Mi az izgalmasabb Machu Picchunál?

2012.12.07. 10:48

Tudják, mi láttam Machu Picchuból alulról? Semmit. Azt viszont, hogy jön a vonat a sínen, amelyen gyalogolok, annál inkább.

Machu Picchuba eljutni nagyszerű, de nem túl izgalmas élmény - gondoltam, amikor Peruban jártam. A világ egyik legismertebb helye annyi útikönyvborítóról, utazásiiroda-prospektusból és Windows-háttérről köszönt már rám, hogy eljátszottam a gondolattal: meg se nézem, hanem inkább valami kevésbé banális, kevésbé turistás helyen töltök el pár napot. Aztán mégis úgy hozta az élet, hogy a sötétben, egy zubogó, megáradt folyó partján gyalogoltam a vasúti sínen Machu Picchu alatt egy kilométerrel, és mögöttem világítva, dudálva közeledett a vonat. Én meg alig tudtam félreállni a sziklafal mellé. És arra gondoltam: ez aztán minden, csak nem banális és nem turistás pillanat. Csak éljem túl valahogy.

A legközelebbi nagyvárosból, Cuscóból háromféleképpen lehet eljutni Machu Picchuba. A legdrágább, leghosszadalmasabb és leglátványosabb mód az Inca Trail. Ez egy négynapos gyalogút, amely az elmúlt évtizedekben nagyon népszerű lett, és ez természetesen az árakat is felverte. A túra illetékkel, vezetővel, szállással és kajával százhúszezer forintnyi perui solba kerül, egy olyan országban, ahol az árszínvonal a magyarországi fele. Így akármennyire is jó lett volna, sajnos szóba sem került, hogy végigjárjam.

Forrás: AFP
A vágy titokzatos tárgya: a lenyűgöző Machu Picchu

A második opció a vonat, Ollantaytambóból Aguas Calientesbe, a Machu Picchu alatt fekvő faluba. Ez a leggyorsabb, látványos is, csak éppen szintén nem olcsó: a legolcsóbb jegy tízezer forint (csak oda), egy másfél órás útért. És végül van egy harmadik lehetőség az olyan lapos zsebű utazóknak, mint amilyen én is voltam: hátulról közelíteni busszal, és gyalogolni néhány órát az Urubamba-folyó völgyében a síneken. Ez a legolcsóbb és nem mellékesen a legkalandosabb megoldás.

Úton az esős évszakban

Mivel kalandra vágytam, spórolni meg muszáj volt, a harmadik opciót választottam két útitársammal, egy finn hippivel és egy portugál matematikussal, akikkel két évvel ezelőtt beutaztam Peru déli részét. Cuscóból egy zsúfolásig tömött busszal mentünk Santa Maríába, hat óra alatt, aminek jelentős részét az tette ki, hogy a buszra felszálló mozgóárusokat hallgattuk. Peruban gyakori, hogy valaki felszáll a távolsági buszra az egyik faluban, ismerteti a termékét (ami a késkészlettől a cérnabefűzőig bármi lehet), elad párat, aztán a következő faluban leszáll. Az azonban ritkaság, hogy valaki másfél órás expozét tart. Nekünk pont szerencsénk volt egy ilyenhez. A sportzakós férfi ősi inka receptek alapján készített homeopátiás cseppeket árult, és tényleg másfél órán keresztül nem hagyta abba.

Amikor végre megérkeztünk Santa Maríába, és leszédültünk a buszról, a falu egyetlen utcáján tanácstalan turisták kis csoportjára bukkantunk. Kiderült, hogy a következő faluba, Santa Teresába vezető utat több helyen betemették a földcsuszamlások (december volt, tetőzött az esős évszak), és csak egy másik, meredekebb és keskenyebb úton lehet eljutni oda. Azon viszont nem járnak a rendes buszok, csak pár transporter és taxi. Találtunk egy taxisofőrt, megalkudtunk (körülbelül 1200 forintban fejenként), és már indultunk is, hegynek fölfelé, egy meredek szerpentinen.

Az út végig úgy haladt, hogy jobbra hegy, balra mélység, és körülbelül ezer méter szintkülönbséget győztünk le, amíg végre elértük a hegység gerincét. Földút volt, korlát sehol, sőt, nem voltak hidak sem a vízfolyások fölött, úgyhogy ahol átzubogott az úton egy megáradt patak, ott a sofőr gázt adott, és lendületből áthajtott rajta. Az elején nagyon kapaszkodtam az ajtó fölötti fogantyúba, de aztán arra gondoltam: ez az ember naponta legalább hatszor megteszi ezt a távot, nyilván pontosan tudja, mit csinál.

Forrás: Soltész Béla 
Átkelés egy megáradt patakon Santa María és Santa Teresa között

Mindenesetre amikor végre megérkeztünk Santa Teresába, nagyon örültem, hogy kiszállhattam az autóból. Úgy tudtuk, hogy innen van egy út a Machu Picchutól tíz kilométerre fekvő vízi erőműig (hidroeléctrica), a taxis viszont közölte, hogy az áradás elmosta a hidat is, úgyhogy csak az út feléig tud továbbvinni minket. Így is lett, nagyjából öt kilométerrel az hidroeléctrica előtt volt egy függőhíd gyalogosoknak, ott kirakott minket, mi pedig útnak indultunk.

Forrás: Soltész Béla
Hátizsákkal a megáradt Urubamba-folyó völgyében

Az Urubamba folyó meg volt áradva, világosbarnán hömpölygött, és több helyen kicsapott az útra. Nagy hátizsákokkal voltunk, ráadásul sokszor megálltunk fényképezni, így két óra alatt értünk el az hidroeléctricához. Innen indult volna a vonat Aguas Calientesbe, a Machu Picchuhoz legközelebb eső faluba, de két-három órát kellett volna várni az indulásra, a jegy pedig még erre a rövid távra is elég drága volt, úgyhogy vettünk egy üveg aranysárga Inca Kolát, és folytattuk a gyaloglást.

Túlélőtúra a sínek között
 
Az hidroeléctrica és Aguas Calientes között nincs út, csak a vasúti sínek mellett (között) lehet gyalogolni. A táj elképesztő volt: egy mély szurdokban folyt az Urubamba, a környező hegyek pedig körülbelül hétszáz méterrel voltak a fejünk fölött. A kisebb patakok fölött úgy tudtunk átkelni, hogy a talpfákon lépkedtünk, mert nem voltak hidak. Az egyik hegy jobb kéz felől úgy nézett ki, mint az a híres, amelyik a Machu Picchu mögött van, csak hátulról. Néztük, hogy vajon az-e, de nem tudtuk megállapítani. Természetesen az volt, de még annak ellenére sem voltunk benne biztosak, hogy ezer képet láttunk már a másik oldaláról.

Forrás: Soltész Béla
A síneken gyalogolni tilos!

Utólag tökéletesen megértem a spanyol konkvisztádorokat, akik tudták, hogy van valahol egy elveszett inka város, de soha nem találták meg. Alulról nem látszik belőle semmi, de semmi. Közben elkezdett sötétedni, de Aguas Calientes fényeit még mindig nem láttuk. Amikor teljesen sötét lett, odacsapódtunk egy nagyobb, amerikaiakból és dánokból álló csoporthoz, és velük gyalogoltunk tovább. Nekik is volt egy elemlámpájuk, nekünk is egy, amikor patak jött, egyvalaki előre ment, egyvalaki meg hátul maradt, és úgy világítottunk, hogy senki ne lépjen mellé, a talpfák közé. Mindenkin nagy hátizsák volt, könnyen elveszthette volna az egyensúlyát, aki félrelép, és vagy beleesett volna az (esetenként több méter mélyen levő) patakba, vagy beszorult volna a talpfák közé. Azt pedig tudtuk, hogy még lesz egy vonat aznap este.
 
Pont egy patakon készültünk átkelni, amikor megláttam a hátam mögött, nagyjából kétszáz méterre a vonat lámpáit. Hallani nem lehetett semmit, mert a folyó zúgása elnyomta a vonat hangját, úgyhogy a folyót túlkiabálva elkezdtem üvöltözni, hogy jön a vonat. Szerencsére volt hely a szikla és a sínek között, ráadásul a vonat nagyon lassan jött, és amikor észrevette, hogy emberek vannak a reflektorfényben, elkezdett szirénázni. Megvártuk, amíg elhalad, aztán gyalogoltunk tovább.

Forrás: Soltész Béla
És akkor utolért minket a vonat

Ekkor már nagyon fáradtak voltunk, fogalmam sincs, mennyit mentünk még Aguas Calientesig, de hogy nem két kilométert, az egészen biztos. Összesen talán tizenöt kilométer is lehetett a táv, az utolsó energiafoszlányainkon vonszoltuk be magunkat a városba, három hostelben is kérdezősködtünk, mire találtunk helyet, aztán bedőltünk az ágyba.

Fentről nézve minden más

Másnap korán keltünk, hogy az egész napot Machu Picchuban tölthessük. Fél óra alatt kanyargott fel a busz a szerpentinen, reggel hatkor már hatalmas sor volt a megállóban, és fent, a pénztáraknál is. Az előző napi kaland után visszaérkeztünk a tömegturizmusba. Igen, ott volt Machu Picchu, pontosan úgy, mint ahogy annyi képen láttam már. Persze élőben egészen más, fantasztikus élmény, és nem is tudtunk mást csinálni, csak bámultuk, megbabonázva, legalább fél órán át. A két ikonikus csúcsot a háttérben, meg a romokat az előtérben, amelyeket pár órával korábban úgy jártunk be, hogy nem láttunk tovább néhány méternél.

Fotózkodtunk, megcsináltuk a kötelező Én, Machu Picchuban képeket. Aztán valamelyikünk észrevette a vonatsíneket lent, a völgyben. Onnantól kezdve a völgyet néztük, legalább olyan megbabonázva, mint addig a romvárost. Machu Picchu hihetetlen helyen fekszik: ami nem látszik a fotókon, az a mély völgy, amely három oldalról körülveszi. És mi ott gyalogoltunk előző nap.

Forrás: Soltész Béla
Kilátás fentről: ott gyalogoltunk előző nap

Látszott az hidroeléctrica, a vasútállomás, sőt, még azt a helyet is be tudtuk azonosítani, ahonnan bámultunk fölfelé, hogy vajon azon a hegyen van-e Machu Picchu. Ott voltunk hétszáz méterrel magasabban, és minden annyira meseszerű volt. Egyrészt, hogy most tényleg látjuk azt, amit korábban már ezerszer láttunk képen, másrészt, hogy azt az utat lent valóban megtettük. És akkor már tudtam, hogy ha hazaérek Magyarországra, nem azt fogom elmesélni mindenkinek, hogy jártam Machu Picchuban, hanem azt, hogy hogyan jutottam el oda.

Erre a linkre kattintva megtekintheti a Machu Picchu 16 gigapixeles képét!