A turistagettó és a nyomornegyed határán laktunk

2015.03.16. 19:24

Lekéstük a kinézett buszt, aztán rossz járműbe pakoltuk a holminkat, végül átaludtuk a leszállást, mégis gond nélkül megérkeztünk Panamavárosba. Meglepetésünkre a Panamai Köztársaság fővárosát vasárnaponként ellepték a bringások, és a turistagettót a nyomornegyed tőszomszédságában találtuk. Megtudtuk, mennyibe kerül átúszni a Panama-csatornát, megtapasztaltuk a német precizitást és a venezuelai vendégszeretetet.

Panamavárosba már megérkezni sem volt egyszerű. Más kerékpáros túrázóktól hallottuk, hogy a várostól nyugatra lévő autópálya-szakasz nem nagy élményt, ráadásul két keréken veszélyes is, ezért úgy döntöttünk, ezt a részt teleportáljuk, vagyis áthidaljuk egy éjszakai buszutazással.

Soha ne feledkezzünk meg az óránk átállításáról

A David nevű város buszállomásán azt a felvilágosítást kaptuk, hogy este 9-kor kell jegyet venni az este 10-kor induló buszra. A megadott időben visszatértünk az állomásra, megvásároltuk a jegyeket, majd ámulva néztük, amint a busz elhajt az orrunk előtt.

Aztán kiderült, hogy nem a menetrenddel van baj, hanem az óráinkkal, amelyek még a Costa Rica-i idő szerint jártak. Szerencsére éjfélkor is volt még egy járat, úgyhogy megvettük az újabb jegyeket fejenként 18,5 dollárért, azaz nagyjából 5000 forintért (Panama fizetőeszköze az amerikai dollár), majd újabb 8-8 dollárért (2200 forint) a bicikliket is bepakolhattuk az emeletes busz rakterébe.

A gond akkor volt, amikor ugyanerre a buszra mi is fel szerettünk volna szállni. Az ajtóban álló jegykezelő kijelentette, hogy nem erre a buszra szól a jegyünk. A bringáink ekkor már ki sem látszódtak a csomagtérből az utasok táskáitól. A kezdeti sokkból felocsúdva megtudtuk, hogy két busz megy konvojban a fővárosba, és mindkettő ugyanakkor, ugyanoda fog megérkezni, úgyhogy nem kellett átpakolnunk a bringákat, amire egyébként már nem is lett volna idő.

A buszpályaudvart keresve David napfényes utcáinForrás: Harkányi Árpád

Ezzel még mindig nem volt vége a megpróbáltatásoknak, ugyanis a pilótafülke feletti egyes és kettes ülésben másnap reggel arra ébredtünk, hogy a termetes sofőr meglepetésében egy hangos „Ajj, Santa Barbara!” felkiáltással ébreszt minket. A busz ekkor már teljesen kiürült, csak mi voltunk rajta. Legédesebb álmunkból felébredve először azt se tudtuk, hol vagyunk, milyen ország ez, és miféle helyre kerültünk? Santa Barbara városába hozott minket a busz Panama helyett?

Aztán kiderült, csak arról volt szó, hogy kedves utastársainknak fontosabb volt minél előbb leviharzani a buszról, mintsem hogy felébresztettek volna minket, a busz személyzetének pedig nem tűnt fel, hogy fent marad két utas, hiszen csomag nem maradt a csomagtérben, a biciklijeink a másik buszban voltak.

Vagyis nem Santa Barbarában voltunk (a szentet a sofőr csak meglepetésében emlegette), csupán a panamavárosi buszállomás benzinkútján. Miközben az amúgy kedves és megértő sofőrünk beletankolt 141 liter dízelt a kétszintes járgányába, feleségemmel azon nevettünk, hogy amit lehetett, elrontottunk ezzel a buszúttal kapcsolatban: lekéstük a buszt, rossz buszra akartunk felszállni, majd végül elaludtunk leszállás helyett.

A nyomornegyed és a turistagettó egymással határos

Innentől már nem volt több gondunk. Szerencsésen megtaláltuk a bicikliket, összeszereltük őket, és elindultunk Casco Viejóba, vagyis az óvárosba. Pontosabban az új óvárosba, ugyanis az eredeti városnak ma már csak a romjait láthatjuk. Amikor 1671-ben Henry Morgan lerombolta a várost, a spanyol telepesek arra a jól védhető félszigetre költöztek át, amelyet ma úgy hívnak, hogy Casco Viejo.

Kedvenc közterünk Casco Viejóban, a Parque de Santa AnaForrás: Harkányi Árpád

Aztán teltek az évszázadok, és amikor Panamának az Egyesült Államok segítségével sikerült függetlenné válnia a gyarmati sorsból felszabadult, polgárháborúk sújtotta Kolumbiából, az Egyesült Államok finanszírozásában megkezdődhetett a Panama-csatorna megépítése. Panamaváros ekkor, 1904-ben még mindig csak Casco Viejo félszigetét foglalta el, tehát egy jobb sorsú halászfaluval egyező mérete volt.

A csatornának köszönhetően aztán óriási fellendülés következett, melynek során a társadalmi elit hamar új otthonokra talált, és az egykor jobb sorsú Casco Viejo negyedben csak a legszegényebbek maradtak, megjelent a nyomor. Első utunk, olcsó szállás reményében, nekünk is ide vezetett, és egyből szemet szúrt az érdekes kettősség. A Calle 13, vagyis a 13-as utca mintha választóvonal lenne a félszigeten belül.

A 13-as utcában néha elég bizarr utcai bulikat csaptak a helyiekForrás: Harkányi Árpád

Ettől nyugatra igazi szegénységgel, ha úgy tetszik, nyomornegyeddel találkoztunk. Koszos, piszkos utcák, düledező házak, az utcán idejüket töltő emberek. Aztán ahogy tovább haladtunk a félsziget belseje felé, úgy váltották fel a nyomort a díszköves burkolatok és az egyre patinásabb épületek, boltok, éttermek és szállodák. Mi végül pont a két terület határán, a 13-as utca déli végében szálltunk meg a Miami Hostal nevű, családi vállalkozásban működtetett szállóban, fejenként 10 dollárért (2700 Ft).

Casco Viejo bár nagyon szegény negyed, de magas a rendőri jelenlét, a szállónkat is ők segítettek megtalálniForrás: Harkányi Árpád

Tekintve, hogy a tömegszálláson (dormitory) egy ágy 13 dollárnál kezdődött, ez a szállás nagyon olcsónak számított. Minket a kirakatutcáknál amúgy is jobban vonzott az igazi élet, amely az utcán zajlott: hétvégén medencés, slagos, zenés bulit tartottak, hétköznap pedig a gyerekek raktak ki egy-egy focikaput, és alakították grunddá az utcát.

Persze azért nem szalasztottuk el végigjárni a turistagettót sem. Az utazók körében így szokás hívni a turistáktól hemzsegő környékeket, Budapesten például kis túlzással a Váci utcát hívhatnánk annak.

Utcai étterem a turistáknak a szegénynegyed határábanForrás:Harkányi Árpád

Itt is belebotlottunk néhány érdekes történetbe. Például a főtéren, a Plaza de La Independencián, ahol 1903-ban kikiáltották Panama függetlenségét, egyszer csak leszakadt az ég, és mi egy csoport helyivel egyetemben behúzódtunk a tér közepén emelt tetős pihenőhelyre. Amikor szóba elegyedtünk, elmesélték, hogy a szemközti templomban (ahová sajnos nem tudtunk bemenni) őriznek egy híres arany oltárt.

Az Iglesia-katedrális, ahol ma őrzik a híres arany oltártForrás: Harkányi Árpád

A legenda szerint a már említett kalóz, Henry Morgan próbálta meglovasítani ezt az oltárt az ó-óvárosból (Panama Viejo, amelynek ma már csak a romjai állnak), ám végül őt tették lóvá: az ott szolgáló pap feketére festette az arany oltárt, és azt a mesét adta be Morgannak, hogy egy másik kalóz megelőzte, és elrabolta a kincset. A leleményes pap még arra is rávette Morgant, hogy tetemes adománnyal hozzájáruljon az új oltár építéséhez.

Vasárnap reggel csak a bringásoké az út

Amikor kiértünk a félsziget csücskére, és észak felé pillantottunk, az óvárostól teljesen eltérő látvánnyal szembesültünk. A modern Panamaváros tengerpartján, mint fák az erdőben, úgy érték egymást a fényes felhőkarcolók.

A modern Panamaváros egyik jelképe, az F and F TowerForrás: Harkányi Árpád

Ezt a látványt másnap reggel sikerült közelről is megcsodálnunk. A couchsurfing.org rendszerében legalább tíz helyinek megírtuk, hogy érkezünk, de sajnos egyikük sem tudott vendégül látni minket. Ahogy az ilyen nagyvárosokban lenni szokott, vagy elfoglaltak voltak, vagy maguk is utaztak, vagy már volt vendégük.

Azonban egy lány visszaírt, hogy vasárnap reggel feltétlenül látogassunk ki a Sinta Costera nevű tengerparti útra, azt ugyanis reggel 6-tól délig lezárják az autók elől, és csak a bringásoké a helyenként kétszer háromsávos autóút. Voltunk már hasonló, vasárnapi autómentes reggeleken Indonéziában, és azokat nagyon élveztük, ezért megfogadtuk a tanácsot.

A Cinta Costera vasárnap reggelenként csak a bringásokéForrás: Harkányi Árpád

A napfényes, pálmafás tengerparti zöldövezetben, a hatalmas felhőkarcolók árnyékában gondtalanul kerekezni ezen a hatalmas, szabad aszfaltfelületen igazán egyedi és nagyszerű élmény volt, hirtelen elképzelni sem tudtunk volna kellemesebb alkalmat a város felfedezéséhez.

Itt minden made in Germany

Egy várost széppé tehetnek az épületek, de elsősorban a benne élő emberek teszik igazán vonzóvá. Ez az igazságot most ismét megtapasztalhattuk. A Sinta Costera egyik napsütötte parkolójában kisebb bringás tömeget fedeztünk fel, itt ismerkedtünk össze a Get One Bike nevű, kerékpárbérléssel és kerékpáros túrák szervezésével foglalkozó cég vezéralakjával, Alival.

Ezeken a bringás vasárnap reggeleken ők ingyenes szervizeléssel is foglalkoznak, és ennek keretében Ali nagy buzgón majdnem nekiállt szétkapni az újabban enyhén kotyogó, első kerékbe szerelt agydinamót a feleségem biciklijén. Úgy kellett leállítanom, hogy e darab még valószínű garanciális, ezért előbb megkérdezem a gyártót, mielőtt hozzányúlunk.

Ali és a szerző felesége, Zita az autómentes vasárnap reggelénForrás: Harkányi Árpád

Elővigyázatosságom jogosnak bizonyult, később felhívtuk a német gyártót, hibaleírást adtunk skype-on, és mivel még épp benne vagyunk az 5 év(!) garanciában, meg is beszéltük velük, hogy ingyen és bérmentve küldik nekünk a cserét. Mindezt kb. 20 perc alatt.

Nem csoda, hogy egész Közép-Amerikában látni a „hecho en Alemania”, vagyis „made in Germany” feliratokat, amelyek itt egyet jelentenek a már-már elképzelhetetlenül magas, kiváló minőséggel. És tényleg van ebben valami, főleg, ha az ügyfélszolgálatot is beleértjük a minőségbe. A baj csak az, hogy Közép-Amerikában mindenre rárakják ezt a feliratot, amit magasabb áron szeretnének eladni, miközben a termékek legtöbb esetben sosem jártak Németországban.

Venezuelában rendőrök az útonállók

Alival azonban itt még közel sem ért véget a történet, ugyanis elkezdtünk beszélgetni, és elképesztő dolgokat mesélt. Ő és a párja, Carla Venezuelából valók, ahol Alit egyszer elrabolták. Néhány gépfegyveres fickó megállította a teherautóját, Alit leszállították, és három napig fogva tartották. Százezer dollár váltságdíjat szerettek volna érte, de Ali ezen csak nevetni tudott. Sikerült annyira összebarátkoznia az elrablóival, hogy végül megállapodott velük, kivesz egy ATM-ből 500 dollárt, és nekik adja, ha elengedik.

Négy nappal a szabadulása után az elrablói felhívták, és elmondták neki, hol hagyták a teherautóját, amit így végül szintén visszakapott a szabadsága mellé. Ekkor a párommal egyből Alinak szegeztük az utólag már naivnak tűnő kérdést: Ha tudtad az elrablóid telefonszámát, miért nem hívtak rájuk a rendőrséget? Erre Ali csak annyit válaszolt, hogy „de hát ők voltak a rendőrség.”

Ez az eset, valamint a tény, hogy Caracasban a Carla egyetem környékén minden héten volt valami lövöldözés, plusz Ali ügyvédként nem tudott nem kimaradni az egész Venezuelát behálózó korrupcióból, végül arra kényszerítette őket, hogy elhagyják amúgy nagyon szeretett hazájukat. Mindezt úgy mesélték el nekünk, hogy közben mi a tőlük kapott venezuelai nemzeti ételt falatoztuk, az arepát, amely kukoricalisztből készült, rántottával és hússal töltött lepény.

Az arepa tipikus venezuelai étel, a képen tojással és hússal töltveForrás: Harkányi Árpád

Aliékkal végül annyira összebarátkoztunk, hogy Ali szintén venezuelai üzlettársa, Oscar kertjében táboroztunk, alig pár lépésnyire a Panama-csatornától. Hogy valamivel viszonozzuk kedvességüket, paprikás csirkét és lángost készítettünk, ami csak parázs volt a tűzre, mert erre föl ők meg egy másik nemzeti ételükkel, a cachapával kényeztettek minket.

Ez egy édes, kukoricalisztből készült, vastag, puha lepény, amelynek tetejére vastag réteg sajtot olvasztanak. Nem gondoltuk, hogy éppen Panamában sikerül kicsit belekóstolnunk a venezuelai vendégszeretetbe, na de hát pont ettől izgalmas egy ilyen utazás, hogy sose tudjuk, kikkel hoz össze minket a következő nap.

Hátizsák az otthonuk, az utazás a munkájuk
A következő nap is tartogatott meglepetést, méghozzá egy magyar vonatkozású találkozást. Végre sikerült összefutnunk egy másik magyar utazó páros egyik tagjával, Erikával. Endre és Erika története kilenc évvel ezelőtt kezdődött, amikor Endre egy EU-s pályázaton kijutott önkéntesként egy guatemalai faluba ösvényt építeni. Fél évig élt az indiánok között, majd a környező országokat is bejárta, és annyira megtetszett neki Latin-Amerika, hogy azóta is itt tölti ideje nagy részét. Sőt már utazási irodát is nyitottak, és amikor nem utakat vezetnek, akkor új helyeket fedeznek fel, így például jártak már börtönben, megnézték Kolumbiában, hogyan készítik a kokaint, és jártak indián falvakban. Erika történeteit még napokig elhallgattuk volna, mert ők aztán tényleg nem az az útikönyv szerint utazó páros, hanem igazi felfedezők. Blogjukat itt követhetik.

36 centbe került végigúszni a Panama-csatornát

Az utolsó városban töltött esténken Ali meghívott minket a társasházuk tetőteraszára, ahonnan kiváló rálátásunk volt a Panama-csatornára, és a felette átívelő hídra (Bridge of the Americas). Ez igazán szép megkoronázása volt az együtt töltött napoknak, és úgy búcsúztunk el, hogy reméljük, egyszer még találkozunk az életben, Budapesten vagy egy békésebb jövő elé néző Venezuelában.

A csatorna, ahogy az várható volt, azonnal lenyűgözött minket. Évente 13 ezer hajó keresztezi a csatornát, melyek maximum 305 méter hosszúak és 33,5 méter szélesek lehetnek a zsilipek miatt. A hajók a súlyuk alapján fizetnek az átkelésért, a valaha fizetett legnagyobb összeg 376 ezer dollár volt a Norwegian Pearl nevű óceánjáró után, míg a legkevesebbet Richard Halliburton fizette, aki 1926-ban mindössze 36 centet fizetett a saját testsúlya után, amikor hosszában átúszta a csatornát.

Háttérben a Panama-csatorna felett átívelő Bridge of the AmericasForrás: Harkányi Árpád

Egy átlagos hajó 30 ezer dollárt fizet az átkelésért, tehát valamivel több, mint 8 millió forintot. Ki lehet matekozni ezekből a számokból, hogy bizony elég jó üzlet ez a csatorna, nem csoda, hogy tavaly karácsonykor a kínaiak is elkezdték egy másik, óceánokat összekötő csatorna építését a közeli Nicaraguában.

A városból kifelé kerekezve mi is megcsodáltuk az egyik zsilipet, majd az egykor csatornaépítőktől népes Gamboa parkjában éjszakáztunk, hogy másnap hajnalban meglátogassuk a madarászok által kedvelt Pipeline Roadot. A sűrű dzsungelbe beleveszve sikerült kiszúrnunk egy-egy fákon ugráló titi majmot, de azt hiszem, a nyugatiak körében igen népszerű madárleső túráknak (birding) mi sosem leszünk nagy rajongói.

A Panama-csatornát sűrű dzsungel övezi, egy része igazi madarászparadicsomForrás: Harkányi Árpád

Gamboából még egy napnyi tekerésre volt Colon, a csatorna északi, karib-tengeri torka. Ez a nap igazolta számunkra, milyen jól tettük, hogy a főváros felé buszra szálltunk. A forgalmas autóúton csak por, kipufogógáz és az út mentén eldobált rengeteg szemét várt ránk, és ebből egy napra való is épp elég volt. Az egyetlen említésre méltó látványosságot a helyközi buszjáratok jelentették. A kiszuperált amerikai iskolabuszokat átfestették a helyi szubkultúra színeire, és óriási hátsó kipufogókkal, valamint egyéb vizuális tuningelemekkel látták el.

A panamai helyközi buszjáratokat nagyon színesre pingáljákForrás: Harkányi Árpád

Egyre könnyebb a világjárók dolga

Most, mikor e sorokat írom, már a Colonból a kolumbiai Cartagenába tartó kompon vagyunk. Ezt a hajójáratot csak néhány hónapja nyitották, megkönnyítve és olcsóbbá téve ezzel a magunkfajta, „földhöz ragadt” utazók dolgát. Ezzel a járattal ugyanis végre nem kell teher- vagy vitorlás hajót stoppolni, vagy drága élményutazásra befizetni azoknak, akik repülés nélkül szeretnék bejárni az Alaszkától Patagóniáig húzódó Panamarican Highwayt, vagy annak egy szakaszát.

Miért kell feltétlenül hajózni, mikor Panamát a szárazföld is összeköti Kolumbiával? Mert itt található az úgynevezett Darién régió, az egyetlen terület Közép- és Dél-Amerika között, amelyen nem halad át főútvonal, vagyis mintegy 100 kilométeren keresztül csak mocsaras, erdős területeket találunk és drogot csempésző bandákat.

Mindennek már az indulás előtt tudatában voltunk, és az interneten keresztül folyamatosan szemmel tartottuk a környéket. Halottunk sok sikertelen kísérletről, és Casco Viejóban, a hostelben összefutottunk egy sráccal, aki a Mississippi környékéről származik, és kerékpárral, gördeszkával, valamint machetével tartott dél felé.

Mike gördeszkával és machetével biciklitúrázikForrás: Harkányi Árpád

Mike nagyon felkészült volt. Előzőleg már bejárta a Darién vidékét, hogy megtudja, mik az esélyei. A határőrökkel már lebeszélte a dolgot, a bürokráciával nem lesz gondja, és azt is megtudta, hogy vannak ösvények a dzsungelben, ahol valószínűleg napokon át tolnia kell a bringáját, de legalább, ha elszórtan is, lesznek falvak a vidéken. Állítólag a drogcsempészekkel sem fog meggyűlni a baja, mert ha nem jelent számukra konkurenciát, békén fogják hagyni.

Mike nagyjából most – cikkem írásának idején – érte el az út nélkül vidék határát. Ha sikerül átjutnia Kolumbiába, az hatalmas siker lesz, és sok utazónak reményt adhat. A Darién régió nagy fejtörést szokott okozni az overlanderek, vagyis a szárazföldi világjárók számára. Bár már a ’70-es években nekiláttak a hiányzó útszakasz megtervezésének, és 1992-ben újra felmerült az útépítés ötlete, környezetvédelmi okokból lemondtak róla.

Úgy látszik, itt nem lesz olyan szerencséje az utazóknak, mint Burmában, ahol épp mostanában nyílnak meg a szárazföldi határok, amelyek eddig elzárták a szárazföldi átjárást Dél-Ázsia és Délkelet-Ázsia országai között. Egy megoldás marad, a vízen való biciklizést kell egy kicsit továbbfejleszteni, hogy óceánokat is át lehessen szelni kedvenc járgányunkkal.

Az alábbi térképen végigkövetheti Zita és Árpád útját, valamint az útról készült beszámolókat.