A csípős kígyótól a dobozos levesig

2012.10.15. 21:12

Délkelet-Ázsia már régóta szerepelt a bakancslistánkon, így amikor 2009 júniusában beesett az e-mail-fiókomba egy akciós repülőjegy-ajánlat 113 ezer forintért Hongkongba, már tudtam, hogy indulunk. A volt brit gyarmatot persze eleve csak kiindulópontnak szántam, így a végeredmény egy Vietnamot, Kambodzsát és Malajziát is magában foglaló, kéthetes út lett az év novemberében. Amelynek kétségkívül az egyik legizgalmasabb része a Dél-Kínára eső négy nap volt.

Érdemes-e ilyen rövid idő alatt ennyi országot végig rohanni? A legtöbben nyilván nemmel válaszolnak erre a kérdésre, ám ha valakinek mindössze ennyi szabadsága van, akkor a fajlagos utazási költségek jelentősen leszoríthatók több célpont összekötésével. Néhány nap alatt természetesen lehetetlen megismerni mindent, ám arra mindenképpen elég, hogy beleszippantson az ember a levegőbe, rácsodálkozzon a különböző kultúrákra, és kizökkenjen a mindennapokból. Az így befogadott élmény igen intenzív, ám ahogy korábbi útjainkon, most sem éreztük, hogy rohannánk, noha gyakorlatilag folyamatosan úton voltunk, és több ezer kilométert tettünk meg. Ahhoz viszont, hogy ez így legyen, előtte komoly felkészülés, tervezés és szervezés kell.

Az első sokkok Sencsenben

Mindezt előrebocsátva lássuk tehát az út első szakaszát, amely jól indult: az Amszterdam-Hongkong járaton a túlfoglalás miatt a businessosztályon repültünk, így viszonylag kipihenten érkeztünk. A négyfős csoport itt kettévált, mi a késő délutáni érkezés után egyből átbuszoztunk a szomszédos Sencsen repülőterére, amelynek közelében volt a szállásunk. Hongkongban nem kell vízum a magyaroknak, a népi Kínában viszont igen, így a közigazgatási határon átestünk az útlevél-ellenőrzésen. A tömeghez képest ez viszonylag gördülékenyen ment, csak azon izgultunk, hogy a sok kínai közül felismerjük majd a busztársaság alkalmazottjának arcát, mivel a túloldalon új buszra szálltunk. A határátkelőre épült zsibvásáron átvergődve ez sikerült is, majd a busz - Hongkongtól eltérően - már az út jobb oldalán folytatta útját. A sencseni reptéren aztán elfogyasztottunk egy Tsingtao sört és egy finom kínai teát, majd jött értünk a minibusz, és átvitt a szemközti Hotel Viennába. Azért oda foglaltuk a szállást, mert másnap reggel repültünk tovább.

A hotel jó volt, ám rögtön szembesültünk azzal a két csapással, amely egész kínai utunkon végig kísért. Az egyik, hogy senki nem beszél angolul, így gyakorlatilag lehetetlen a kommunikáció. A másik, hogy az ottani ételeknek semmi közük az itt kínaiként ismertekhez, és szinte ehetetlenek voltak. Mindkettőről tudtunk előre, átélni mégis sokkoló volt. A szálloda éttermében nem volt angol nyelvű étlap, és a személyzet sem beszélt ezen a nyelven, ezért ráböktünk két képre. A hal elviselhető volt, ám a másik mintha csirkenyak lett volna valami iszonyú csípős szószban (megnézheti a képgalériában). Amikor aztán kisétáltunk az utcára, a bejárat mellett ketreceket láttunk kígyókkal. Így már nem is bántuk annyira, hogy nem bírtuk megenni a "csirkenyakat".

Forrás: Gaál Csaba
Az étterem bejáratánál gusztusos kígyók várják a vendégeket (Kattintson a képre a galériáért!)

Sencsenben nem sokat mászkáltunk, a környékbeli utcák lepattantak, szürkék voltak. Én mégis szeretem az ilyen a pillanatokat, amikor több ezer kilométerre az otthontól egy vadidegen kultúrába csöppenek. Gyorsan betértünk egy kerthelyiségbe, ahol mindenfélét sütöttek faszénen. Mivel az étvágyunkat már elvették, csak két sört kértünk, és figyeltük a helyiek szórakozását. Annak okára azonban nem tudtunk rájönni, hogy a félliteres sörökhöz miért egydecis poharat adnak. Hoztunk is haza egyet belőle (kifizettük), persze azóta sem használtuk.

Turistaparadicsom a karsztkúpok között

Másnap átrepültünk Kujlinbe, amely a délnyugat-kínai Kuangszi Huang autonóm terület központja. Maga a város különösebben nem érdekes, ám mindössze 80 kilométerre fekszik Jangsuótól, amely utazásunk fő célpontja volt. Kína Szentendréje arról nevezetes, hogy a hihetetlen formájú karsztkúpok között futó Li folyó partján található. Ezek a hegyek számos kínai képen, festményen megtalálhatók, így elég izgalmasnak tűntek ahhoz, hogy mi is megnézzük. Mehettünk volna olcsóbban, hálókocsiként üzemelő busszal is Sencsenből, de nem akarunk egy napot elveszíteni az ezer kilométeres táv leküzdésével, a China Southern 90 dolláros (akkori árfolyamon 17 500 forintos) jegye pedig elviselhető volt.

Forrás: Gaál Csaba
Ezért a látványért utazik ide mindenki (Kattintson a képre a galériáért!)

Ugyancsak az időveszteség minimalizálásra a jangsuói szállásadónkat kértük meg arra, hogy jöjjön ki értünk a reptérre autóval. A Frances nevet használó hölgy ott is volt kisfiával együtt, ami dupla szerencse volt. Nélküle ugyanis aligha tudtunk volna megvenni a vonatjegyünket két nappal későbbre Hanoiba. A terv ugyanis az volt, hogy vasúton megyünk majd át Vietnamba: a repülő drága lett volna, éjszaka átvonatozni a kínai-vietnami határon pedig kifejezetten kalandosnak tűnt. Csakhogy ez bizonyult az egész út szervezésében a legnagyobb kihívásnak. Otthonról csak nagyon körülményesen és drágán tudtuk volna előre megvenni a jegyeket, így Francesre hagyatkoztunk, aki megígérte, hogy segít nekünk, ha megérkezünk.

Útban Jangsuo felé tehát megálltunk a kujlini pályaudvaron megvenni a jegyeket. Beálltunk az egyik "sorba", és komoly közelharc után el is jutottunk a pénztárosig. Mondanom sem kell, Frances nélkül esélyünk sem lett volna elmagyarázni, mit akarunk. Ennél az ablaknál végül sikerült megvenni a jegyet Nanninig, ám az onnan Hanoiba tartó nemzetközi járatért már másik sort kellett végigverekedni. Mikor sorra kerültünk, Frances elmondta, mit szeretnénk. A pénztáros erre azt válaszolta, hogy a vonat Nanningból nem Hanoiba megy, hanem egy számunkra teljesen ismertetlen nevű vietnami helyre. Több információt nem tudott adni, ezt is csak azért értettük meg, mert Frances fordított. Csodálkoztam, hiszen alaposan felkészültem erről a vonatjáratról, de mivel mögöttünk egyre nőtt a türelmetlen jegyvásárlók haragja, úgy döntöttünk, rendben, majd meglátjuk, hol szállunk le, legfeljebb csúszunk egy napot, annyi még belefér. Elkezdődött az iszonyúan lassú papírmunka, mivelhogy kézzel állították ki a jegyeket, de még épp a népi forradalom kitörése előtt sikerült kimenekülnünk a tömeg szorításából.

Egy kis Nyugat a Távol-Keleten

Ilyen előzmények után Jangsuo és benne a Morning Sun Hotel, ahol két éjszakára megszálltunk, maga volt a felüdülés. Az egyedülálló táj nyugati turisták ezreit vonzza ide, így a kínálat is felzárkózott a kereslethez. A városka sétálóutcája bármelyik európai üdülőhellyel felvehetné a versenyt bárjaival, éttermeivel, sőt még egy McDonald'sot is láttunk. Oda persze nem mentünk be, de be kell vallanom, a sencseni reggeli után az itteni hotelben valami katartikus élménynek tűnt pirítóst reggelizni szalonnával, tükörtojással és narancslével. A legjobb az volt, hogy a nyugati hatások ellenére Jangsuóban mégis teljesen Kínában éreztük magunkat, legfeljebb nem volt olyan mellbevágó a kulturális sokk. És itt még angolul is többen beszéltek.

Forrás: Gaál Csaba
Kevés szebb helyen van étterme a McDonald'snak (Kattintson a képre a galériáért!)

Mivel Frances sokat segített, nem keresgéltünk a városban, hanem nála fizettünk be az ott tervezett két programra is: a másnapi csónaktúrára és a fényjátékra. Mindkettő ütős volt. Előbbihez egy kis faluba kellett elutazni a menetrend szerinti busszal, majd lesétálni a partra, ahol már várt a csónak. Ezt a kirándulást felesleges, mert lehetetlen leírni szavakkal. Legyen elég annyi, hogy az ott kapott élmény már önmagában is kárpótolt minden addigi és későbbi nehézségért.

Forrás: Gaál Csaba
Többen nagy hajóval mentek, mi csónakot béreltünk a Li folyón (Kattintson a képre a galériáért!)

Az esti fényjáték szintén döbbenetes volt. A folyó egyik szakaszán, ugyanezzel a meseszerű háttérrel, több száz ember közreműködésével és pazar megvilágítással varázsoltak hihetetlen látványt a nézők elé, mindezt kiválóan kihangosított zene kísérte. A show után már csak azon kellett izgulni, hogy az iszonyú emberáradatban visszatalálunk-e a buszunkhoz, és nem csak mi, hanem a csoport többi tagja is, hogy végre elindulhassunk. Miután hazaértünk, venni akartunk némi ennivalót a másnapi útra, ám - Jangsuo ide, Jangsuo oda - a szupermarketben nem volt sem kenyér, sem sajt, sem felvágott, csak szárított csirkeláb meg effélék. Végül a nagy poharas levesalapanyagnál maradtunk, amelyre csak rá kell engedni a forró vizet, és kész. Ez utóbb jó kompromisszumnak bizonyult.

Forrás: AFP/Imaginechina
Sok száz statiszta az esti fényjátékon Jangsuo mellett (Kattintson a képre a galériáért!)

Köpködés, pénzváltás és éjszakai kalandok

Másnap hajnalban taxival mentünk Kujlinba, hogy elérjük a reggeli vonatot, amely Nanningba vitt. Hogy Kínában sokan vannak, azt ezúttal is megtapasztaltuk. Már a váróteremben is, de főként, amikor begördült a kétszintes szerelvény, és a több száz utas egyszerre próbálta meg feltuszkolni a maga csomagját. Mivel fel voltunk rá készülve, nekünk is sikerült. Ezután már csak azt az öt órát kellett kibírni, amelyet utastársaink kiabálással, krákogással, köpködéssel és folyamatos étkezéssel töltöttek el.

Nanningban öt óránk volt, és mivel elfogyott a jüanunk, viszont éhesek voltunk, pénzt kellett váltani. Ez majdnem két óráig tartott. Eleve reménytelen feladat volt angolul kérdezősködni, így maradt a mutogatás. Egyre távolabbi helyeken ígértek bankot a helyiek, ami hátizsákkal elég fárasztó volt. Dollárt azonban sehol sem akartak váltani. A vicc az volt, hogy a végén a pályaudvar mellett kötöttünk ki, ahol végül hosszas sorban állás és papírmunka után sikerült jüanhoz jutnunk. A gyomrom ekkorra már olyan hangosan korgott, hogy azonnal a bank mellett lévő szálloda éttermébe mentünk, ahol a pincérlányok valószínűleg még nem láttak előttünk fehér embert, legalábbis nagy látványosságnak számítottunk az üres teremben. Az éhség nagy úr, ezért némi sör segítségével leküzdöttük az ismét botrányosan rossz ételt, majd átmentünk a pályaudvar VIP várójába, hogy csatlakozzunk a Vietnamba tartó utasokhoz.

Forrás: Gaál Csaba
Ezt a képet láttuk a nanningi étterem ablakából (Kattintson a képre a galériáért!)

A vonatút sokkal kellemesebben telt, mint az előző. Egyedül voltunk egy hálókocsiban, rajtunk kívül csak néhány nyugati turista lézengett még a vagonban. Jól jött a magunkkal vitt leves, amelyhez a kínai vonatokon rendszeresített szamovárból jutottunk forró vízhez. Hogy azért az örömünk ne legyen teljes, a kalauztól csak meleg sört lehetett volna venni méregdrágán, így inkább gyorsan eldőltünk.

A kínai határőrök persze remek érzékkel időzítették az útlevél-ellenőrzést: épp, amikor álomba szenderültünk. Éjfél körül pedig jött a vietnami határátkelő, ahol megint felébresztettek. Itt - a csomagot fenn hagyva - le is kellett szállni. Összegyűjtötték az összes utas útlevelét, majd amikor szép lassan mindenkiével végeztek, még egy "egészségügyi ellenőrzésen" is át kellett esni. Ez abból állt, hogy 2000 dongért vagy 2 jüanért (20, illetve 70 forint) cserébe adtak egy igazolást, persze vizsgálat nélkül. A legbizarrabb az volt, hogy magunk sem tudtuk eldönteni, a késői időpont és a kialvatlanság miatt káromkodjunk-e az egyórás procedúra miatt, vagy röhögjünk rajta, hogy ilyet is láttunk.

Forrás: Gaál Csaba
A vasútállomás a vietnami Dong Dangban (Kattintson a képre a galériáért!)

Idővel mégis visszakászálódtunk a vonatunkra, és mivel a csomagunk is megvolt, a gyors elalvásig már csak azon aggódtunk, pontosan hol is fogunk leszállni néhány óra múlva. Annyit elárulhatok, a meglepetések nem, csak ez a cikk ért véget.

A következő részből kiderül az is, hogyan építik a kapitalizmust Ho Si Minh országában, túlélhető-e az átkelés Hanoi utcáin, lehet-e jó bort inni Vietnamban, és beleugrottunk-e a tengerbe a hajó tetejéről.