakozás után végre elegen lettünk ahhoz, hogy elinduljunk, ám ekkor a sofőrnek eszébe jutott, hogy tankolni is kellene, sőt a gázpalackjait is fel kellene tölteni, amelyeket elad majd a határ túloldalán. Bissauban ugyanis minden drágább. Végül még komótosan eldiskurálgatott az ismerőseivel, mi pedig vártunk türelmesen, hisz "Rómában élj úgy, mint a rómaiak". Bezzeg, amikor a határon végeztünk a formalitásokkal – csúszópénzek, pecsételés –, sofőrünk azonnal sürgetni kezdett, ne vesztegessük az idejét, mert ő nagyon siet, hogy vissza is legyen fuvarja. Afrikában nem egyszerű utazni, de én már edzett voltam.

Görög voltam néhány percre

A szenegáli határőröknek nem tűnt fel, hogy nem volt vízumom (amikor Maliból beléptem Szenegálba, nem szálltam ki a teherautóból, így nem kérték). A magyaroknak nagyon sok országban kötelező még a vízum, ott is, ahol uniós társainknak már régen nincs szükségük rá. Sokáig mustrálgatták az útlevelemet a határon, végül az egyik határőr megkérdezte, görög vagyok-e? Bólintottam. Elégedetten bólogatott, hogy jól fejtette meg a rejtélyt, én pedig örültem, hogy végül ingyen került az útlevelembe a kilépő pecsét: szabad volt az út Bissau-Guineába.

Az országba lépve pont egy belpolitikai perpatvar közepébe csöppentem. Egy héttel korábban a katonaság megölte a mindenható elnököt, amiért az emberei korábban merényletet követtek el a hadsereg nem hozzá lojális vezetése ellen.

Magántulajdonú járművek nem nagyon voltak errefele, hiszen Bissau-Guinea a világ egyik legszegényebb országa, ugyanakkor – a híresztelések szerint – drogkereskedelmi útvonalak központja is. Mindenhol ellenőrző pontok, ahol a busz utasainak le kellett szállni, átsétálni a sorompó túloldalára, amíg a sofőr kifizette a csúszópénzt a katonáknak. Ezután persze senki nem ellenőrzött minket, visszaszállhattunk, és már gurultunk is tovább, egészen a Cacheu folyóig, amelyen annak idején Drake admirális is hajózott. A 16. században ugyanis ez az országrész fontos rabszolgakereskedő-központ volt.

A komp az új híd tövében. Ki tudja, mikor készül majd elFotó: Vándorboy

Ottjártamkor már négy éve készült a folyón átívelő híd, de még mindig nem sikerült megnyitniuk. Igaz, nem is igen dolgozott rajta senki. Valószínűleg itt is időre fizetnek, mint az építkezéseken: a helyi logika szerint, ha egy házat kétszer annyi idő alatt építenek fel, akkor kétszer annyiba fog kerülni. Így hát maradt a lassú komp, amely naponta csak kétszer fordult. Ha pedig valaki lekéste az elsőt, annak pechje volt, mert jött az ebédszünet és a hosszú szieszta, portugál hangulatban. Csak semmi idegeskedés, élvezd a napfényt!

A szobortalapzatok fővárosa

Másnap Bissauban, a fővárosban indultam egy kis városnézésre. Az ország 1973-ban vívta ki függetlenségét Portugáliával szemben, de a gyarmati hatás máig érezhető. Azt gondolná az ember, hogy a gyarmati idők óta végbement valami fejlődés, ám az országon sajnos ez nem látszott. Tökéletes időutazásban volt részem, már csak ezért is megérte beiktatnom úti tervembe ezt az országot.

A fővárosban inkább falusias volt a hangulat. A repülőtér könnyen összetéveszthető egy buszállomással, a főváros javarészt egyszintes házakból áll, és az utcák nem aszfaltozottak. Csak a belvárosban maradtak kétemeletes épületek a gyarmati időkből, ezeket ma minisztériumok használják, és nagyrészt a hatalomban lévők rokonainak biztosítanak fizetést.

A gyarmati időket idézi az egyik minisztérium emeletes épületeFotó: Vándorboy

A tömegközlekedési eszköz a Toyota kisbusz, amelyből az üléseket kivették, helyette két hosszú fapadot helyeztek el kétoldalt. Mivel az újonnan felszállók mindig beljebb lökdösik a már bent lévőket, ezért lett a neve toka-toka.

Az egyik fő történelmi látványossággal kezdtem, az egykori portugál erőddel, amelynek neve Fortaleza De'Amura. Teljesen lepusztult, hatalmas védelmi rendszer, ma a katonaság használja, tehát nem látogatható. Az elnöki palota sem volt túl impozáns a lebombázott tetejével és golyó szaggatta homlokzatával. Más látványosság nem akadt. A kikötői negyedben sem volt nagy a nyüzsgés. Az egész nem több egy ingoványnál, ahol pár lélekvesztő várt a sorsára. Simán forgathatták volna itt az Onedin család-ot.

A fél ország választási pártpólóban vagy valamilyen segélyszervezet logójával a mellén járkált. Nem ismeretlen errefelé sem, hogy az emberek pár kiló rizsért vagy olajért eladják a szavazatukat. Az a biztos, amit kézbe kapnak, amit viszont a politikusok ígérnek, igencsak bizonytalan. Ráadásul ki tudja, meddig lesz hatalmon a következő elnök, hiszen az utóbbi évtizedekben rekord mennyiségű puccsot hajtottak végre Bissau-Guineában.

Az is jellemző volt, hogy szobrok helyett csak talapzatok álltak a köztereken. A régi szobrokat ledöntötték, de az újak megformálására nincs elég idejük a szobrászoknak, túl gyorsak a hatalomváltások. Ez természetesen a gazdaság és a kereskedelem állapotára is rányomja bélyegét.

Egy átlagos kisbolt a külvárosban így nézett kiFotó: Vándorboy

A belváros utcáin nagyon könnyű lett volna éhen halnom, alig akadt néhány utcai árus vagy bolt. Többnyire csak kis fűszerkereskedések működnek, amúgy mindenki otthon eszik, többnyire sült húst sok-sok rizzsel. A manióka, a jamgyökér és a bab is része az étkezési kultúrájuknak. Az ország fő exportterméke a szilványi méretű, lédús gyümölcsből kilógó mag, a kesudió. A gyümölcsöt a helyiek élvezik, mivel bort készítenek belőle. A külvárosok piacain ez a kesudióbor pezsdítette fel a hangulatot.

Az áramtalanított ország

Bissau-Guineában nincsen áramellátás. Hiányát azzal indokolják, hogy a hálózat elavult, újat kell építeni, amire persze nincs pénz. A régi vezetékek ott vannak még a póznákon, utalva a szebb napokra, de minden csak helyi generátorokkal működik, amire persze csak a gazdagabbaknak telik. Éjszaka senki sem parkol az utcán, mert lelopják az autó kerekét, vagy akár az ablaküveget is kiemelik a keretből. Még állatokat sem tartanak a kertjükben, nehogy elvigyék őket a tolvajok. Vendéglátómmal is gyertyafénynél beszéltük meg esténként a világ ügyes-bajos dolgait, miközben az általam vásárolt, de a mamája által elkészített egyszerű vacsorát fogyasztottuk.

A helyiek kihasználják, hogy van, ahol van áram, és együtt néznek az utcán filmeketForrás: Vándorboy

A város sötétségét csupán egy-egy bolt fénye töri meg, és ahol fény van, ott gyűlnek össze a fiatalok beszélgetni. Mindössze pár boltos akad, akik összefogtak, és együtt üzemeltetnek egy-egy generátort. Ők többnyire Mauritániából vagy Libanonból származnak, ismerik az összefogás szükségességét. Afrikában ez a legkevésbé sem így működik. Ha egy helyinek van generátora, még a szomszéd boltnak sem ad az áramból. Így aztán az országban kétszer annyi üzemanyagot használnak el generátorra, aminek következtében kétszeres áron kínálják a termékeket. Ezek után az sem meglepő, hogy internet mindössze három helyen volt a városban, és abból is csak egynél működött.

Bissaui vendéglátóm emberjogi aktivista volt. Szenegálban ismertem meg őt egy civil szervezet összejövetelén, ahol a határon átívelő korrupció megállítása volt a téma. A bátyja újságíró, és miután megemlítettem neki független rádiós múltamat, egyik este elvitt a nemzeti rádió stúdiójába, ahol még kazettás magnóról adták le az interjúkat, riportokat. Ezután bejártuk a nemzeti televízió épületét is, amely leginkább egy hetvenes évekbeli roncstelepre emlékeztetett. A faliórák mind más-más időpontot mutattak. Csak lejárt jogdíjas, régi filmeket vetítettek.

A híradó stúdióját is megszemlélhettem: benne három asztal és két ötvenéves, hatalmas kamera. Igaz, kinek is készítenének minőségi műsort, ha csak a gazdagoknak van pénzük tévére, s amúgy sincs az országban áram? Ezután átmentünk egy kereskedelmi rádió épületébe is, ahol saját generátorról működött az épület. Egészen modern, pörgő műsorokat sugároztak. Zenét cseréltem a helyi DJ-vel, megkaptam tőle Bissau-Guinea összes fellelhető pop és tradicionális zenéjét mp3-ban.

Raszta DJ technikusommal jót beszélgettem a zenérőlFotó: Vándorboy

Az ész a fontos, nem a haj

Egyik délután elmentem a fővárostól 30 kilométerre fekvő Quinhamel városkába, ahol a papel törzs él. Alapvetően kedves emberek, de a fényképezőgépet látva mindenki pénzt kért. Szövőszövetkezetek működnek errefelé, melyek európai kezdeményezésre születtek, és európai piacra termelnek. Így őrződnek meg a hagyományaik. Körülbelül hárman dolgoztak a szövőszéknél, mind férfiak, közben énekeltek.

Egyik nap elkövettem egy kapitális hibát – elmentem fodrászhoz. Mivel a generátor rossz volt, emberünk rögtön nekiállt ollóval. Természetesen mindenfajta fésű használata nélkül, csak úgy, szabad kézzel, hiszen ügyfelet elküldeni veszteség. Eddigi afrikai tapasztalataim alapján fel voltam készülve arra, hogy nem lesz tökéletes frizurám, és így is lett. Arrafelé egyfajta férfihajviselet létezik: a kopasz. Silány munkájáért ráadásul több pénzt kért, mint amit kialkudtunk, mivel több időt töltött vele, hiszen rossz volt a generátora, és nem működött a hajnyíró gépe. Hasonló gondolkodással gyakran találkoztam, ami kihívássá teszi az amúgy is nehéz hátizsákos utazást Afrikában.

Egyébként a fodrászoknál láttam egy jó találmányt: a fésűre ráillesztettek egy pengét, így fésülés közben vágták majdnem kopaszra a hajat. Ugyanakkor a helyi nők elképesztően sok időt fordítanak a hajuk gondozására, mármint a műhajuk felkötözésére. Másuk sincs, mint idejük, no meg a nőiességük. Mindkettőt meg kell fizetni: egy nő akkor látogatja meg a pasiját, ha az vesz neki ajándékot, vagy pénzt ad neki. Itt minden férfinak sok nője van, ami a HIV-fertőzöttséget már-már népbetegséggé teszi.

A hajdivatra nagyon sokat adnak a lányok egész Afrikában, Bissau sem kivételForrás: Vándorboy

Talán ez a kis élménymozaik is elég ahhoz, hogy lássák, miért érdekes egy hátizsákos utazónak olyan országba menni, ahol nincsenek klasszikus turistalátványosságok, a körülmények pedig olyan szegényesek, hogy az ember szörnyülködve csóválja a fejét: hogy lehet így élni?

A fentieken túl még nagyon sok élményben volt részem ebben a kis országban. Újdonsült ismerőseim segítségével például eljutottam egy tízévente megrendezett, hamisítatlan afrikai felnőtté avatási szertartásra az egyik törzsnél. Részem volt egy kalandos határátkelésben is Bissau-Guineából Guineába. De erről egy következő részben olvashatnak itt, az Origo Indulási Oldalán.