Az őrült vendégszeretők hazája

Iránról egy átlagembernek sajnos nem olyan történetek jutnak az eszébe, amilyeneket mi hallottunk más utazóktól. Nekünk ugyanis azt mondták, Irán egy nagyszerű hely, ahol az emberek őrült barátságosak. Igazuk volt.

Világ körüli utunk során összesen 26 napot töltöttük Iránban. Ezalatt utaztunk busszal, vonattal, stoppoltunk is, 1100 kilométert pedig biciklivel tettünk meg. Az ország északnyugati részén léptünk be Örményországból, az irániak vendégszeretetét pedig már rögtön a határon megtapasztalhattuk. Megismerkedtünk ugyanis egy Mashhadban élő családdal, akik rögvest meghívtak magukhoz, és tíz másik honfitársukkal együtt meghagyták, hogy ha bármi gondunk van az országban, hívjuk fel őket bátran.

Bankkártya helyett önzetlen segítség

Mi azonban tovább mentünk Tabrizba, ahol az első gondunk az volt, hogy nem értük el a coachsurfinges szállásadónkat. Végül a rendőrök mutatták meg nekünk az éjszaka közepén, hogy hol sátrazhatunk a városon belül. Reggel elmentünk egy netkávézóba, hogy felvegyük a kapcsolatot az eltűnt vendéglátónkkal, és miközben a párom a fizetős internet előtt ült, én átballagtam a szemközti bankba, mert már nagyon untam, hogy egyik bankautomata sem fogadja el a bankkártyáinkat.

Ekkor derült fény egy hatalmas baklövésünkre: a banki alkalmazottól megtudtuk, hogy Iránban nem működnek a nemzetközi bankkártyák. Ugyanez az alkalmazott a pult mögül, a saját zsebéből ajánlott fel nekem egy zavarba ejtően nagy köteg pénzt, amelynek én egy részét elfogadtam persze, aztán még abból is visszavittem neki a visszajárót, miután a feleségemet felállítottam az internet elől azzal a hírrel, hogy bajban vagyunk: pénz nélkül maradtunk Iránban!

Kétségbeesés helyett átkutattuk az összes táskánk összes rejtett zsebét, mert én úgy emlékeztem, hogy valamikor az esküvőnk és az indulásunk közötti egy hétben jártam egy budapesti bankban, ahol felvettem négy darab százdollárost, és azokat elrejtettem a táskák egy-egy titkos zsebébe. Jól emlékeztem, megtaláltuk a pénzt, így megmenekültünk. Közben kisebb tömeg gyűlt körénk, és közülük egy hölgy - aki a más nőkhöz hasonlóan tetőtől talpig csadorban volt - felajánlotta a segítségét. Elvitt egy bankba, ahol tettünk még egy reménytelen próbát a bankkártyákkal, végül átváltottuk a pénz egy részét.

Forrás: Harkányi Árpád
Seprűkészítők az út mentén, akik szintén szeretettel fogadtak minket az árnyékukban

Ezután előkerült a couchsurfinges vendéglátónk is, aki elnézést kért, amiért eltűnt.  Az történt, hogy túl keveset kommunikáltunk vele, megfeledkezett az egy héttel ezelőtt leegyeztetett találkáról, közben pedig kiderült neki, hogy ma este el kell utaznia Törökországba, ahonnan esküvői ruhákat importál Iránba.

Azért még pár órát vele voltunk, segített az országhoz megfelelő ruhát választani Zitának: a karokat csuklóig és a feneket takaró, arra még rálógó felső, fejen kendő, hosszú nadrág. Ebből aztán később az lett, hogy bringázás közben a kendőt leváltotta a sisak, a hosszúnadrágot pedig feltűrte térdig. Volt, hogy rendőrök állítottak le minket, de Zita ruházatát sohasem kifogásolták, inkább a furcsa kerékpárjaink iránt érdeklődtek.

Zita válasza egy e-mailre - Re: Elmehetek egyedül nőként Iránba?

Persze! Az irániak nagyon kedves emberek, sokan beszélnek jól angolul (de ez ne legyen elvárás), és nagyszerű napjai lesznek, főleg, ha nyitott a családok vendégszeretetét elfogadni.
Amit viszont mindenképp szeretném, ha tudna, az egy másik egyedül utazó nő tapasztalata. ... Ő mesélte, hogy milyen "mocskosak" a helyi fiúk, férfiak, ami azt jelenti, hogy sokszor mutogatták neki a párosodás félreérthetetlen jelét, meg hogy füttyögtek rá, "I love you"-ztak neki.

Ehhez érteni kell, hogy ... alapvetően jó muszlim értékek mentén egy elnyomott ország embereivel van dolgunk. Tehát ne lepődjön majd meg, ha fiatal fiúktól kap pikáns megjegyzéseket, olyanoktól, akik még életükben nem látták a női mell vonalát ruhán keresztül. És mivel az irániak fekete hajúak, a helyi férfiak bolondulnak a szőke-világosbarna hajért. Az én sötétbarna hajamat is fogdosták a helyi lányok a házban, amikor magunk voltunk, hogy mivel festettem be, hogy "ilyen szép". Hallottam olyan utazó nőkről, akik pont emiatt befestették a hajukat még otthon, indulás előtt feketére. ...

Tehát összegezve: Öltözzön fel rendesen! Hosszú, lenge ruha, ami a test vonalait egyáltalán nem mutatja, valamint sál, amely takarja az összes hajat, nyakat. Tudja, hogy mint nő, bárhol, bárkitől segítséget kérhet, erre legjobb az, ha egy idős férfit, de még jobb, ha egy női csoportot kér meg (a nők csoportosan járnak az utcán a fent említett okokból). Így ha valaki bunkó lenne önnel, azért mert ön nő, ugyanazért az okért fogják megvédeni, ilyen egyszerű. Rá is kiabálhat, angolul persze, valami olyasmit mondva, hogy "és a húgoddal/anyáddal is így bánnál?" Ettől észbe kapnak. És ne higgye senki, csak mert ezt most itt mind leírtam, hogy akkor Irán veszélyes hely. Nem. De mivel gyökeresen más kultúra és más vallás, nyitott szemmel kell járni.

És íme, egy másik egyedül utazó német nő, akivel Bulgáriában találkoztunk, bringán indult el egyedül Ausztráliából, hogy hazatekerjen. Ő mesélt nekünk először Iránról, és oda meg vissza volt tőle. Ő nem említett semmi negatívumot, pedig ő is egyedüli nőként volt ott.


Tabrizi vendéglátónk nagyon kedves volt velünk, megebédeltünk náluk, és elmesélte azt is, miért van a műholdvevő parabola antenna odabent a nappaliban, a függöny mögött. Az ilyesmi elvileg illegális az országban. Ha le is foglalja a rendőrség, másnap visszavásárolható náluk.

Elpárolgott negatív előítéletek

Tabrizt Teherán felé hagytuk el a kerékpárokon. Első este egy gyönyörű kis tavacska partján sátraztunk. Ez szép volt, ám néhány motoros fiatal a sátorállítás után megtalált minket, és nagy kíváncsian megpróbálták felnyitni a sátrunkat, hogy láthassák a sátor előterében pihenő furcsa bicikliket, amelyen a barátaik láttak minket tekerni. Mindez nem volt egy veszélyes történet, el tudtuk hajtani őket, és nem is zavartak már aztán, de azért úgy voltunk ezzel, hogy ezen túl jobb lesz, ha emberek közelében táborozunk.

Másnap délelőtt összetalálkoztunk egy csapat krosszmotorossal. Már mondtuk volna egymásnak, hogy "jaj, ne, már megint...", de őrajtuk látszott, hogy komolyabb arcok, felnőttek, és egyikük máris meghívott az otthonába. Mi mondtuk, hogy csak enni álltunk meg, akkor viszont rögtön egy étterembe akart meghívni minket. Ennek eleget tettünk, végül is mi rossz történhet, legfeljebb minekünk kell majd állni a cechhet - gondoltuk, de nem így történt. Abolfazl szinte összeveszett a vendéglőssel, mert az nem engedte őt fizetni. Barátunk ezután addig erősködött, mígnem engedtünk neki, és elkísértük a házához, amelyről kiderült, hogy valójában csak a család nyaralója, és a család - unokatestvérekkel és azok gyermekeivel együtt - épp ott van.

Forrás: Harkányi Árpád
Abolfazl (zöld pólóban) és "kis" családja a nyaralójukban

Volt nagy öröm az idegenek láttán, és itt már mi is végleg elhagytuk minden negatív előítéletünket. Ha hagyjuk magunkat, azóta is ott tartanának, de nem rabságban, hanem vendégségben, tejben-vajban fürösztve. Így is meg kellett ígérnünk, hogy ha Teheránba érünk, felhívjuk Abolfazlt, aki majd elvisz minket ingyen siklóernyőzni. Ő ugyanis siklóernyő-oktató, és tandemugrásokat is vállal. Ebben persze megint kételkedni kezdtünk, de azért elmentettük a telefonszámát.

Aznap még egy család állított meg minket, és meghívtak a Kaszpi-tenger partjára, a házukba, de sajnos az nekünk nem esett be az útitervünkbe, így végül beérték azzal, hogy csak néhány almát kaptunk tőlük. Délután egy fényképpel ünnepeltük, hogy elértük a túránk 4000. kilométerét.

Forrás: Harkányi Árpád
4000 kilométer kerékpáron Budapest óta, Zitán a fekete kendő csak a kép kedvéért van körbecsavarva

Nem engedték be Boszniába, Magyarországra is csak alig

Este egy bringás jött elénk, Mohsen, akinek a barátja látott minket az úton, és értesítette őt, hogy közeledünk Mianehbe, az ő városába. Az ő élettörténete megér egy pár sort. A bringáján most is a "Peace Bike" felirat díszeleg, mert már huszonévesen úgy érezte, valami nagyon nincs rendjén a világban, ezért '91-ben felkerekedett, és nekivágott Európának kerékpárral. Akkor épp háború dúlt Boszniában, így azért is indult, hogy békét hirdessen.

Teheránból indult, nem volt sok pénze. Hajnalban kelt és délután 4-ig rövid pihenőkkel nyomta a pedált. Szerbiába nem engedték be, azt mondták, terrorista. Továbbment északnak, Románia felé, és próbált bejutni Magyarországra, de itt is ugyanaz a válasz volt, hogy ő terrorista, nem jöhet be az országba. Tovább próbálkozott Magyarországgal, végül egy másik határátkelőn mégis beengedték. Két napra kapott vízumot Magyarországra. Budapesten ezt meg tudta hosszabbítani még egy nappal, így a Balatont érintve még át tudott lépni időben Horvátországba. Próbált innen is bejutni Boszniába, de mondták, hogy ne tegye, mert le fogják lőni. Végül okos volt, nem ment tovább, hanem eltekert Bécsbe és onnan hazarepült Teheránba.

A maradék kevés pénzén vett egy vonatjegyet délre, áthajózott a kis szigetre, ahol most is élnek. Nem volt munkája, semmije, eleinte az utcán aludt a szigeten. Mivel kerékpározni szeretett, és a kerékpárokhoz is értett, ingyen, baráti alapon megjavítgatta a szigetlakók kerékpárjait. Felfigyelt erre a polgármester, és felajánlott Mohsennek egy apró üzletet és a felette lévő lakást. Így indult Mohsen karrierje és családi élete, mert euztán ismerkedett meg a feleségével, Rohaljével, és az első lányuk még ebbe az apró emeleti lakásba született. Azóta beindult az üzlet is, szép nagy kerékpárszalonjuk van és rendes családi házuk. Született még egy lányuk, Mohsen pedig tett még néhány túrát a békéért, legutóbb Afganisztánban.

Mohsenéknél is minden jót megkaptunk kérés nélkül, vacsorát, reggelit raktak elénk és egy szobát matracokkal aludni. Reggel Mohsen még egy pár kilométeren át el is kísért minket a kerékpárján.

Forrás: Harkányi Árpád
Mohsen, a békebringás reggel még elkísért minket egy szakaszon

A felfelé mutató hüvelykujj és a szőnyeg

Pár nappal később egy Takestan nevű városban kebaboztunk egy napsütötte délutánon, amikor egy 14 éves forma biciklis kisfiú jött oda hozzánk, és nagy izgatottan ezt mondta: "You stay my house tonight" - meghívott magához! Majdnem a torkunkon akadt a kebab, pedig pár napja már Iránban voltunk, megszokhattuk volna ezt a fajta őrült vendégszeretetet. A fiút elküldtük, hogy előbb kérdezze meg erről a szüleit is, és hagytunk neki negyed órát. Tíz perc múlva kifulladva tért vissza: megvan az engedély, jöhetünk, meg vagyunk hívva! Sajjad nagyon büszke volt magára, hogy új barátokat szerzett, és ő hívott meg az otthonába. Lehetett is, hiszen ő beszélt egyedül olyan jól a családban angolul, hogy képes volt meghívni minket, és ehhez bátorsága és nyitottsága is volt.

Ő mesélte el nekünk, hogy a nyugati világban közismert, a Facebook Like gombokon is használt ökölbe szorított kéz az ég felé tartott hüvelykujjal itt nagyon negatív dolgot jelent. Ekkor mi nagy nevetések közepette visszaidéztünk egy esetet, amikor egy öregember kérdezte, tetszik-e nekünk Irán, mire mi ezzel az egyezményes nemzetközi jellel mutattuk neki, hogy nagyon szeretjük - ő erre nagyon furcsán nézett ránk, akkor még nem értettük, miért. A Facebook egyébként le van tiltva az országban, de persze egy széles körben használt, pár kilobájtos proxyalkalmazással könnyedén megkerülhető ez a tűzfal.

Forrás: Harkányi Árpád
Sajjadéknál vendégségben

Sajjadéknál figyeltük meg először, hogy mennyire érdekes, vagyis inkább mennyire egyszerű egy tipikus iráni otthon lakberendezése: a szőnyeg. Ennyi, pont. Nincs asztal, nincs szék, nincs szekrény. A házba mezítláb lépünk be, a szőnyeg vastag és puha, erre terítenek le valamilyen műanyag terítőt, ezen eszünk. Ez sok helyen egyszer használatos, eldobható vékony műanyag, amiről aztán leszedik a mosogatni valót, rajta hagyják a maradékot és a szemetet, így az étkezés végeztével csak összehajtják, és megy az egész a kukába. Este pedig akár ugyanoda, ahol előzőleg ettünk, leterítünk pokrócokat, és ott alszunk.

Szobák azért általában vannak, és Sajjadnak például van egy íróasztala és széke is a tanuláshoz, de ezzel egyedül volt a családban. Szekrény helyett inkább az a jellemző, hogy felpolcolják a holmikat az egyik sarokba, és ezt a kupacot letakarják valamivel. A fürdőszoba, mint annyi más, környező, ázsiai országban egy csap, egy lavór vagy víztartály és egy apró vödör, amivel magunkra tudjuk merni a vizet.

Forrás: Harkányi Árpád
Családi vacsora egy iráni otthonban

Persze ezek a dolgok nagyban változhatnak az adott család anyagi helyzetétől függően, és attól, hogy hol járunk éppen, városban vagy vidéken. Itt is, mint mindenütt, jelen van a nyugati kultúra, és hiába jár odakint a vallási rendőrség, és szól rá a nőkre, ha azok túl nagy tincset hagynak kikandikálni a kendő alól, jártunk olyan otthonban, ahol odabent a nők már nem hordtak kendőt, és egy nagy síkképernyős tévén bikinis lányok táncoltak - miközben mi egy asztalnál, székeken ülve vacsoráztunk. Gondolom kitalálták, hogy ez utóbbi nem egy vidéki, tradicionális házban volt.

Rossz emberek itt is akadnak

Teheránba, a fővárosba nem volt zökkenőmentes a megérkezésünk. A város előtt a stoppolás mellett döntöttünk, mert Teheránról azt hallottuk, hogy hatalmas, és nagy a légszennyezettsége. Hamar megállt nekünk egy platós kisteherautó, amellyel néhány kitérő után meg is érkeztünk az Azadi Square-re, vagyis a híres "Szabadság térre", ahol emberünk egy telefont adott a fülemhez, amelyben egy nagyon gyenge angolt beszélő hölgy 250 dollárt kért tőlem. Ez egyértelműen csúnya lehúzás akart lenni, mert ennyi pénzből máskülönben keresztül lehet utazni az egész országot oda-vissza.

Forrás: Harkányi Árpád
A teheráni Azadi Square egy óriási körforgalom közepén

Na, ezt jól megcsináltuk magunknak. Annyi kedvességet és szeretet kaptunk eddig az iráni barátainktól, hogy most nem kérdeztünk rá beszállás előtt, kér-e pénzt a sofőr a fuvarért. Tanulság: bármilyen barátságos is a közeg, mindig lehet köztük rossz ember. A fél estét a rendőrségen töltöttük, és én már majdnem úgy voltam vele, hogy kifizetjük neki a tanulópénzt, ám a végén hazudozni kezdett a rendőröknek, hogy ő elvitt minket a helyi látványosságokhoz is. Itt elszakadt nálam a cérna, és ha tehettem volna, egy fillért sem adok neki. Végül 70 dollár lett a történet vége.

Ekkor már a couchsurfinges leendő vendéglátóink is a rendőrségen voltak, és az azért elég ciki dolog, hogy az ember a neten megismert szállásadóival először egy rendőrőrsön találkozik. Főleg, hogy bár fiatalok, de eléggé olyan karót nyelt, komoly arcú és öltözetű embereknek tűntek éjjel a rendőrségen. Odahaza aztán átöltöztek, és nem csak szó szerint, hanem átvitt értelemben is: egy mosolygó, sokat nevető és humorizáló párost ismertünk meg, akikkel nagyszerű időt töltöttünk együtt. Kiderült, hogy csak a rendőrségre öltötték fel a "jelmezt". (Mellesleg maga a couchsurfing is teljesen illegális Iránban.)

Teheránban volt néhány elintéznivalónk, megigényeltük a türkmén vízumot, és megültük Zita szülinapját. A néhány nap alatt főztünk egymásra, vendéglátóink különféle iráni ételekkel boldogítottak minket, mi pedig lángost és pörköltet készítettünk nekik.

Tumultus a Kaszpi-tenger felé

Teheránból a 2565 méter magas Kendevan-hágón át kerékpároztunk tovább a Kaszpi-tenger irányába, ám azzal nem számoltunk, hogy ezt a nyári szünet utolsó hétvégéjén kíséreltük meg: őrült volt a forgalom. A hegyi szerpentinen volt, hogy már dugó alakult ki, az autósok előszeretettel lassítottak le mellettünk, miközben mi egy szmog elleni maszkban próbáltunk feljutni.

Forrás: Harkányi Árpád
A Kendevan-hágóba menet a déli, száraz oldalon, ahol még nem volt dugó

A hágót egy alagút képezte, és nagyon érdekes volt, hogy míg az alagút szárazföld felőli oldalán meleg levegő és kopár hegyoldalak köszöntek el tőlünk, a tenger felőli oldalon zöldellt a növényzet, és köd szitált. Így kellett leereszkednünk 2593 métert, miközben a nedves úton az autósok továbbra is előszeretettel lassítottak le mellettünk, és integettek, köszöntek, fényképeztek ki ránk a kasztni biztonságából, ezzel szinte életveszélyes helyzetekbe sodorva minket a nedves úton. Zitát egyszer egy teherautós meg is lökte oldalról. Mivel később beállt az autósor, bennünk meg még akkor is túltengett a túlélésünkhöz szükséges adrenalin, ezért szegény fickót úgy leordítottuk, amikor utolértük, hogy arra azóta se vagyunk büszkék. Ez persze felesleges és hiábavaló volt, megregulázni egy egész ország közlekedési morálját teljesen reménytelen vállalkozás.

Hallottunk egy másik utazótól egy elméletet az iráni emberekről és az iráni forgalomról, amelyet jobb magyarázat híján mi is osztunk: mivel az életben annyi az állam által elvárt korlátozás, ezért az irániak az utakon élik ki magukat, mert ott "mindent szabad". Ebben tényleg lehet valami, mert eléggé őrült módon viselkednek az autójukban, miközben ha kiszállnak a kocsiból, a legtöbbjük szelíd, barátságos, segítőkész emberré változik át.

Aki figyelt az előbb a számokra, annak feltűnt, hogy többet süllyedtünk a hágóból, mint annak a tengerszint feletti magassága. Ez azért van, mert a Kaszpi-tenger a világtengerek szintje alatt 28 méterrel terül el. Szokás Kaszpi-tónak is nevezni, és mivel nincs összeköttetésben az óceánokkal, ezért a sótartalma is jóval alacsonyabb azokénál.

Forrás: Harkányi Árpád
Zita helyi asszonyokkal beszélget

A tenger mellett szerettünk volna pihenőt fújni a sok, minket ért élményre. Persze végül ehhez sem kellett vendégházakat és szállókat keresnünk, előbb találtak meg minket a kedves irániak. Egy éjszakát sátraztunk egy család kocsibeállójában. Ők testvéreiknek fogadtak minket, és mikor másnap hazaindultak, még integettünk nekik, amikor megállt mellettünk egy másik autó, egy másik család. Kérdezték, kifélék, mifélék vagyunk, honnan jöttünk, majd rátértek a lényegre: volna-e kedvünk náluk lakni. A tornácon aludtunk, fél éjszaka beszélgettünk velük, és persze vacsorát is kaptunk, velük is fantasztikus idő töltöttünk.

Lehet, hogy sokszor kényelmesebb lett volna egy szállodában, de az biztos, hogy úgy mi is és a vendéglátóink is szegényebbek maradtak volna néhány felejthetetlen élménnyel.

A következő részben megnézzük a látnivalókat, ellátogatunk a híres tabrizi fedett bazárba, elvonatozunk Iszfahánba, és felhívjuk Abolfalzt, hogy megtudjuk, tartja-e az ígéretét a siklóernyőzésről. Végül elmeséljük azt is, mi történt Mashhadban, és hogy hogyan jutottunk ki az országból Türkmenisztán felé.