Zsibvásár a föld alatt

2013.07.14. 19:21

A világ harmadik legnagyobb városa alatt napi négymillió ember metrózik nap mint nap. És több ezer mozgóárus, hátizsákjában csupa elképesztő kacattal. Egy nap elhatároztam, mindent megveszek, amit felkínálnak.

Van egy irdatlan nagy város, a harmadik legnagyobb a világon, a legnagyobb az amerikai kontinensen, ahol kétszer annyian élnek, mint egész Magyarországon: Mexikóváros. A spanyol hódítók érkezése előtti időkben itt terült el Tenochtitlán, az azték birodalom fővárosa, egy hatalmas sóstó kisebb-nagyobb szigetein. Tenochtitlánból és a tóból mára gyakorlatilag semmi sem maradt, sőt a helyükön emelt spanyol koloniális épületek is eltörpülnek a 20. századi bérházak és a 21. századi felhőkarcolók árnyékában. Gyárak, ormótlan középületek, autópályák és rengeteg földszintes, vakolatlan, szürke téglából épült családi ház tölti ki az egykori tó helyét. És iszonyatos mennyiségű ember, busz, autó.

A város alatt irdatlan metróhálózat húzódik. Csak ennek köszönhető, hogy az egymástól távol eső városrészek között többé-kevésbé elviselhető sebességgel lehet közlekedni. A 11 metróvonal összesen 175 állomását naponta átlagosan négymillió ember veszi igénybe, a jegy 3 pesóba (45 forint) kerül, és ezért az árért akár másfél órát is eltölthetünk a föld alatt. Annyiszor szállhatunk át, ahányszor csak akarunk, és napközben szinte biztos, hogy gyorsabban jutunk el úti célunkig, mint a felszínen busszal vagy akár taxival.

Beléptetőkapuk

Forrás: Soltész Béla

Nem csoda, hogy a metróban külön kis világ alakult ki, boltokkal, internetkávézókkal és gyorsbüfékkel. A napi négymillió utasra a mexikói kormány is felfigyelt, rengeteg plakáton hirdeti saját eredményeit a metrókocsikban, de a kevésbé direkt népnevelés sem hiányzik: fotó- és festménykiállítások, informatív tablók találhatók minden nagyobb állomáson. A téma általában valami hazafias: Mexikó biodiverzitása, történelmi érdekességek, indián szőttesek, satöbbi.

A mexikóvárosi metró másik jellegzetessége, hogy elképesztő mennyiségű mozgóárus ingázik rajta. A csúcsidőt kivéve, amikor a kocsik szardíniásdobozzá változnak (ilyenkor a nőknek és a gyerekeknek külön kocsik vannak fenntartva, nehogy agyonnyomják őket a férfiak), szinte minden állomásnál beszáll a kocsiba egy-egy árus, hogy csodakenőcsöt, rágógumit, színes ceruzát, tartós elemet, vagy akármilyen szirszart sózzon az utasokra, jellemzően 5 vagy 10 pesóért (75, illetve 150 forint).

Aki cédét árul, az hangszóróval a hátizsákjában száll fel, ilyenkor nincs menekvés, öt percig bömböl a mariachi vagy a reggaeton. Direkt módon koldulni nagyon kevesen szoktak, talán tízből egy olyan hivatásos metrójáró akad, aki nem eladni szeretne valamit, hanem simán csak pénzt kér.

Utolsó kiút: az alagút

Ekkora üzlet lenne a metrózsibvásár? Nem éppen. Sokak számára viszont nincs más kiút. A Mexikó és az Egyesült Államok között létrejött szabadkereskedelmi szerződés a kilencvenes és a kétezres években tönkrevágta a mexikói mezőgazdaságot és részben az ipart. Rengeteg ember vesztette el az állását, az oktatás egyre inkább pénzkérdéssé vált, munkanélküli-segély pedig Mexikóban nincs.

A továbbtanulni nem tudó fiatalok és az állástalan idősebbek közül azok, akik a két másik túlélési opciót nem tudták vagy nem akarták bevállalni (kivándorlás vagy drogkereskedelem), nekiálltak kacatokkal kereskedni az utcán és a metrón. A mexikóvárosi metrózók jól tudják, hogy ezeknek az embereknek nem igazán van más megélhetési lehetőségük, így aztán időnként vesznek tőlük ezt-azt. A koldulást ellenben nem nagyon tolerálják. Ha valaki egészséges, akkor rossz néven veszik, ha csak úgy simán kéreget.

Amikor Mexikóban jártam egyetemre, végeztem egy érdekes kísérletet. Elhatároztam, hogy kiválasztok egy olyan napot, amikor elég sokat kell metróznom, és megveszek mindent, amit utazás közben felkínálnak nekem. Kíváncsi voltam, mennyi kacat gyűlik össze így egyetlen hétköznapon. Összesen körülbelül annyit utaztam a föld alatt, mintha Pesten oda-vissza végigutaztam volna a kék és a piros metrón, mondjuk az Örs-Deák-KöKi-Újpest-Deák-Déli-Örs viszonylatban.

Ezeket vettem a mozgóárusoktól

Forrás: Soltész Béla

Összesen tíz tárgyat vettem, plusz adtam egy ötöst egy éneklő koldusnak, így összesen 85 pesótól (1275 ft) szabadultam meg néhány óra alatt. Továbbá lecsúsztam egy csomag színes ceruzáról és egy imakönyvről, mert a kocsi végében álltam, és az árusok már az eggyel előbbi ajtónál leszálltak, nem verekedték magukat végig a tömegen. Íme a lista:

Termék Árus

Ár (peso)

Betűkirakós puzzle 12-13 éves kislány 10
Igazolványtok 40-es férfi 5
Műanyag fonott kosárka 60-as asszony 10
Csodatevő kenőcs 50-es férfi 10
Relaxációs CD 50-es férfi 10
Alkoholos filc 25 körüli srác 5
Műanyag mappa 16-17 éves srác 5
Mese-CD 20 körüli vak srác 10
Rágó 40-es asszony 5
Világító búgócsiga 30-as férfi 10
Még valami 60-as férfi (koldus) 5
Összesen 11 ember 85

Ahogy a fenti listából is látszik, főleg férfiak árulnak a metrón, elsősorban huszonévesek és ötvenesek, de azért akadnak nők és gyerekek is. Az áruk jelentős része kínai bóvli, szükségem igazából nem volt egyikre se, de ha kiterjedt családom lett volna Mexikóban, mindegyiket rá tudtam volna sózni valakire. Ugyanakkor a szomorú igazság az, hogy a fennhangon óbégató vagy zenét bömböltető árusok rettenetesen idegesítőek.

Elvben persze tilos a metrón árusítani vagy koldulni, na de Mexikó nem épp az a hely, ahol a hatósági tiltásokkal olyan sokat foglalkoznának az emberek. Végül pedig az áruk többségét a kisboltokban is meg lehet kapni ugyanannyiért vagy olcsóbban. Ennek ellenére az utasok rendszeresen vásárolnak a metrón. Azok az árusok, akiktől vásároltam, rajtam kívül még legalább egy embernek adtak el a holmijukból az adott kocsiban.

A Bellas Artes állomás táblája

Forrás: AFP/Hemis.fr/Franck Guiziou

Szolidaritás a mélyben

A kiskereskedőknek persze kárt okoz az illegális konkurencia. Kampányt is indítottak a mozgóárusok ellen, de kezdeményezésük visszapattant az emberek erkölcsi érzékéről. A mexikóiak szolidáris viselkedése részben a katolikus hagyományokból ered (mindenkinek kötelessége segíteni a szegényeken, a saját lehetőségeihez mérten), részben pedig az államban való nagymértékű csalódásból. Hiába várná bárki is, hogy majd a mexikói állam segít azokon, akik a hibás gazdaság- és társadalompolitika következtében kiszorultak a munkaerőpiacról.

Az állam hallgatólagosan épít is erre a szolidaritási kultúrára. Nem töri magát, hogy mindenkiről gondoskodjon, cserébe viszont nem egzecíroztatja a mozgóárusokat, akik a metrórendőrök szeme láttára folytatják tevékenységüket. A mexikói helyzet egyik tanulsága épp ez: ha az állam nem tud mit kezdeni a nyomorultjaival, legalább hagyja, hogy valamilyen kényszermegoldással életben tartsák magukat, és nem nyomja őket a víz alá rendeleti úton.

Utazóközönség

Forrás: Soltész Béla

A másik tanulság a munka nélkül maradtakra vonatkozik. A legtöbben nem csak úgy koldulnak, hanem viszonozzák valamivel az adományt, legalább egy csomag rágóval vagy egy műanyag vacakkal, legvégső esetben egy dallal, viccel, akármivel. Rengetegen próbáltak meg lehúzni Mexikóban pár pesóval, de egyszer sem szóltak be, köptek le, fenyegettek meg, ha nem adtam. És ha adtam, mindig kaptam valamit cserébe – minimum egy mosolyt.

A harmadik tanulság pedig a metrózókat, vagyis az egész társadalmat érinti. Nem vágnak pofákat, nem ciccegnek, nem forgatják a szemüket, hanem békésen tűrik a mozgóárusok borzasztó óbégatását. Sőt, alkalomadtán vásárolnak tőlük valami kacatot. A mexikóvárosi metró valóban frusztrálóbb, hangosabb, kényelmetlenebb hely, mint a budapesti, de az a gyanúm, ha bajba kerülnék, Mexikóvárosban nagyobb eséllyel segítene rajtam valaki.

És végül egy kis tejszínhab a nagy morálfelfújt tetejére: miután végigmetróztam az egész napot, és 11 embernek adtam összesen 85 pesót, elmentem egy könyvesboltba, hogy megvegyek egy tankönyvet. A boltban 35 százalékos árleszállítás volt, csak aznap, és csak délután 6 után. Negyed hétre értem oda, a könyvért így 245 peso helyett 159-et fizettem. 86 pesót spóroltam, eggyel többet, mint amennyit aznap szétosztogattam a mozgóárusok között.