Mit keres a sivatag szélén Doktor Bubó?

2014.06.09. 10:59

A belföldi repülőút egy rémálom, az árusok minden lehetőséget megragadnak, hogy lehúzzák a turistát, az ország maga viszont kárpótol minden kellemetlenségért. Hat nap alatt bejártuk Tunéziát a nyugati Szaharától a keleti Földközi-tengerig. Láttunk hatalmas oázist a sivatagban, ahol a helyiek pálmafát termesztenek, föld alá épített kunyhókat, Duna TV-re elalvó arabot, és megtudtuk azt is, mennyire olcsó az algériai benzin.

A poggyászfeladásnak a kiírás szerint már régen vége, a feladó pult előtt viszont még mindig hosszú sor kígyózik. Az emberek nyugodtan várnak a bőröndjeikkel, semmi elégedetlenkedés vagy kiabálás, úgy látszik már megszokták. Aki unja a várakozást, az ihat egy sört a check in pulttól alig pár méterre lévő büfében, ami sokkal inkább hasonlít egy vidéki kocsmára, mint bármilyen repülőtéri boltra. A vendégek nyugodt tempóban cigarettáznak a büféspult elé kihelyezett asztaloknál ülve, és cseppet sem zavarja őket, hogy a falon hatalmas képpel jelzik, ott bizony tilos a dohányzás. A repülő végül háromórás késéssel indul csak el, még szerencse, hogy mindössze harminc percre van szüksége, hogy keresztülszelje a kis afrikai országot.

Az előbbi jelenetnek május elsején voltam részese Tunézia legnagyobb repterének, a Tunisz- Carthage-nak a belföldi járatvárójában, amikor a Tozeurba induló Tunisair gépre vártam. Beszédes, hogy a visszafelé úton hasonló élményekben volt részem az ország déli központjának számító Dzserba szigetén. Az már csak extra, hogy a jegyen több útitársamnak is egyszerűen rosszul szerepelt a neve, még szerencse, hogy ezt még a biztonsági ellenőrzésnél sem vették komolyan.

Tunisz májusban

Fotó: Albert Ákos - Origo

A helyiek szerint ugyanakkor a belföldi légiközlekedésre nem volt mindig jellemző ez a fajta a fejetlenség (a nemzetközire pedig most sem az, a Bécsből induló, majd oda érkező járat percre pontos volt, még úgy is, hogy közben megállt Belgrádban). A változást a 2011-es forradalom hozta, amelynek során a tüntetők elüldözték az országot akkor már 24 éve uraló Zin el-Abidin ben Ali elnököt. Jelenleg egy ideiglenes kormány irányítja az országot a decemberi választásokig,

A forradalom, az utána következő tüntetések és a hatalomátvétel érzékenyen érintették a mindennapi élet egyes részeit, például a belföldi légiközlekedés pontosságát is, az igazi hatása azonban a turisztikában csapódott le. A 2011-ig kifejezetten kedvelt úti célnak számító Tunéziába látogató turisták száma egy év alatt több millióval csökkent. 2010-ben még hétmillióan nyaraltak az arab országban, 2012-ben már csak hárommillióan.

Május elején elutaztunk, és rohamtempóban, hat nap alatt bejártuk a forradalom után lassan magára találó országot. A program egy kicsit sűrű volt, hiszen a fővárostól kezdve a sivatagos Szaharán át egészen a Földközi-tenger partjáig utaztunk, így csak a legérdekesebb dolgokra koncentráltunk. Íme, pár jellegzetesség, amelyet mindenképpen meg kell nézni, néhány érdekesség, amit nem árt tudni, és pár olyan dolog, amivel érdemes vigyázni Tunéziában.

A tuniszi Szentendre

Az országba látogató turisták nagy eséllyel a fővárosban, az egykori Karthágó romjain épült Tuniszban toppannak be az országba. Ez az ország legnagyobb városa a 11 milliós népesség harmada él benne. A május itt még tavaszi időnek számít, ami azt jelenti, hogy az időjárás igen szélsőséges: tűző napsütés, erős szél, de akár eső is lehet bármelyik napszakban. Csak pár óránk volt Tuniszban, mielőtt továbbindultunk volna Tunézia déli felébe, az idegenvezetőnk pedig azt mondta, hogy ezt az időt Szidi Bou Szaidben érdemes eltölteni.

Ez a Tunisszal egybeépült kisváros olyan a főváros számára, mint Budapestnek Szentendre. Egy régi, kék-fehér színekben pompázó házakból álló kisváros, amelynek már a bejáratánál is látszik, hogy nem csak a turisták körében népszerű. Május elseje ott is ünnepnapnak számít, Szidi Bou Szaidet pedig ellepték a helyiek, kisebb dugót okozva az utakon (a városba amúgy vonattal is el lehet jutni). Ennek a bárok tulajdonosai kifejezetten örülhettek, az idegenvezetőnk szerint ugyanis a helyiek hosszú órákat töltenek beszélgetéssel egy-egy kávézóban.

Szidi Bou Szaid

Fotó: Albert Ákos - Origo

Az utcai árusok körében viszont már kevésbé lehetett népszerű a sok helyi, ők ugyanis elsősorban európai turistákat várnak, akikre rásózhatják a kacatjaikat. Szidi Bou Szaidben azonban koncentráljunk inkább a gyönyörű panorámára (a hegyről belátni a teljes tuniszi tengeröblöt), és a XVI. századbeli házakkal szegélyezett utcákra, amelyek valóban gyönyörűek a kékesfehér színekkel díszített ablakaikkal. A kiugró ablakoknak ráadásul történetük is van: az elnyomás alatt váltak népszerűvé, a lényegük, hogy a bentlakók észrevétlenül tudták figyelni az ablakokon keresztül az utcát, belátni azonban csak nehezen lehet.

Megnézni semmibe sem kerül

A helyi árusok tökélyre fejlesztették a külföldi turisták pénzzel való lehúzását, és nem csak Tuniszban, hanem az ország minden részén. A taktikájuk az, hogy először megpróbálják megállítani a gyanútlanul sétáló turistákat, például valamilyen aranyos állattal (kisteve, pórázon tartott sivatagi róka) elcsábítják őket, vagy megszólítják őket a saját nyelvükön. „Szerbusz-vízibusz” – hallottam rengeteg alkalommal a bazárban, de volt, aki azt mondta „Doktor Bubó”, Tozeruban pedig egy férfi azt kiabálta a magyar csoportnak, hogy „Majka papa”. A magyartudása azonban a legtöbb embernek ezzel ki is merül. Egyetlen árus volt, aki ennél többet is tudott Magyarországról, ő viszont nem is akart nekünk eladni semmit, csak kedvesen elmesélte, hogy minden este a Duna Tv műsorszünetében sugárzott akváriumra alszik el, ugyanis kifejezetten nyugtatónak találja (a csatornát műholdon keresztül lehet fogni).

Tuniszi árusok

Fotó: Albert Ákos - Origo

Miután az árus megragadta a figyelmünket, elkezdi mutogatni a portékáját. Ha vásárolni akarunk, alkudni szinte kötelező, és az ár nagy részét ezzel le is lehet faragni (ahol nem, ott előre jelzik is a bejáratnál, fix price felirattal). Az árut magát azonban érdemes jól megnézni, mielőtt megvesszük. A hat nap alatt találkoztunk olyan ékszerrel, amely elsőre nem volt annyira megnyerő, de kiderült, hogy csak egy alapos sikálásra van szüksége ahhoz, hogy tényleg jól nézzen ki. De vettem olyan csecsbecsét is ajándékba, amiről az átadásnál derült ki, hogy még a régi Bravo magazin mellékletében is különb nyakláncokat osztogattak ahhoz képest. Amire viszont mindenképpen érdemes áldozni az a kendő, amelyet a sivatagban élő arabok a fejükre szoktak tekerni a nap és a homok ellen. A legtöbb boltban kapható, csak ne felejtsük el megkérni a boltost (vagy más helyit), mutassa meg, hogyan kell felhelyezni.

A sivatag határa

Tunéziában nincsenek tevék – figyelmeztetett már az utazás elején az idegenvezetőnk. Majd mosolyogva hozzátette, hogy tevék csak Ázsiában vannak, itt pedig a dromedár az őshonos (utóbbinak csak egy púpja van). Az út mellett bóklászó dromedárok szinte mindennapos jelenségnek számítanak az ország déli-délnyugati részén, amelyet a Szahara szegélyez. Aki arra a vidékre utazik, az találkozhat a sivatagokra jellemző vándorló homokdűnékkel és a végeláthatatlan sárgás tájjal. Azt azonban nem árt tudni, hogy a Szaharának mindössze az ötödét teszi ki a finom homok, a legnagyobb része pedig durva sziklás talaj, így nagy eséllyel az utóbbiba fut bele az ember, előbbivel pedig csak néhány helyen találkozni.

Szaharai quad-túra

Fotó: Albert Ákos - Origo

Mi Douz városa mellett futottunk bele a homokos Szaharába. Azt pedig, hogy a végeláthatatlan homokdűnék mekkora turisztikai bevételi forrást jelentenek a helyieknek, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy pár méteren belül lehetett tevét, quadot, buggyt és sárkányrepülőt is bérelni. Félóra quadozás kijön 35 dénárból (közel ötezer forint), cserébe pedig a túravezető viszonylag mélyen be is viszi a csapatot a sivatagba.

A hatalmas, kiszáradt tó

A Szahara szépségével vetekszik a Sott el Dzserid tó is. Ez egy 7000 négyzetkilométeres kiszáradt sóstó a sivatag szélén. Nyáron teljesen száraz, és télen is csak kevés víz áll benne, tavasszal pedig csak pár savas dagonyát lehet találni benne. Keresztülszeli egy főút, amelyen remek szórakozás autóval végigvezetni, és meg-megállni az útszéli árusoknál, akik pár kilométerenként kínálják a sivatagi rózsát. Ez nem kamuajándék, hanem helyi jellegzetesség, egy kristályos gipszképződmény, ami magába zárja a homokot és rózsasziromra emlékeztet.

A Sott el Dzserid tó

Fotó: Albert Ákos - Origo

A Sott el Dzserid azonban nem csak emiatt izgalmas. A főút mentén a helyiek különböző alakú dombokat építettek földből, amelyeket meg lehet mászni, hogy a turista azoknak a tetejéről kémlelhesse a horizontot. Nem utolsósorban pedig ezen a tavon áll Luke Skywalker híres igluja az 1977-es Star Wars filmből (erről bővebben itt olvashat).

A pálmaerdő

A délnyugati régió központjának számító Tozeur egyik legérdekesebb látnivalóját a város határában álló oázis jelenti. Ez Tunézia legnagyobb oázisa, a XI. század óta létezik, ráadásul azok közé az erdők közé tartozik, amelyek talaja nem túl sós ahhoz, hogy növényeket termesszenek benne. Tunéziában ugyanis az oázisokat nem a filmekben látott módon, kicsiny tóval és pálmafadzsungellel kell elképzelni, ezeken ugyanis gazdálkodás folyik, sőt, a helyi hagyományokban és a jogszabályokban is kitüntetett szerepük van.

A tozeuri oázis

Fotó: Albert Ákos - Origo

A datolyapálmát például a helyiek - legalábbis az idegenvezetőnk szerint – élőlényként tisztelik, sokszor beszélnek is hozzá, a halála előtt pedig külön szertartással búcsúztatják. Levágják a tetejét, ami alól kivesznek egy különleges, lédús termést, amelyet pár órán belül el kell fogyasztani, mert hamar megromlik. A szokás az, hogy a metszést hajnalban hatják végre, a termést pedig reggelire fogyasztják el. Vásárolni nem lehet belőle.

Az oázisokat Tunéziában a törvény védi. Privát telkekből tevődnek össze, amelyek helyi családok tulajdonában vannak. Ezeket azonban eladni, másra átruházni tilos, csak örökölni lehet. Gondozni viszont kötelező. De ez nem rossz üzlet, egyszerre ugyanis többféle növény is megél, egymás alatt. A termesztés több szinten folyik, a fő növény a datolyapálma. Ez alatt állnak a gyümölcs- például banánfák, majd zöldségek következnek, végül pedig az állatok etetésre használt fű következik. Az oázis ökoszisztémáját 200 forrás táplálja, de kutakat is fúrnak. A vízért azonban olyan mélyre kell menni a sivatagos talajba, hogy onnan már csak termálvíz hozható fel, amelynek külön feladat a hűtése, hogy locsolni lehessen vele.

Tevefejek és az OiLibya

Aki azonban nem a táj szépségére kíváncsi, annak is rengeteg meglepést tartogat Tozeur. Van köztük emberközeli, mint amikor belefut az ember egy utcán táncoló és éneklő esküvői menetbe, amely szinte magával sodorja. És meghökkentő is, mint például a tozeuri piacon árult levágott tevefejek. A piac amúgy sem szívderítő látvány, tele van léggyel és az asztalokon járkáló macskákkal, így a húsvásárlás ott eleve kizárt. Ezen kívül azonban csak a csapvíztől kell tartani, a szállodai menütől például a legkevésbé sem, ráadásul a hoteleknek megvan az a jó szokása is, hogy egy-két üveg ásványvizet grátisz bekészítenek a minibárba.

Illegális benzinkút Tunéziában

Fotó: Albert Ákos - Origo

Az észak-afrikai hangulathoz a sivatagon kívül hozzátartozik az olaj is. A főutak szélén gyakoriak az illegális maszek benzinkutak, ahol 1 dénárért (152 forintért) árulják az Algériából vagy Líbiából csempészett benzin literjét. A minősége ugyan kétséges, a sofőrünk legalábbis csak azt az érvet tudta felhozni mellette, hogy olcsó. Legálisan dupla ennyiért lehet tankolni az OiLibya benzinkúton, amely legalább annyira elterjedt Tunéziában, mint itthon a Mol.

Berber földlakók

Világéletében érdekelte, hogy milyen vakondként élni? Tozeurtól a tenger félnapos autóútra van, a sivatag és a partmenti régió között pedig útba esik Matmata. Ez a hegyes-dombos vidék a lakóhelye a berber népcsoportnak, a jó hír pedig az, hogy a jellegzetes berber, föld alá süllyesztett lakás az egyik legkúlabb dolog, amit Tunéziában megnézhet az ember. A berberek pedig úgy élnek bennük, mint a vakondok, a föld alatt húzódó alagutakban és szobákban télen-nyáron 18 fok van, ráadásul olyan kiterjedtek, hogy egy többgenerációs család is kényelmesen elfér bennük.

Berber lakás Matmatában

Fotó: Albert Ákos - Origo

A megépítése egyszerű: egymás mellett több nagykiterjedésű és mély lukat ásnak a földben. Ezeket aztán alagutakkal összekötik, a lukak szélébe pedig kisebb szobákat vájnak. Lejárat csak egy lukba van, onnan érhető el a többi luk (a bejárat melletti luk általában a családfőé, aki így is ellenőrizni tudja, hogy a többiek mikor jönnek-mennek). A berberek elsősorban a nomád törzsek és a sivatag melege elleni védelem miatt költöztek a föld alá. Viszont még manapság is 300 trogloditában élnek matmataiak. Sőt, újabbak is épülnek.

A sziget a tenger mellett

A Földközi-tenger partjához közeledve két dolog tűnik fel azonnal: hűvösebb az idő és több a gépfegyveres rendőr. Utóbbiak a turistaövezeteket biztosítják, illetve az alig 100 kilométerre lévő Líbiába vezető főútvonalon ellenőrzik a kamionokat. A Dzserba szigetére, Tunézia egyik turistaközpontjára átvezető egyetlen töltés bejáratnál is jól megnézik az autósokat. De ott vannak a sokcsillagos szállodák és az egyik legnagyobb turistalátványosságnak számító El Gheriba zsinagóga előtt is (utóbbi gyönyörű, de igazából semmiben sem különbözik a világ bármely más pontján felelhető bármilyen szakrális építménytől).

Dzserba tipikusan a turistáknak van kitalálva. A Houmet Souk-i piac hatalmas, és csak úgy hemzseg a bizsuktól és a gagyi ruhaáruktól. A szállodák a homokos tengerpartra épültek, napernyők, koktélok, minden van, ami csak az ilyen helyeken lenni szokott. Ellenben nincsenek földbe süllyesztett házak, nincs végeláthatatlan homoktenger vagy zöldellő pálmafaerdő. Még szerencse, hogy az ország csak akkora, hogy egy párórás autóúttal el lehessen érni az egyik felétől a másikba.

Tunéziáról korábbi beszámólónk itt olvasható.