Semmijük sincs, mégis boldogok

2012.12.02. 8:47

A Bangladesben töltött több mint két hónap teljesen átformálta a világképünket. A végén kettős érzés maradt bennünk: örültünk, hogy vége a sok kihívásnak, és szomorúak voltunk, hogy el kell hagynunk azt az országot, amelyik annyi mindent adott nekünk, és ahol annyi sok kedves emberrel ismerkedtünk meg.

Világkörüli kerékpárutunk kezdetén nem terveztük, de aztán úgy alakultak a dolgok, hogy egyszer csak megérkeztünk Bangladesbe. Ez az ország a hivatalos listán a 12. legsűrűbben lakott ország, de ha nem számoljuk a város- és mini államokat, akkor Banglades a 150 millió fős lakosságával bizony messze a legsűrűbben lakott terület a földünkön. Ha a hírekből hallunk e muzulmánok lakta országról, általában csak a katasztrófák, az árvizek, a szegénység és a nyomor jut ki Bangladesnek. Mi azonban tudtuk jól, amikor utazásunk 17. országába léptünk, hogy a hírekben csak a valóság egy apró, és torz szeletét láthatjuk, ezért kíváncsian, na és persze még mindig némi félelemmel néztünk elébe a ránk váró kalandoknak.

Élet a Jamuna folyó apró szigetén

Az első meghatározó élményünk a Jamuna óriásfolyó Char Battia nevű szigetén volt, amikor elmentünk megnézni az ott élő 4000 ember életét. Ők azok, akik még ebben az eleve szegény társadalomban is a legszegényebb rétegnek számítanak, mert vezetékes áram és víz nélkül élnek a folyó szigetein, amelyeket bármelyik esős évszakban teljesen elmoshat a víz, menekülésre és költözésre kéztetve az ott élőket. A sziget három iskolájának egyikébe vittünk néhány füzetet és ceruzát. Az iskola épülete volt az egyike a néhány téglaépületnek a szigeten, különben a házak mind bambuszból és bádoglemezekből készültek.

Forrás: Harkány Árpád
A helyiekkel a Char Battia szigeten. Csak néhán tévékészülék és három iskola van a szigeten, de tudták Puskás nevét

Az emberek itt is, mint az egész országban, nagyon barátságosak voltak velünk, és még egy angolul beszélő önkéntes vezetőnk is akadt, aki örömmel körbevezetett minket - természetesen a körénk gyűlt kisebb tömeggel együtt. A helyiek kíváncsiak voltak ránk, megbámultak minket és nagyokat nevettek minden mozdulatunkon. A "mit bámulsz, nem láttál még fehér embert?" - kezdetű arrogáns visszaszólás itt igaz lett volna, noha nem állta volna meg a helyét, mert az emberek soha semmi, de semmi rosszat nem akartak tőlünk, csupán nagyon közvetlenek és érdeklődőek voltak. A tolmácsunk ismerte Puskás nevét, amin nagyon meglepődtünk. Ahogy azon is, hogy a végén ők kínáltak nekünk különféle egzotikus trópusi gyümölcsöket. Azt hittük, hogy szegény embereket fogunk látni a szigeten, és noha a mi nyugati, materialista gondolkodásmódunk szerint ez így is volt, valójában boldog, mosolygós arcokat találtuk ott, akik abból a kevésből is, ami volt nekik, kérés nélkül adni akartak.

Zsák, étel és tüzelőanyag

De nem csak ez volt nagy élmény a szigeten, hanem a jutatermesztéssel való megismerkedésünk. Ezt a furcsa, világosbarna szövetszerű anyagot már idefelé a csónakokon is láttunk, de akkor még nem tudtuk, hogy mi az, és hogyan készül. A jutát 20 napig a víz alatt rohasztják az aratása után, ezért láttunk jövet mindenfelé úszó szigeteket. A sziget alját a juta kötegek képezik, amit víz alá nyomnak a rájuk pakolt nehezebb farönkökkel.

Forrás: Harkány Árpád
Aratják, gyűjtik, és a víz alatt rohasztják a jutát

Ha megrohadt a juta, ki lehet venni a hosszú egyenes szár közepéből a szálakat, amit aztán kiteregetnek szárítani, ahogy azt már láttuk a szigeten sok helyen. A növény szárának a szélét is felhasználják, ezeket ritkán rakott kis kupacokban egymásnak támasztják, így rakják ki a napra száradni őket. Ezt használják tüzelőnek a főzéshez. A tetején lévő leveleit pedig vagy az állatok eszik meg, vagy az emberek főzik és eszik meg.

A jutát legfőképpen eladásra termelik, 40 kilogramm megmosott, megszárított anyagért 1500 takát, vagyis 4500 forintot kapnak. Ebből van pénzünk minden olyan dologra, ami nem terem meg a szigeten. A jutából aztán ruhát, kötelet, zsákokat és ezekhez hasonló holmikat készítenek. A világ jutatermelésének a háromnegyede itt Bangladesben történik, mert itt van hozzá megfelelő talaj és megfelelően sok vízmennyiség. Mindkettő a Himalájából jön az olyan hatalmas folyókkal, mint a Jamuna.

Forrás: Harkány Árpád
Szárítják a juta kihúzott belsejét, a szövetet

A behajtható szemű rákok

A szigettől délnek vettük az irányt, néhány nap bringázás után átkeltünk egy másik nagy folyón, a Padmán. Ez valójában a Gangesz, csak itt Bangladesben máshogy hívják, ahogy a Jamuna is csak itt Jamuna, a bengáli határokon kívül Brahmaputrának hívják. Ezek a folyók azon a ponton ömlenek egymásba, ahol átkeltünk a Padmán, innentől kezdődik a hatalmas, több száz kilométeres deltavidék is, amelynek a déli részén még megtalálható egy érintetlen természeti kincs, a Sundarban. Ez Banglades egyik nemzeti büszkesége, amelyről azt mondják, a világ legnagyobb egybefüggő mangrove erdeje.

Forrás: Harkány Árpád
A sundarbani kisrákok be tudják hajtani a szemüket a testükön lévő kis vájatba

Ide már csak hajón tudtunk eljutni, és közben megtudtuk az idegenvezetőnktől, hogy noha természetvédelmi területről van szó, valójában annyira nem érintetlen, mert közvetve, vagy közvetlenül a terület 3 millió bangladesinek ad megélhetést, főleg halászat és rákászat formájában. Ezt meg is csodálhattuk a reggeli apály idején (100 kilométerre e tengertől már volt apály-dagály jelenség), amikor a folyómeder sekély szélén sétálva, kifeszített hálókat maguk mögött húzva fogták be a helyiek az apró rákokat, hogy később azokat elkerített medencékben neveljék fel, és adják el fogyasztásra.

Ezeket a medencéket később magunk is láthattuk, ahogy a helyiek lakhelyét is. Gyakorlatilag csak egy keskeny földsáv mellett voltak felállítva a cölöpökre vert házaik, mindez főleg akkor volt durva látvány, amikor egy óriási teherszállító hajó húzott el a folyón az apró halászbárkáik mellett.

Forrás: Harkány Árpád
Méretbeli különbségek: egy nemzetközi szállítóhajó és a helyiek halászbárkái

A parkban leginkább az apró, behajtható szemű rákok élete nyűgözött le minket, de a másik nagy bengáli nemzeti büszkeséggel, a bengáli tigrissel nem találkoztunk. Pedig - állítólag miattuk - még egy fegyveres őrért is fizetnünk kellett a mangrove erdőben való sétához.

Dhaka, Chittagong és a Hill Tracks

Egy éjszakai hajókázással eljutottunk Dhakába, a fővárosba, ahol megszereztük a mianmari vízumot, és meglátogattunk egy dohányzó csimpánzt a helyi állatkertben. Majd szintén hajóval álltunk tovább, és egy chandpuri átszállást követően (egymást és a bringákat majdnem elhagyva) vonattal száguldottunk tovább a másik nagyváros, Chittagong felé.

Noha az útikönyvek a 12 milliós Dhakát mondják Ázsia káoszfővárosának, és az ott lakók is úgy vallják, hogy az övék a világ legélhetetlenebb városa, nekünk Chittagong még szörnyűbb élmény volt. A főváros széles sugárútjain ugyanis valahogy elbringázgattunk, amikor kellett, Chittagongban viszont szörnyű utakkal, és még borzasztóbb forgalommal találkoztunk. Arról, hogy mennyire nincsenek itt szabályok, és mennyire hangos, büdös, koszos és kaotikus a forgalom, külön kisregényt lehetne írni, de én most inkább nem kezdenék ebbe bele, mert írás közben magam is felbőszülnék csak újra és újra.

Forrás: Harkány Árpád
A forgalom az utakon: gyalogos, riksás, kerékpáros, busz, teherautó

Chittagongban a szükséges különengedélyek beszerzése után egy néhány száz kilométeres kitérőt tettünk a CHT, vagyis a Chittagong Hill Tracks nevű területre. Ez arról híres, hogy itt találkozhatunk végre egy kis dombos, erdős vidékkel, valamint a bengáli mellett néhány másik nemzetség gyermekeivel: itt élnek a Mianmarból (Burmából) bevándorolt népcsoportok. Egy nagyon kedves tripura családnál itt kénytelenek voltunk három napot maradni. Kettőt a Zitára rátörő láz miatt, egy harmadikat pedig a szűnni nem akaró, szakadó monszuneső miatt.

Utóbbinak ők kifejezetten őrültek, és ez tudtunkra is adták. Jellemző a vendégszeretetükre, hogy még ezután is tovább marasztaltak minket. Persze nekünk mennünk kellett, véges időtartamra szólt a vízumunk az országban, és vártak minket az újabb kalandok, például egy csónakázás Rangamati mellett, a Kaptai-tavon.

Forrás: Harkány Árpád
A Kaptai-tó Rangamatinál

Visszatérve Chittagongba felvettük az otthagyott holmijainkat, és nekivágtunk a délkeleti országrésznek. Ekkor még nem is sejtettük, hogy itt vár ránk az egész ország legnehezebb, legkalandosabb, de egyben legszebb szakasza is. Chittagongból Cox's Bazarba a 150km-es út több bambuszhídon és egy kisebb idegösszeomláson át vezetett.

Ha kiborulsz, véged! Ha nevetsz, több százan nevetnek veled!

Eddig ugyan nem meséltem róla, de a legnagyobb nehézséget az országban nem a monszun, nem a ramadán, de még csak nem is a botrányos útviszonyok és a nem létező közlekedési kultúra okozta, hanem a helyiek túlontúl túláradó kíváncsisága és közvetlensége.

Forrás: Harkány Árpád
Bárhol álltunk meg, pillanatokon belül több százan vettek minket körül

Akárhányszor megálltunk, azonnal több százan körénk gyűltek (nem vicc, megszámoltuk!), és ha nem sikerült nagyon gyorsan egy vonalat rajzolnunk magunk köré a porba, és megértetni velük, hogy azt ne lépjék át, akkor bizony nagyon, nagyon közel jöttek, fogdosták a bringáinkat, és még a levegőt is elszívták előlünk.

Ha pedig kiborultunk és kiabáltunk evégett, az nekik csak még nagyobb műsor volt, és még többen gyűltek körénk. A hátsó sorokban lévők már nem is láthattak minket, csak azért duzzasztották tovább a tömeget, mert tudták, hogy valami érdekes lehet középen, ha ilyen sokan köré gyűlnek.

Elinduláskor pedig jellemző volt, hogy kisebb gyerektömeg kergetett meg minket:

Ezeket a helyzetet vagy poénnak vettük, és élveztük őket, vagy el kellett menekülnünk tőlük, mielőtt megbolondulunk. Ugyanígy az úton sem volt nyugtunk, mert a motorosok kétpercenként lassítottak le mellettünk, és kérdezték meg, hogy honnan jöttünk, s mi járatban. Csak egy bitet kellett átállítanunk az agyunkban (ezt persze most csak leírni könnyű, a valóságban, izzadtan, fáradtan, elgyötörten, a trópusi hőségben tekerve nem volt egyszerű), és ugyanezen helyzeteket nagyon tudtuk élvezni, és fantasztikus élményeink származtak belőlük.

Megtanultunk néhány tucat mondatot bengáliul, így a két hónap végére egész szépen el tudtunk bájcsevegni velük. Arról nem is beszélve, hogy egy '80-as évekbeli bengáli topslágert, a Bondu tin dint is megtanultuk, és amikor ezt meghallották a két furcsa biciklis idegentől, hát teljesen oda voltak. Így néztünk ki mi és a körénk gyűlt tömeg, amikor éppen "működött a vonal", és nem lépték azt át, nem jöttek túl közel, és mi sem borultunk ki tőlük:

Semmijük nincs, mégis boldogok

Tudni kell a bengáliakról, hogy a mi materialista szemünkkel nézve a legszegényebb népség e föld kerekén, de az is biztos, hogy egyben a legboldogabb és legvidámabb is. Ennyi mosolygós, nevető emberrel sehol nem találkoztunk még. Nagyon könnyű volt őket boldoggá tenni, és mivel néhányszor sikerült megbújva, nem csak a figyelem középpontjából is megfigyelni őket, tudjuk, hogy nélkülünk is ilyenek, nem kizárólag miattunk voltak vidámak.

Ezt látni és tapasztalni két hónapig meghatározó élmény volt. Ennyi mosolyt és nevetést otthon Európában józan emberektől sosem látni. Míg mi az őrült fogyasztó társadalmunkban az egyre többet, egyre nagyobbat és egyre gyorsabban elvet követve nehezen találjuk meg a boldogságunkat, ők itt az egyszerű életben és a szoros családi kötelékekben lelnek rá erre.

Forrás: Harkány Árpád
Pihenő egy útszéli teázóban

Pedig mindeközben, ha a materiális oldalát nézzük a dolgoknak, csak egy szál lungijuk (a férfiak által országszerte hordott szoknyaszerűség), egy kapájuk és egy bambuszkunyhójuk van áram és vezetékes víz nélkül. Persze tudom, a dolog nem ilyen egyszerű, hisz mégse cserélnék velük, de azért elgondolkoztató a tény, hogy ők itt a nagy "nyomorukban" tízszer annyit mosolyognak és nevetnek, mint mi, miközben a hozzájuk mért elképesztő bőségben és kényelemben mi panaszkodni sem felejtünk el soha.

A világ leghosszabb tengerpartja

További filozofálgatás helyett guruljunk csak tovább, mert még van mit mesélni. Cox's Bazar Banglades legnagyobb nyaralóhelye, ide nemcsak a külföldiek látogatnak el, hanem sok bengáli is, hiszen azért a 150 milliós lakosság között megtalálható egy gazdagabb felső réteg is. Ők megengedhetik, hogy nyaralni menjenek, és még mindig sok milliós nagyságrendet jelentenek. Cox's Bazar egyébként arról híres, hogy a "világ leghosszabb természetes, egybefüggő homokfövenyes tengerpartja", vagy legalábbis a helyiek annak mondják, és rettentő büszkék rá.

Forrás: Harkány Árpád
Naplemente Cox's Bazarnál

Innen már csak 80 kilométerre, egy napi tekerésre volt a bengáli szárazföld legdélebbi pontja, Teknaf. Egyben ez volt a legszebb szakasza is az egész ottlétünknek, ha a természeti értékeket nézzük. Talán a legjobb itt az volt, hogy az országnak ezen a részén végre nem volt nagy őrület az utakon.Gyönyörű tengerpart mellett haladtunk, míg az út másik oldalán sziklás hegygerinc és gyönyörű erdők nyújtották a tájképet.

Teknafból hajóra szálltunk, hogy pár napot St. Martin korallszigetén töltsünk. Ez a sziget szintén nagyon népszerű a bengáliak körében, ám nekünk szerencsénk volt: épp az érkezésünk napján ért véget a ramadánt lezáró egyhetes ünnep, az Eid, így éppen láthattuk, ahogyan kiürül a sziget. Csak mi maradtunk, és a háromezer helyi.

Forrás: Harkány Árpád
A kiterített halászhálóra súlyokat szerelnek St. Martin korallszigetén

Köztük egy 12 éves rohingya menekült kissrác, Sukur lett a legjobb barátunk, ő beszélt egyedül angolul - a külföldi turistáktól tanulta, ő maga sose járt iskolába, se írni, se olvasni nem tud, mert a családja nem tudja beiratni az iskolába. Évi 1000 taka, vagyis 3000 forint a tandíj, amire már nem futotta. Ezt hallva elhatároztuk, hogy másnap beíratjuk Sukurt az iskolába, de erre sajnos nem kerülhetett már sor, mert a következő reggel menekülnünk kellett a szigetről, ugyanis jött a rossz idő a tengeren, ezért beszüntették a napi hajójáratokat a szárazföld felé, és erről nekünk az utolsó hajó indulása előtt 30 perccel szóltak.

A nagy rohanást az éppen dagályban álló tengerparton kellett véghezvinnünk, ahol az egyik táskánkat (Zita útlevelével a belsejében) majdnem magával ragadta a tenger, de aztán sikerült utánaszaladnom és megmentenem. Sukurnak az egy éves tandíját később odaadtuk valakinek, hogy jutassa el a szigetre.

A rohingyák sorsa: a hontalanság

Ezek után már csak egy nagy kálváriánk volt hátra: átjutni Mianmarba. Ez sajnos nem sikerült a szárazföldön, mert odaát Rakhaing államban újra kiélesedett a gyűlölet a buddhisták részéről a rohingya kisebbség felé. Valamilyen okokból ez a muzulmán népcsoport nincs megtűrve Burmában, ott nem lehet állampolgárságuk, évről évre elüldözik őket, és felgyújtják a házaikat, falvaikat. Ha sikerül is átmenekülniük Bangladesbe, itt csak UNHCR-es menekült státuszt kaphatnak, és csak az erre a célra kijelölt menekülttáborokban élhetnek. Egyszóval hontalanok, és ez nagyon szomorú dolog. Hozzájuk képest még az egyszerű bangladesi kétkezi földmunkásnak is szerencsés a sorsa, hisz van hol laknia, van állampolgársága, vannak jogai.

Forrás: Harkány Árpád
Zita játékot tanít a Teknaf melletti menekülttáborban élő rohingya gyermekeknek

Érdekes itt megállnunk egy percre és megfigyelnünk, hogy mennyire nem fekete-fehér a világunk: míg a televízión szocializálódott embernek a muzulmánokról a pokrócos, szakállas terrorista jut az eszébe, addig a buddhistákról egy végtelenül békés, még a gilisztáknak sem ártó népség ugrik be. Holott a valóság ennél jóval összetettebb, és a világ ezen pontján nem épp így fest. Itt épp a "szuper békés" buddhisták üldözik és terrorizálják a muzulmánokat, akik amúgy egy nagyon béketűrő és vendégszerető népség. Persze mindig mindenütt vannak kivételek - róluk szólnak a hírek.

Visszatérve a határátkelésünkre: az nem sikerült, pedig mindent megpróbáltunk, de végül visszavonulót kellett fújnunk. Dhakába visszatérve vízumot hosszabbítottunk, és repülőjegyeket vásároltunk, nehéz szívvel, először az utunk során. Öröm az ürömben, hogy sikerült megfűznünk a Biman Airlinest, a bengáli nemzeti légitársaságot, hogy a bicikliket ingyen vihessük a repülőn. De ez már egy másik történet...

Két hét Bangladesben, és örökké boldog leszel!

Ez a két hónap Bangladesben teljesen átformálta a gondolkodásmódunkat és a világképünket, noha előtte azt hittük, már sokat láttunk. Akaratlanul is eszünkbe jutottak azon honfitársaink, akik 50 hét panaszkodás után két várva várt gyönyörű hetet eltöltenek az Adrián, majd az egész kezdődik elölről, minden évben. Javasoljuk nekik, hogy fordítsanak egyet ezen: jöjjenek el két hétre Bangladesbe az Adria helyett! Nem lesz egyszerű menet, de megélni az itteni körülményeket, látni az bangladesi emberek egyszerű, szegény, de mosollyal és nevetéssel teli életét, garantált elégedettséget ad a következő 50 hétre.