A luxusszálloda, ahol a mesék érnek a legtöbbet

Mindig lenyűgöztek azok a legendás múltú, patinás szállodák, amelyekhez történetek tucatjai kötődnek. Az egyik ilyen a Waldorf Astoria, amely eddig elérhetetlen volt számomra, hiába voltam már vagy húsz alkalommal New Yorkban. Most azonban végre bejutottam a luxushotelbe, sőt, a látogatóktól elzárt zugokba is betekinthettem.

A legutóbbi utazást tervezve már sokadszorra merült fel bennem, milyen jó lenne alaposan körülnézni egy igazi luxusszállóban. Mivel arra továbbra sem volt keretem, hogy néhány éjszakára lefoglaljam az egyik lakosztályt, más módszert ötlöttem ki. A korábbi origós írásokra és a saját utazási weblapomra hivatkozva írtam egy e-mailt a marketingvezetőnek, hogy nagyon szeretném körbejárni az épületet, tudna-e ebben segíteni. Hamarosan megérkezett a kifejezetten barátságos, sőt lelkes válasz, és néhány levélváltás után már meg is állapodtunk egy időpontban.

Úgy lépkedtem a szálloda felé, mint aki rég várt randevúra készül. A Park sugárútról nyíló bejárat lenyűgözően elegáns, világos előtérbe vezet, de a recepció hátrébb, egy jóval sötétebb csarnokban található. Itt várt rám a marketinges munkatárs, aki egyből megválaszolta a két totál eltérő hangulatú teremmel kapcsolatban bennem felmerülő kérdést. Mindig is a több emelet magas, napsütötte előtérbe érkeztek meg a vendégek, de korábban a hölgyek itt le is telepedtek rendbe hozni a ruhájukat, sminkjüket. A szobafoglalás és az anyagiak rendezése a férfiak dolga volt, így ők hátra vonultak a férfiasabb hangulatú, sötétbarna, homályban úszó recepciós tér felé.

A recepciónak helyet adó, zordabb hangulatú előtér (Galériához kattintson a képre!) Forrás: Kisgyörgy Éva

Ez a felállás azonban idővel megváltozott, ugyanis a Waldorf Astoria az elsők között volt, ahol hölgyek férfi kísérő nélkül is megjelenhettek. A nívós hotel ugyanis teljesen átformálta a szállodákról addig alkotott képet. Nemcsak az átutazók szállása volt, hanem társasági központ, ahol presztízs megjelenni. Külön figyelmet fordítottak a női látogatókra, és igyekeztek helyet adni a kifejezetten hölgyek által látogatott rendezvényeknek.

A kicsit előkelőtől a nagyon luxusig

Szerettem volna megnézni egyet a fényűző lakosztályok közül, de mindegyikben voltak vendégek. Ez egyáltalán nem szokatlan, ugyanis a szálloda 93 százalékos kihasználtsággal működik. Az üzleti vendégek zöme amerikai, míg a turisták többsége külföldi. Sikerült azonban bepillantani egy kisebb, egyhálószobás lakosztályba, amely azért így is felvillantotta a luxusszínvonalat.

Az egyhálószobás lakosztály (Galériához kattintson a képre!) Forrás: Kisgyörgy Éva

Ma már megszokott, hogy a szobákba is rendelhetünk az éttermekből, de ez nem volt mindig így. A szobaszervizt is itt, a Waldorf Astoriában vezették be. Ha valakinek nem lenne elég a szálloda átlagszínvonala, a szállodán belül egy külön kis butikhotelt is talál, amely a luxus még magasabb szintjét kínálja: ez a Towers, amely a hotel felső 15 szintjét foglalja el. Ide külön bejárat vezet, ahol királyok, elnökök, híres színészek adják egymásnak a kilincset.

Egy kis történelem

A szállodát az Astor családon belüli viszálynak köszönhetjük. 1893-ban William Waldorf Astor összeveszett a nénikéjével, így annak háza mellett építtette fel az eredeti Waldorf Hotelt. Négy évvel később az unokatestvére is épített mellé egy szállodát, az Astoriát, majd a két épületet összekötötték. Ez az egyesített Waldorf Astoria akkor a világ legnagyobb és legelegánsabb szállodájának számított. A 20-as évekre azonban megkopott a fénye, így a tulajdonosok úgy döntöttek, bezárják, és egy vadonatúj szállodát építenek. A mai art deco szálloda 1931-ben épült, miután a két eredeti épület átadta a helyét az ott felhúzott Empire State Buildingnek. Néhány statisztika: a szálloda 47 emeletén 1413 szoba és 36 privát étkezőszoba található, melyeket 1700 alkalmazott és 31 lift szolgál ki.

Híres vendégek

A szállodában néhány tárlóban emlékeznek meg a leghíresebb vendégekről, és napokig el tudtam volna hallgatni a hozzájuk fűződő történeteket. Negyedszázadon keresztül lakott a hotelben Cole Porter, számos Broadway musical szerzője, akinek Steinway zongorája a mai napig az étterem egyik sarkában áll, sőt esténként meg is szólaltatják. Amikor Frank Sinatra költözött a hotelbe, kifejezetten Porter egykori kétszobás lakosztályát kérte. Bár megengedhetett volna magának egy tágasabbat is, ragaszkodott zenésztársa egykori lakhelyéhez, mondván, biztosan ihletet kap tőle.

Cole Porter zongorája (Galériához kattinston a képre!) Forrás: Kisgyörgy Éva

A mindenkori amerikai elnökök is gyakran megszállnak a hotelben. Obama kivétel, ő eddig csak párórás pihenőre, tusolásra érkezett. „Tudja, két kamasz gyerek apjaként jó, ha az estéket otthon tölti” – tette hozzá mosolyogva a vezetőm. Herbert Hoover óta minden egyes amerikai elnök megfordult itt. Bár a szálloda elnöki lakosztálya talán nem emelkedik ki szépségével és luxusával a többi hotel első számú lakosztálya közül, mégis tud valamit, amit más szállodák nem: az elnöki lakosztályt ugyanis itt kifejezetten az amerikai elnökök igényei szerint rendezték be. Az otthonosság érdekében a berendezés a Fehér Ház elnöki szobáira hasonlít, és még a telefonon is úgy programozták a mellékeket, mint az ovális irodában. Bár vannak a szállodában nagyobb lakosztályok is, az elnöki lakosztály helyét nem változtatják meg rendkívül biztonságos kiépítése miatt.

Az egykori híres színésznők közül például Marylin Monroe is itt lakott 1955-ben néhány hónapig, de mivel pont akkoriban voltak anyagi nehézségei, az akkor heti 1000 dollárba kerülő lakosztályt egy idő után nem engedhette meg magának, olcsóbb szállodába kellett költöznie.

Neves iskolák és nagy presztízsű cégek évente tartják itt báljukat, de a fényűző nagytermekben kerül sor például a New York-i divathét bemutatóira is. A szállodát amúgy a mozifilmekből is ismerhetjük – többek között itt szállt meg a nyugállományba vonult alezredest játszó Al Pacino az Egy asszony illatában.

Kukkantás a fazekakba

Amikor elkottyantottam a vendéglátómnak, hogy nagyon érdekel a gasztronómia, azonnal a konyha felé vettük az irányt. Épp bent volt a vezető séf, David Garcelon, aki széles mosollyal fogadott. Mikor megtudta, honnan jöttem, sajnálkozva mondta, hogy ugyan még nem járt Budapesten, de már készített gulyást, és nagyon kedveli. Ugyancsak jó emlékei vannak magyar kollégáiról, mert már több is megfordult a konyháján.

Szinte minden este 1000-1200 főre készül a vacsora, de ha nagyobb rendezvény van, a vendégek száma akár 3-4 ezer is lehet. Garcelon egy karmesteréhez hasonlította a munkáját. Koordinál, itt-ott kiigazít, de minden egység vezetője tudja a dolgát. Elég szép nagy zenekara van, ugyanis a konyhán 120 séf dolgozik, akik évente átlagosan 600 ezer vacsorát készítenek.

Az aznapi rendezvények menüje minden részlegen ki volt akasztva, szövegkiemelővel jelölték rajta az adott egység feladatát. A részlegvezető dolga a hozzávalók beszerzésétől kezdve a teljes munkafolyamat levezénylése. Az egyik teremben hatalmas üstökben csak az alaplevek készültek, egy másikban a húsok előkészítése zajlott, egy harmadikban a halakat szortírozták. A legszívesebben a süteményes részlegen időztem, ott már az illatok is bódítóak voltak. A séf egymás után sorolta a szédítő számokat. Csak bélszínből évente 100 ezer fontnyit (45 ezer kilogram) használnak, de narancsból is elfogy évente másfél millió. Ne lepődjünk meg, a város egyik legnagyobb konyhájáról beszélünk.

A Waldorf Astoria konyhája (Galériához kattintson a képre!) Forrás: Kisgyörgy Éva

A séf tetőkertje

Egy látogatók előtt lezárt lépcsőházon keresztül felmentünk a séf tetőteraszára is, ahol a paradicsomtól a zöldfűszerekig számos növény terem. A legnagyobb meglepetést azonban a kert végében sorakozó méhkasok okozták, kilátással a Park sugárút hatalmas felhőkarcolóira. A séf imádja a jó minőségű mézet, ezért nem boltból szerzi be, hanem maga állítja elő. A több mint ezer méh érkezéséről a Youtube-on egy videót is találtam, a Wall Street Journal híradását:

Már korábban olvastam, hogy a Waldorf Astoria Hotelt egy alagút köti össze a közeli főpályaudvarral, a Grand Central Terminallal. Egész pontosan a pályaudvar 61. vágányára érkezett Franklin D. Roosevelt vonata, melynek utolsó kocsijából autóval gurult ki az elnök, aki igyekezett eltitkolni, hogy tolókocsiba kényszerült. A limuzin egyenesen a Waldorf Astoria speciálisan kialakított teherliftjébe gördült be, és onnan a vendégekkel együtt a szálloda garázsába tudott feljutni.

Nagyon szerettem volna látni az alagutat, illetve az odavezető teherliftet, de az engem körbevezető hölgy sajnálkozva közölte, hogy nem csak hogy nincs hozzá kulcsa, de még ő maga se látta soha. Ez ugyanis a vasúttársaság kezelésében van, és kizárólag ők férnek hozzá. A titkos alagutat így én is csak egy pár évvel ezelőtti BBC híradásból ismerem:

Mégis mitől lehet különleges egy halom reszelt alma?

Jó előre eldöntöttem, kerül, amibe kerül, egy Waldorf-salátát mindenképpen megkóstolok az étteremben. A világhírű salátát ugyanis itt találták fel, mégpedig 1896-ban a szálloda egykori legendás főpincére, Oscar Tschirky. Róla azt érdemes tudni, hogy az eredeti szálloda megnyitásától, 1893-tól egészen 1945-ös nyugdíjazásáig a Waldorf Astoriában dolgozott, és ő teremtette meg a mai főpincér fogalmát.

Úgy tűnik, nem én vagyok az egyetlen, akinek eszébe jutott megkóstolni a klasszikust, a saláta egyértelműen az étterem közönségsikere, évente húszezer adagot szolgálnak fel belőle. A saláta a fő összetevőjét jelentő alma mellett diót, zellert és egy kis majonézes dresszinget tartalmaz, és én eddig különösebben nem voltam a rajongója. Soha nem gondoltam, hogy az eddig kóstolt Waldorf-saláták és az eredeti között ekkora különbség lehet. Tényleg élmény volt az a kis tányér reszelt alma, maga volt a megtestesült frissesség.

A Waldorf-saláta a Waldorfban (Galériához kattintson a képre!) Forrás: Kisgyörgy Éva

2012-ben a szálloda úgynevezett amnesztiaprogramot hirdetett, amikor is az egykori lakók büntetlenül visszahozhatták a korábban ellopott evőeszközöket, tányérokat, törülközőket. Kétkedve kérdeztem, volt-e bármi eredménye a programnak, hiszen ha valaki egyszer elcsen innen bármit, mégis mi késztetné arra, hogy visszavigye. Meglepő módon viszonylag sokan éltek a lehetőséggel, de a program legnagyobb sikere az volt, hogy muzeális értékű antik tárgyak is előkerültek – ezekből most a tárlókban rendeztek kiállítást.

Történelmi emlékek (Galériához kattintson a képre!) Forrás: Kisgyörgy Éva

A látogatás frenetikusan sikerült, bár egészen más értelemben, mint amire számítottam. Azt hittem, majd megszeppenve és leesett állal bámulom a csillogó-villogó lakosztályokat, ehhez képest kifejezetten fesztelen és vidám órákat töltöttem a hotelben. A vezető séftől kezdve a pincéreken és recepciósokon át az engem körbekísérő marketingesig mindenkiről lerítt, mennyire imádják a munkájukat, milyen büszkék arra, hogy itt dolgozhatnak, és milyen öröm számukra, hogy megmutathatják a hotelt az érdeklődőknek.

Az is nagy élmény volt, milyen pontosan eltalálják a hangot a vendégekkel. Nem meghunyászkodóak, nem bratyizósak, nem is leereszkedőek, pedig ezekkel a hibákkal máshol oly gyakran lehet találkozni. Maximálisan megadják a tiszteletet, de olyan közvetlenséggel, hogy a vendég egy percre sem érzi feszélyezve magát. Elnököktől a kis magyar bloggerig itt valóban mindenki nagybetűs vendég.