A mosoly puszta formalitás

2013.07.11. 08:52

Egy júniusi hajnalon érkeztem a bolíviai La Pazba. Utazás előtt pár nappal már nem is annyira az ország iránti kíváncsiság, mint inkább a magasságtól és az oxigénhiánytól való félelem uralkodott el rajtam. De aztán a bolíviai kultúra szépen-lassan begyűrűzött a fejembe, és a kezdeti magassági betegséget felváltották az inka világokról és istenekről szóló mondák.

Chilében takarító bolíviai vendégmunkások mesélték, hogy mikor évente egyszer hazautaznak, néha még ők is megszédülnek a magasságban. Pár óra erejéig már voltam 4500 méter felett Chilében, most azonban napokat készültem odafönn tölteni, és nem tudtam, hogyan fog reagálni a szervezetem.

A kora reggeli órákban, amikor La Pazban becsekkoltam a szállásomra, a recepciós lány előzékenyen felvilágosított, hogy négyből általában egy embernél jön elő a magassági betegség, amely szédüléssel, hányással, rosszabb esetben ájulással jár. Majd megnyugtatóan hozzátette, hogy a múlt héten egy turistacsaládban meglepő módon az apa dobta ki a taccsot.

La Paz a platóról, ahogy először láttam leereszkedés előttForrás: Kun-Szabó Mariann

Nem néznek a szemedbe

Rajtam egyelőre nem mutatkozott semmilyen tünet, úgyhogy délután nagy lendülettel indultam el felfedezni a várost. La Paz 3600 méteren fekszik egy dimbes-dombos völgyben. Eleinte energikusan vágtam neki egy-egy kaptatónak, ám az oxigénhiány miatt meglepően hamar zihálni kezdtem, és levegőért kapkodtam. Így akarva-akaratlanul is felvettem La Paz ritmusát, és lassan hömpölyögtem a tömeggel az utcákon. Nem véletlenül kíséri mindig nagy figyelem a La Pazban játszódó dél-amerikai focibajnokságokat. A külföldi játékosoknak igazi kihívás felvenni a ritmust bolíviai partnereikkel, általában még a jobb csapatok is megelégszenek a döntetlennel. Talán ennek is köszönhető, hogy Bolíviában a foci az egyik legnépszerűbb sport.

A szomszédos Chiléhez és Argentínához képest Bolíviában mintha teljesen más világba csöppentem volna. A helybeliek évszázadokkal ezelőtti divat szerint öltözködtek, a nők két oldalt fonott hajjal, fejükön 19. századi, európai karimás keménykalappal, vastag és fényes szoknyában, a pollerában, hátukon a tipikus, színes bolíviai kendővel cipelték portékájukat vagy gyermeküket. Állítólag a spanyol hódítók hozták be és kényszerítették rá az őslakosokra ezt az öltözéket. Mára azonban ezek a ruhadarabok már státuszszimbólumnak számítanak, és a bolíviaiak büszkén viselik őket.

Bolíviai nő utcai viseletbenForrás: Kun-Szabó Mariann

A helyiek a házfalak tövében árulták portékáikat, vagy sütötték a kolbászt. Az utcán terjengő orrfacsaró olajszag miatt a kolbászra nem fanyalodtam rá, de a helyben facsart narancslére egyből lecsaptam, már csak azért is, mert nagyon olcsón árulták. Vásárlás közben meglepetten vettem észre, hogy egyik árus sem néz a szemembe. Bár hozzám beszéltek, közben elnéztek a vállam fölött, és a köszönésemet sem viszonozták. Nem tagadom, megsértődtem egy kicsit.

Este egy helyi fiatallal, Marcelóval volt találkozóm, akivel az interneten vettem fel a kapcsolatot. Marcelo évekig élt külföldön a világ különböző pontjain, és egyetemen tanult társaihoz hasonlóan már nem tradicionálisan öltözködött. Egyik első kérdésem az volt hozzá, miért ilyen barátságtalanok velem a bolíviaiak. A válasza meglepően egyszerű volt: a bolíviaiak számára a mosolygás vagy a köszönés csak formalitás, amit nem tartanak fontosnak. Ennél sokkal lényegesebbek számukra a belső értékek és az a színes kultúra, mely körülveszi őket. Ezt a következő napokban én is megtapasztaltam.

A helyben facsart narancslé az egyik legjobb dolog, amit az utcán próbáltamForrás: Kun-Szabó Mariann

Három tájegység, három mentalitás

Marcelo szerint azért nem mindenhol ilyen zárkózottak az emberek. Bolívia három egymástól elkülönülő tájegységből áll, és ennek megfelelően három életvitel és mentalitás létezik. A hegyvidéki Nyugat-Bolíviában, ahol La Paz és Potosí is található, az emberek a nehézkes közlekedés miatt sokkal elszigeteltebben élnek, és konzervatívabbak. Az ország középső részén a modern, nyitott életvitel a jellemző, itt található a főváros, Sucre, valamint Santa Cruz. A Brazíliával határos keleti oldalon pedig újra egy elszigeteltebb, őserdővel borított rész következik.

Nekem csak a nyugati, andoki rész feltérképezésére volt időm, így másnap a La Paztól mindössze 100 kilométerre fekvő Titicaca-tavat látogattam meg. A tó Bolívia és Peru határán található, 3812 méter magasan, és ezzel a világ legmagasabban fekvő, hajózható tava. Szürke gránitos vulkáni kráterben fekszik, és az inkák szerint felülnézetből egy szaladó pumára hasonlít. Innen ered a neve, a titicaca ugyanis inka nyelven szürke pumát jelent. Érdekes kérdés, vajon az inkák hogyan tudtak felülnézeti képet kapni műhold segítsége nélkül, de ez már valószínűleg az ő titkuk marad.

A Titicaca-tó a világ legmagasabban fekvő hajózható tavaForrás: Kun-Szabó Mariann

A legenda szerint az első inka férfi és nő a Titicaca-tó legnagyobb szigetén, az Isla del Solón látta meg a napvilágot, ezért a sziget ma is szent helynek számít. A Copacabana nevű városkából indult a hajónk a szigetre. A fedélzeten csatlakozott a csoporthoz Carlos, aki az egyórás út alatt némi borravaló fejében bolíviai népi dallamokat csalt fuvolájába. Ahogy a szigetet elértük, Carlos eltette a fuvoláját, és felcsapott idegenvezetőnek. Szívesen csatlakoztam hozzá egy Dél-Amerikában nyelvet oktató francia sráccal, így hármasban barangoltuk be a sziget déli oldalát.

Carlostól megtudtuk, hogy a szigetet ma körülbelül háromezer ajmara indián lakja. Ez egy zárt közösség, amelynek tagjai az ételtől kezdve a kétkezi munkáig mindent megosztanak egymással. Olyan érzésem volt, mintha az Avatár című filmben járnék, ahol az emberek, a természet és az istenek szoros kapcsolatban állnak egymással. Carlos arról is mesélt, hogy a sziget nemcsak az inka kultúra bölcsője, hanem innen ered a fiatalság kútjának forrása, amelyből háromszor kell inni, hogy elnyerjük az örök ifjúságot.

A fiatalság kútja, melyből a kép kedvéért negyedszerre is ittamForrás: Kun-Szabó Mariann

Természetesen ittam a forrásból, csak éppen nem háromszor, ahogy kellett volna. A fénykép kedvéért ugyanis negyedszerre is belekortyoltam a vízbe. Carlos tanácstalanul rázta a fejét, hogy hatásos lesz-e így a varázslat. Indulás előtt kokaleveleket áldoztunk a sziget szirtjén álló Nap-templomban, majd visszaindultunk a kikötőbe.

Vendégeld meg a faludat!

Hálából, amiért igénybe vettem idegenvezetői szolgáltatását, Carlos a visszaúton bizalmas barátjává fogadott. Elárulta, hogy Peruban született, és a környező falvakban minden létező munkát elvállal, hogy spórolni tudjon. Az ő közösségükben ugyanis az a szokás, hogy évente egyszer valamelyikük vendégül látja a falu teljes lakosságát, ami Carlos esetében négyszáz embert jelent. Csak úgy válhat az ember a közösség tiszteletbeli tagjává, ha legalább egyszer képes állni egy ilyen vendégség költségeit.

Carlos úgy érzi, az lenne élete legboldogabb napja, ha falujának lakói végre az ő mulatságán vigadhatnának. Mint barátját, engem is meghívott, bár időpontot még nem tudott mondani. Mire a hajó kikötött, már elviselhetetlenül sajgott a fejem. Nem tudtam, hogy a tavon fújó szél vagy az oxigénhiány okozta-e. Carlos tanácsára a kikötőben megittam egy kokalevélből készült teát, majd búcsút mondtunk egymásnak.

A kikötőben megittam egy kokalevélből készült teátForrás: Kun-Szabó Mariann

A fejfájást végül a kiadós alvás tüntette el másnap reggelre, így frissen és egészségesen indulhattam a La Paztól ötven kilométerre fekvő Tiahuanacóba, ajmara nyelven Tiwanakuba. Sokan nem tudják, hogy Isla del Soltól mindössze száz kilométerre, Tiahuanacóban található a preinka kultúra bölcsője. Az inka kultúra is elég távolinak tűnik, de kiderült, hogy már korábban is létezett itt egy fejlett társadalom i. e. 1500 és i. sz. 1200 között. Az istenek tiszteletére totemeket és templomokat emeltek, és olyan szimbólumrendszerrel rendelkeztek, amelyben mindennek megvolt a helye és a miértje.

Idegenvezetőnk, Leo a helyiekre jellemzően érzelmektől és formalitásoktól mentesen beszélt. A történetek azonban annyira csodálatosak voltak, hogy a templomromok között járva szemeink előtt életre keltek a tuwanakuk istenei, a napról szóló legendák és a túlvilági életről szőtt mondák. A tiwanakuk az életben és a halál után is három-három szintet különböztettek meg: az égi, a földi és a föld alatti világot. Leo elmesélte, mit jelentenek az andoki zászlók kockái.

A hétszer hetes négyzet alakú zászlón a szivárvány hét színe fut átlósan, és mint az andoki kultúrában mindennek, a színeknek is külön jelentésük van. A piros a földet és az embert, a narancs a kultúrát, a sárga az energiát, a fehér az időt, a zöld a természetet, a kék a mennyországot, míg a lila az andoki ideológiát szimbolizálja. A kockák elrendezése a középsőtől kifelé indulva a halál utáni élet magasabb szintjeit jelenti. Leo azt is elmondta, hogy itt ünneplik meg minden év június 21-én az év legrövidebb napját, a tiahuanacói új év kezdetét. Tavaly a dalai láma is ellátogatott a nagy ünnepségre.

A Nap kapuja Tiahuanacóban, ahol máig rendeznek szertartásokatForrás: Kun-Szabó Mariann

Bolíviai utam következő állomása a világ legmagasabban fekvő városa, Potosí volt. Az ország nyugati része háromezer méteres magasságával az egyik olyan különleges hely, ahol az emberek nagyon közel vannak az éghez. Ezt már mind a tiwanakuk, mind az utánuk érkező inkák felfedezték. Míg Potosí 4090 méteres magasságával büszkén nevezi magát az éghez legközelebb álló városnak, addig Bolívia mottója az, hogy a világon itt a legtisztább az ég. Utam során valóban csak a kék eget láttam, és egy olyan kultúrát, amelyben ég és föld évezredek óta rendkívül szorosan összefonódik.

A hegyvidéki táj miatt az andoki kultúra máig nagyon zárt közeg, pont ez védi meg a globalizáció káros hatásaitól. Az érintetlen természetben - ha jól kinyitjuk a szemünket és a lelkünket - talán még valamelyik ősi istent is megpillanthatjuk az azúrkék tavakban vagy a látóhatár horizontján.