Abszurd pillanatok egy kubai luxushotelben

2013.11.05. 10:06

Egy ötcsillagos, all inclusive szállodában pihenve nem lehet megismerni az adott ország életét, de nem is azért megy oda az ember. Így volt ez varaderói kirándulásunk alkalmával is, ám a kubai valósággal mégis sikerült találkoznunk.

Amikor a Meliá Varadero központi bárjában egy kicsi, széles és lapos pohárban szolgálták fel a vörösbort fél óra várakozás után, azt hittem, több meglepetés már nem érhet. Ám ekkor felcsendült a zene, és divatbemutató kezdődött az asztalok közötti folyosón. Az alkalmi modellek talán az ötcsillagos hotel legszebb alkalmazottai lehettek, és el kell ismerni, igyekeztek felnőni a szerepükhöz. Ám a horgolt ruhákat elnézve – amelyeket később meg lehetett venni – a nyugati kifutók hangulatára leginkább csak az emlékeztetett, hogy a lányokon itt sem volt melltartó.

Előre kell bocsátanom, nem vagyok az all inclusive szállodák híve. Nem szeretem az uniformizált tömegturizmust, nehezen bírnám ki néhány napnál tovább az ingázást a strand, a bárok és az éttermek között. Jobb szeretek a nyakamba venni egy várost, és magam felfedezni, sőt, még a láblógatás is jobban esik egy olcsó, kényelmes apartmanban. Mégsem ítélem el az efféle szórakozást. Sokaknak nem az a célja egy utazással, hogy átéljék a helyiek mindennapjait, hanem hogy kicsit kényeztessék magukat. Nincs ezzel semmi baj.

Messze a várostól

Tulajdonképpen mi is ezért szoktunk befizetni egy-két éjszakát ilyen hotelekbe, amikor Kubában járunk. Jól esik kis időre otthagyni a zajos, füstös Havannát, strandolni, nem magunkra főzni, és erős nyomású meleg vízben zuhanyozni. De van még egy motiváció: ilyenkor a havannai szállásunk tulajdonosai is csatlakoznak hozzánk, akiknek ez a pár nap az év fénypontja.

Négy éve Cayo Cocóra buszoztunk el kubai barátainkkal

Forrás: Gaál Csaba

Amióta a kubaiak számára is megengedték, hogy betegyék a lábukat a korábban csak külföldiek számára fenntartott hotelekbe, többen élnek is a lehetőséggel. A legutóbbi könnyítések ellenére a külföldre utazás továbbra is nehéz és drága a számukra, ezért azok, akiknek van pénzük – akár a Miamiban élő rokonoktól, akár lakáskiadásból, akár másból – a felkapott kubai üdülőhelyek egyikét választják Varaderótól a festői szépségű cayókig, azaz szigetekig. Persze a hiánygazdaságban kialakult viselkedési normák, reflexek nem változnak egyik napról a másikra: a nyaralók csomagja hazafelé rendre jobban meg van pakolva, mint érkezéskor. Meséltek például olyan vendégről, aki diszkréten a szatyrába söpörte az étterem teljes müzlikészletét.

Bármennyire is a luxusba megyünk ilyenkor – legalábbis kubai értelemben -, nem lenne teljes az örömünk, ha ezt nem a lehető legolcsóbban tennénk. A havannai irodákban mindig akad valamilyen különleges ajánlat, különösen a főszezonon kívül lehet kifogni igen jó árakat. Ezúttal a már említett Meliá Varaderóra esett a választásunk, amelyet a Lonely Planet 2009-es kiadása a legjobb varaderói hotelnek talált. Két főre két éjszaka egy tengerre néző szobában all inclusive ellátással 256 konvertibilis peso, azaz CUC volt (58 ezer forint), épp a fele annak, mint amennyiért a helyszínen kínálták, de a spanyol Meliá-lánc honlapján is 250 eurót (75 ezer forint) kértek volna érte.

Belépés az abszurd világába

Ebben az árban ráadásul már benne volt a transzfer Havannából, ami taxival oda-vissza minimum 120 CUC (27 ezer forint) lett volna. A busz utasai azonban nemcsak ezt a pénzt spórolhatták meg, hanem rögtön ízelítőt is kaphattak a kubai viszonyokból. Milyen unalmas lett volna taxival másfél-két óra alatt simán eljutni a fővárostól 140 kilométerre lévő üdülőhelyre. Így viszont odafelé fél órára megálltunk egy bárban, hogy az épp all inclusive hotelekbe igyekvő turisták egyenek, igyanak és szuvenírt vehessenek – persze az idegenvezetőnk jutaléka miatt. Merthogy idegenvezetőnk is volt erre a rövid útra, akinek egyetlen érdeme az volt az út során, hogy néha megszakította a hangszórókból áradó romantikus zenét. Az utasok ingyen megtapasztalhatták azt a helyi szokást is, hogy a kubai buszsofőrök út közben megállnak pár percre elintézni ezt vagy azt az épp ott lakó ismerősükkel. De taxival utazva azt sem tudtuk volna átélni visszafelé, hogy milyen két órát várakozni a buszra, valamint annak az idős mexikói párnak a kálváriáját sem láttuk volna, akiket ugyanaz az iroda ott felejtett a hotelben, de a mi buszunk csak 15 CUC-ért hozott el Havannába.

A Bacunayagua híd 110 méterével a legmagasabb Kubában, itt álltunk meg fél órára

Forrás: Gaál Csaba

Ezeket a helyzeteket tényleg csak egyfajta kulturális kirándulásként szabad felfogni. Kubában amúgy is sok türelemre van szükség. Ha valaki minden apróságon felbosszantja magát, az nem fogja élvezni, ha viszont felveszi a helyi ritmust, és befogadó módon közelít a dolgokhoz, annak nagy élményben lehet része. Hiszen kevés ország van a világon, ahol az abszurd ennyire meghatározó része lenne az életnek, a mindennapi bevásárlás viszontagságaitól az út közepén heverésző kutyán át az autópályát keresztező vasúti sínig. (Persze vannak helyzetek, amelyek a legedzettebb és legnyitottabb turista idegeit is próbára teszik.)

Egy ötcsillagos kubai szállodába azért is érdekes elmenni, hogy az ember megtapasztalja, megáll-e a kubai valóság egy nemzetközi luxushotel kapuinál. Elárulom: nem áll meg.

Túlzott elvárásaim tényleg nem voltak. Legfeljebb azért furdalt némileg a kíváncsiság, hogy az addigi négycsillagos hotelek után tud-e érdemi különbséget hozni az ötödik csillag. Nem állt szándékomban belekötni minden apróságba, a velünk tartó kubai barátaink örömét pedig végképp nem akartam volna elrontani holmi negatív megjegyzésekkel. Sőt, igazából írni sem terveztem az egészről: az, hogy egy szállodában pazar a kilátás a szobából, istenien főz a séf, vagy épp ellenkezőleg, minden kiábrándító, szerintem önmagában nem ér meg egy cikket, legfeljebb egy bejegyzést a TripAdvisoron. Ami mégis érdekessé tette a dolgot, az ugyanaz az abszurditás, ami egész Kubát jellemzi.

Az idő vasfoga

Az már az első ránézésre feltűnt, hogy az épületet nem a közelmúltban húzták fel, és azóta sem nagyon nyúltak hozzá  (vagy ez nem látszott rajta). A párás, sós levegő az ilyen klímájú helyeken persze megteszi a magáét, de az álomnyaralásra érkező vendég nyilván nem szeret foltos és néhol lepergő vakolatot látni, vagy akkora lyukat, amilyen a bejárat mellett éktelenkedett az úton.

A mi szobáinkban a balkonon a virágtartót egyszerűen bedeszkázták

Forrás: Gaál Csaba

Belépve az épületbe aztán javult a helyzet. A felülről nyitott, vízeséssel tarkított belső kert a maga nemében nem volt rossz, de az építők valahogy megfeledkeztek a természetes vagy mesterséges szellőzésről: csorgott rólunk a víz. Kilépve a kertbe viszont kifejezetten jó ötlet volt, hogy a pálmafák közé függőágyakat húztak ki, ahol a megfáradt turisták a tengert bámulva ejtőzhettek.

A szobák is alapvetően rendben voltak, leszámítva, hogy a barátainknál nem működött a légkondi, és a széfhez sem kaptak kulcsot. Az én ágyam ugyan kicsit nyikorgott, a vécé is folyamatosan folyt, a fürdőszoba ajtaja pedig kopottas volt, de ezeken hamar túlteszi az ember magát. Különösen, ha felfedezi, hogy ingyen minibár áll a rendelkezésére. Na jó, a készlet három doboz üdítőből és két Mayabe sörből állt (ez a futottak még kategóriába tartozik az amúgy sem fényes kubai sörök közül), mégis halvány utalásként kell értékelni az ötödik csillag jogosságára. Arról meg igazán nem tehetnek a kubaiak, hogy a spanyolok rövidebb kézi törölközőre tervezték a csap alatti tartót, így az most leér a földre. Egyébként is, volt valami szórakoztató abban, hogy a fürdőtörölköző tartóját úgy tették a kád mellé, hogy az a zuhanyozáskor biztosan kapjon vizet. És kit érdekel ez, ha végre erős sugárban ömlik rá a meleg víz, amit aztán nagy gurgulázásokkal nyel el a lefolyó.

A szálloda strandja majdnem tökéletes volt. A majdnem annak szól, hogy a tengerbe csak csúszós köveken lehetett bejutni, így több fájdalmas esést láthattunk azoktól, akik első alkalommal még magabiztosan merészkedtek bele. Az akadályokat leküzdve viszont tényleg remek érzés volt a kristálytiszta vízben lazulni. Az első két napon tükörsima volt a tenger, a harmadikon viszont hatalmas hullámokkal küzdhettek azok, akik ezt élvezik. Itt már tényleg kilépett az ember a kubai valóságból, egészen addig, amíg a tiltás ellenére olyanok is bejutottak a partra – nyilván a biztonsági őr lefizetésével –, akik nem a szálloda vendégei voltak. Ez önmagában nem zavart volna - bár tény, hogy jobban figyeltem a kint hagyott értékeinkre -, igazából az bosszantott fel, amikor a tengerben bulizó kubai csoport a vízbe hajította az üres sörös dobozokat.

A strand tényleg kiváló volt, leszámítva a csúszós köveket

Forrás: Gaál Csaba

Az ötödik csillag nyomában

Egy all inclusive hotelbe azért is megy a legtöbb ember, hogy igyon. Ha volt bennem valami illúzió, hogy az öt csillag tényleg jelent valamit Kubában, akkor az épp az volt, hogy egy ilyen szállodában talán nem pancsolják az italokat. Valamiért mégsem lepődtem meg azon, hogy a medencéhez tartozó bárban nem hétéves Havana Clubot adnak a hétéves Havana Club üvegéből. Azon viszont már igen, hogy az añejo reserva változatot és a Santiago rumot is pont ugyanerre az enyhén whiskey-s ízre keverték, amellyel már Havanna szórakozóhelyein is találkoztam.

Az internettel kapcsolatban viszont tényleg semmiféle elvárásom nem volt. Tudtam, hogy a kubaiak a gazdasági szabadságharcban nálunk sokkal előrébb járnak, az amerikai embargó miatt Venezuelából kiépítendő optikai vezeték pedig valamiért még mindig nem működik (állítólag ellopták). Így nem fizettem be 10 CUC-ot (2300 forint) egy órára a szuper lassú kapcsolatért. Egyébként is, jól esett kívül maradni az október 23-i otthoni adok-kapokon.

Akkor már inkább a zabálás. Hiszen az egész napi iváson kívül azok az órák jelentik az all inclusive életforma értelmét, amikor a vendég beszabadul a svédasztalok közé. Kubában még inkább. Bár a helyi gasztronómia színvonalát itt sem sikerült felülmúlni, legalább olyan ínyencségekhez hozzá lehetett jutni, mint a brokkoli, a jamón serrano vagy a tintahal. Ezek egyébként semmilyen vonzerőt nem jelentettek kubai barátainknak, akik maradtak a megszokott disznóhúsnál, vajas kenyérnél, valamint a sok-sok gejl süteménynél és fagylaltnál. Úgyhogy az csak nekünk adta meg az ötcsillagos érzést, hogy az utolsó vacsoránál volt languszta is, igaz, csak bébi méretben sikerült elkunyerálni az utolsó kettőt a séftől, aki előtt mindig hosszú sor állt. A vacsora közbeni beszélgetések témáit külön színesítette, hogy következő bor vajon vizezett lesz-e (többnyire nem volt az), vagy, hogy az egyik vendég által leejtett tányért vajon mennyi idő alatt takarítják fel (25 percig tartott, több stációban).

Itt a leejtett tányért már eltakarították, de a nagy sokára, figyelmeztetésül odatett széket ott felejtették

Forrás: Gaál Csaba

Az igazán szürreális élményt mégsem ez okozta, hanem az esti programok. Nem akarok igazságtalan lenni: volt itt a világ összes romantikus dalát lejátszó, egyébként tehetséges szaxofonos, valamint a szokásos nemzetközi slágereket eléneklő és eltáncoló jelmezes csapat, akik nagy tapsot kaptak a vendégektől, tehát valós igényt elégítettek ki. De aki az ötvenen innen járt, és még nem volt túl részeg este tízkor, az talán velem együtt nézett ki a fejéből csodálkozva, hogy ilyen is van. Ezt a csodálkozást pedig fokozta, hogy szinte minden alkalommal másban szolgálták fel a bort: a legmeghökkentőbb nem is a bevezetőben említett lapos pohár volt, hanem a vörösborral félig töltött sörös.

No es fácil, todo es posible

Tisztában vagyok persze azzal, hogy a kubaiakat nem a boros pohár alakja izgatja, hanem a mindennapi megélhetés. Megkockáztatom: jobban tudom ezt, mint az oda látogató turisták túlnyomó többsége. Jártam vizeletszagú, ablaktalan kórházakban, botorkáltam kivilágítatlan mellékhelyiségekben, hallottam épp elég elképesztő történetet az elmúlt évek során. A varaderói hotelekben dolgozó alkalmazottaknak sem könnyű az életük, mégis ezerszer több lehetőségük van pénzt keresni, mint egy átlag kubainak. Sokukat azonban ez mégsem motiválja, és a vendég helyett egymással vagy magukkal vannak elfoglalva.

Találkoztam azért pozitív példákkal is. Az első napon például a piña colada feliratú bódéban ugyan nem sikerült piña coladát kapni, a második napon viszont a mixer – kiengesztelésül és a borravaló reményében – olyat kevert, hogy szó bennszakadt, hang fennakadt. Az utolsó napra is maradt ilyen élmény: amikor már a buszra vártunk, gondoltam, még egy utolsó rumot bedobok az indulás előtt. Rum ugyan nem volt a luxushotel legnagyobb bárjában (ha valamihez, hát a rumhoz tényleg egész Kubában hozzá lehet jutni), ám a pultos hölgy mindent megtett, hogy kerítsen egyet. Ez körülbelül fél óra múlva sikerült is neki, és még csak nem is volt hamisított.

Szerencsére hazafelé a busz késett két órát, így kényelmesen el tudtam fogyasztani a rumomat a hotel lobbijában

Forrás: Gaál Csaba

Igazából ez a kettősség az, ami Kubára és erre a szállodára is annyira jellemző volt. Van egy vert helyzet, ami megmagyarázhatatlan, elfogadhatatlan, aminek nem kellene úgy lennie. Aztán történik valami, ami ebből a negatív élményből mégis pozitívat varázsol. A no es fácil (nem könnyű) után mindig jön a todo es posible (minden lehetséges). Vagy ha mégsem, hát mañana (holnap).

Korábbi beszámolóink Kubáról itt és itt olvashatók, Horvát János volt havannai nagykövettel készített interjúnkat pedig itt találja.