Tudják, hogyan kell élni

Harminc körüli nő formás csípője mozog fel-le az udvar közepén, egész teste a zenére mozdul, arcán világoskékre festett virágok fonódnak aranyszínű indákba. Fölötte állva egy férfi táncol színes fejdíszben. A dobok egyre vadulnak, ahogy a körülöttük tapsoló tömeg is, amely képtelen megállni a gyorsuló ritmustól. Este fél tíz is elmúlt már egy januári szerda éjszakán a Luna Abrilban, vagyis az Áprilisi Hold nevű étteremben - ahol az éjszaka királynőjével beszélgettem.

A nő az éjszaka királynője a karnevál univerzumában, ő a kapitány egy olyan közösségben, amelynek mindössze négy éve tagja. A társaságban életkor vagy társadalmi hovatartozás nem számít, ami összeköti őket, az a művészet szeretete és az együtt mulatás, legalábbis a barranquillai karnevál előtti két hónapban. Úgy hívják magukat: disfrazate como quieras, azaz: öltözz, amibe akarsz.

Forrás: FNPI/Edwin Padilla
A kávéház előtt táncol a király és a királynő (Kattintson a képre a galériához!)

A nő felugrik, táncba megy azzal, aki épp az útjába kerül, megvillantva a bal vállára tetovált Kolumbia-térkép körvonalát. Mielőtt eltűnik a Borges, Chaplin vagy Marilyn Monroe képeit őrző falak mögött, még visszafordul egyszer, hogy megbizonyosodjon róla, mindenki jól érzi magát. Nem csalódik a látványban.

Néha kicsit francia

Ugyanez az arc néz vissza rám a Karib-tenger melletti Barranquilla egyik elegáns utcájának olasz éttermében. Ez a kedvenc helye, a nyugalom miatt, és mert itt nem kell helyi ételre fanyalodnia. Semmi smink, a tetoválást decens fehér ing takarja, tekintete visszafogott. Sört rendelek a tésztához, ő egy pohár vörösbort iszik, "hogy néha azért egy kicsit francia is legyen".

Nem sokkal több maradt meg frankofon identitásából. Cécile Lavergne 14 évvel ezelőtt tette a lábát először kolumbiai földre. Akkor 15 éves volt. Egy különös álom mutatta számára az utat, és kormányozta egészen a fővárosig, Bogotáig. Hónapokig dolgozott ott, majd a barátok bevezették egy ismeretlen világba, amely csupán négy napig tart, de aki egyszer átéli, mindig visszavágyik. Elvitték a karneválra.

"Az volt az egyetlen karnevál, amelyet kívülről néztem. Azóta a felvonulók és a táncolók között vagyok minden évben" - meséli Cécile. Mielőtt azonban csatlakozott a jelmezek kavalkádját felvonultató, több mint 350 fős csapathoz, még volt néhány elintéznivalója a világban. Például befejezni a középiskolát. Vagy elmenni Afganisztánba, vagy kolerás betegeket ápolni Haitin, vagy az erőszak áldozatait Kolumbiában.

Amikor másodszor érkezett a dél-amerikai országba, egy alapítvánnyal járta a vidéket. Megfigyelőként részt vett a választásokon, és mivel nem hunyt szemet egy csalás fölött, menekülnie kellett a kormányerők és a maffia elől, előbb a fővárosba, majd haza, Franciaországba. Nem bírta sokáig a távollétet, harmadszorra biztonságosabb területre tért vissza, a gyerekek közé, azóta is értük dolgozik egy alapítvány élén.

Egyre csak vadul a tánc

A Luna Abrilban mozdulni is alig lehet, mindenki a kapitány karneváli kiáltványát, a bandót hallgatja. Ezzel veszi kezdetét hivatalosan a februárban kiteljesedő karnevál, a riói után a második legnagyobb, de egyelőre még csak a Disfrazate csapatának. A hivatalos megnyitóig, a bando felolvasásáig még két napot várni kell. A karnevál királynője, miután átvette a polgármestertől a város kulcsát a barranquillai stadionban, ujjongó tömeg előtt hosszan beszél arról, hogyan és miért kell jól éreznie magát az embernek a karnevál ideje alatt.

Forrás: FNPI/Edwin Padilla
A karnevál királynője hatalmas tömeg előtt olvassa fel a bandót (Kattintson a képre a galériához!)

A családiasabb megnyitón a fontos mondatokat a dobok ismétlik és vésik a hallgatók fejébe, a közönség hangosan ünnepli az élet élvezetére buzdító frázisokat. Mindez abban a városban, amelynek lakói állítólag a legboldogabbak Kolumbiában.

"Imádom a barranquillai embereket. Tudják, hogyan kell élni. Amikor Joe Arroyo, az egyik leghíresebb salsaénekes meghalt, épp egy dokumentumfilm forgatásán vettem részt. Ott voltam az utcán, amikor ezrek vonultak kilométereken át a temetési menetben. Gazdag és szegény együtt sírt és táncolt. Na, ezért szeretem őket."

Cécile-t hamar elfogadták a helyiek. Ez Barranquillában nem is annyira meglepő, ez a város mindig nyitott kapukkal várta a menekülteket, bevándorlókat. Ma már több mint egymillióan lakják. Emellett Cé, ahogy mindenki hívja, akcentus nélkül beszéli a spanyolt, és úgy táncol, mint a helyiek, noha sosem tanulta. Barrio Abajóban lakik, a karnevál városnegyedében, egy negyvenlakásos art déco házban, sok más művésszel együtt, akik többsége a saját comparséjéhez, azaz karneváli csoportjához tartozik.

Forrás: FNPI/Joaquin Sarmiento
Cécile civilben, az egyik idősebb nő társaságában a comparsából (Kattintson a képre a galériához!

"Azért lakom ebben a negyedben, mert itt egész évben érezni a karnevál lelkét. Itt az emberek mindig erről beszélnek, szinte mindent a karnevál fontos eseményeihez igazítanak. Akár már fél évvel korábban is. Tegnap például már a 2014-es karneváli jelmezemet tervezgettem. Jövőre drag queen leszek" - meséli lelkesen a vörösbor mellett.

A dobok újra tombolnak, a fehér vászonruhába és nagy kolumbiai kalapba öltözött zenészek a cumbiát, Kolumbia és a karnevál jellegzetes zenéjét játsszák. Ebben több az afrikai hangzás, mint például a salsában, így a pörgő ritmusok egyre vadabb táncra inspirálják a tömeget a kávéház udvarán. A kapitány újra feltűnik, és a társaság középpontja lesz pillanatok alatt. Ez az ő kedvenc szerepe, ahogy meséli, bármilyen közösségbe is csöppen. A vezetői poszt azonban felelősséggel is jár. Két hónapon át partik tömegét kell szerveznie és lebonyolítania, és gondoskodnia kell a megfelelő hangulatról - akár több száz ember számára.

Virágok harca

A maratoni szórakozás december 7-én indul a Gyertyák éjszakájával, és február elején végződik Joselito Carnaval halálával. Közben legalább tizenöt eseményen bizonyítják a karneválozók az állóképességüket, közülük is a legfontosabb a Virágok harca, azaz a nagy parádé, amelyen a csoportok, vagyis a comparsék vonulnak órákon át óriási nézőközönséggel övezve. Van, aki koreográfiával és tradicionális jelmezekkel készül, mások, mint Cécile csapata, inkább a karnevál történetének kezdeti időszakát idézik föl színpompás jelmezeikkel és maszkjaikkal. A bulik száma persze jóval több a hivatalos tizenötnél.

"Barrio Abajóban mindig ilyen a hangulat. De nem csak itt. Kolumbiában évente több mint 200 ünnep van az országban. Valahol mindig ünnepelünk valamit. A különbség talán annyi, hogy itt az események sorával egy életciklust élünk át. Születés, élet és halál. Ez alatt a rövid élet alatt az emberek azt érzik, minden lehetséges. Senki nem ítélkezik a másik felett, itt az lehetsz, aki vagy, az emberek legalább a pár  napos káosz idejére szabadnak érzik magukat minden tekintetben."

Forrás: FNPI/Joaquin Sarmiento
A virágok harca felvonulás a karnevál csúcspontja (Kattintson a képre a galériához!)

A salsa veszi át a stafétát a Luna Abril udvarán, ez szól a lemezről minden korosztálynak, majd ismét élőzene következik, cumbia, a csípő tánca. Egy középkorú nő úszik be a táncolók közé, finoman, de jelentőségteljesen mozgatja csípőjét, kis lépésekkel halad körbe, tartása egyenes, kezei a januári hold felé nyúlnak. Ő a táncok igazi ismerője itt, és örömmel ad tanácsot kezdőknek és haladóknak. Boldogság úszik a párás, meleg levegőben. Miért is ne úszna, amikor Kolumbia a világ legboldogabb országa. És nemcsak egy friss felmérés szerint.

"Tényleg az - mondja Cécile. - Ám nemcsak a legboldogabb, a legkegyetlenebb is. Még a tradicionális táncokban is találni erőszakos elemeket. A karneválon sokan előszeretettel öltöznek katonáknak, machetével, fegyverekkel. A gyerekek, akikkel naponta találkozom, azt szeretik játszani, hogy harcolnak. Másrészt állandóan táncolnak. Kolumbia tele van ilyen ellentmondásokkal. Egyszer egy francia Kolumbia-szakértő mondta nekem, hogy az ember minél többet él Kolumbiában, annál kevésbé érti. A boldogság talán az itteni emberek által megélt dolgok fontossági sorrendjéből fakad. Majdnem minden család, legyen az szegény vagy gazdag, valamilyen módon érintett a drogháborúban, az erőszakban. Pontosan tudják, hogy a helyzet bármelyik pillanatban megváltozhat. Ezért a pillanatnak élnek. Ettől lesz itt minden olyan más."

Kapitány a fedélzeten

Lassan hajnali három óra, a vendégek, úgy tűnik, a következő napi partira tartalékolják erejüket, és hazafelé indulnak. A Disfrazate következő bulija hivatalosan egy hét múlva lesz ugyanitt, ám a lelkesedésből ítélve addig sem telhet el úgy nap, hogy ne hívogatna valamilyen karnevállal kapcsolatos örömünnep a városban. A visszaszámlálás elkezdődött, három hét múlva eljön a szabadság néhány napja, amikor mindenki az lehet, aki csak lenni akar. Még ha hűtőszekrényeket vagy televíziókat kell is zaciba adni a rövid életű szabadság kedvéért.

A tánctér szinte üres, ideális terep azoknak, akik még pörögnének. A kapitány a fedélzeten van, és biztosan marad is, amíg az utolsó jó barát buenas nochest nem int a kimerült királynő felé. Az egykori francia lány - ma állampolgárság nélküli, száz százalékig kolumbiai nő - pedig beletáncolja magát élete karneváljába.

A cikk a Gabriel García Márquez Fellowship kulturális újságírói ösztöndíj támogatásával készült, amely az FNPI (Fundación Nuevo Periodismo Iberoamericano) és a Kolumbiai Kulturális Minisztérium szervezésében jött létre.