Mit keresnek az ágyak Buddha hasában?

2013.02.16. 17:45

Hogy kerül az Eiffel-torony és Gaudí Vietnamba? Az emberek válasz helyett nevetnek és megvendégelnek, itatnak, és pénzt dugdosnak a zsebünkbe. Együtt ünnepeltük a holdújévet a föld egyik legvidámabb népségével.

 

Pár napja egy családi házban ébredtünk, Vietnam középső részén, egy dombos fennsíkon. A családi házra és a hozzá tartozó családra előző este bukkantunk.  Biciklivel járjuk a világot, és pont olyan helyen sötétedett ránk, ahol nem volt sem hotel, sem vendégház. Mivel a sátrunkat Bangkokban hagytuk, katolikus templom után kezdtünk kérdezősködni, hátha ott menedéket kaphatunk. Már egy tető is elég lett volna, mert szúnyoghálónk és matracunk van, errefelé pedig, hiába van február, még itt, az 1000 méteres magasságban is meleg az éjszaka, vagyis inkább enyhe.

Pénz a borítékban

Ám az egyik család, amelyet megkérdeztünk, végül behívott magához, így a szabadtéri éjszakázásból hosszú beszélgetések lettek, mert a szomszédból előkerült egy angolul tudó fizikatanár is. Az ilyen együtt töltött esték mindig a legszebb emlékeink közé tartoznak, és ezzel talán a másik fél is így lehet, mert reggel az anyuka még egy napra marasztalt bennünket.

Forrás: Harkányi Árpád
Az utcáról hívtak be magukhoz vendégségbe

Minket persze várt az út. A hosszúra nyúlt búcsúzkodás alatt a ház asszonya a kezünkbe nyomott egy díszes, piros borítékot. Amikor kinyitottuk, nagyon megijedtünk a pénz láttán. De ahogy kihúztuk a két bankót, láttuk, hogy csak 1500 dongról, mindössze 16 forintról van szó. Nem értettük a dolgot, illedelmesen elfogadtuk az ajándékot, és betudtuk valami furcsa helyi szokásnak.

Indulás után az út mentén megtaláltuk a katolikus templomot, éppen véget ért a szertartás, özönlöttek kifelé az emberek. Újabb három borítékot kaptunk, mindegyikben ezer-ezer donggal! Ez így együtt már 4500 dong, ennyiből akár vehetnénk egy bagettet is - gondoltuk, de ez csak gondolat maradt, mert az út mentén minden üzletet zárva találtunk. Egyre kíváncsibbak lettünk, miért osztogatják errefelé az aprópénzt, és miért van minden zárva.

Átvágtunk egy másodrendű úton a hegyek között, így többet láttunk a helyi életből, mert nem kellett a forgalomra figyelnünk, csak a kátyúkat kerülgetni, mert azok bizony megszaporodtak. Ezen a szakaszon megállapítottuk, bizony tényleg minden zárva van, és ekkor összeállt a kép: most van a tet, a vietnamiak legnagyobb ünnepe.

Nagycsalád kismotoron

Az első nyitva tartó kisboltnál megálltunk, és megpróbáltuk feltölteni élelmiszerkészleteinket.. Sajnos csak csomagolt termékeket árultak, így jobb híján a csokis süteményre és a kókuszos mogyoróra esett a választásunk. Miközben faltunk, akkor vettük észre, hogy valójában egy benzinkútnál ülünk. Csak hát ez nem olyan, mint amilyet megszoktunk nyugaton, vagy akár itt Ázsiában, a főutak mentén.

Forrás: Harkányi Árpád
Vidéken ilyenek a benzinkutak Vietnamban

Emberünk, szájában cigarettával, apró tartályból tekerős szivattyúval juttatta a robogókba a benzint. Errefelé az ilyesmi normális, itt nincs minden agyonszabályozva. Viszont az autókat óriási adók terhelik, ezért aztán mindenki robogókon jár. Egy robogón két személy ülhet a törvény szerint, viszont a gyerekek ebbe nem számítanak bele. Teljesen hétköznapi látvány, hogy az utakon négy-öt főt látunk egyetlen kismotoron: szülőket és gyerekeiket.

A legkisebb általában az apja ölében gubbaszt, és a kormányra támaszkodik. Erre a célra egyébként sok motor műszerfalán láttunk mesefigurás párnákat. Hátul pedig az anyuka fogja az egészen pici csecsemőt, vagy ha nagyobb a gyermek, akkor általában a szülők között állva utazik. Szinte mindig símaszkban, nem számít, hogy itt simán 30 fok fölött van napközben a hőmérséklet, ha süt a nap. Nehogy arcüreggyulladást kapjon a gyerek? Persze közben a lábán nincs semmi, csak egy vietnami papucs.

A csokis süti és a mogyoró nem volt elég a ránk váró aznapi 60 kilométerre, ezért amikor visszaértünk a főútra, étterem után kérdezősködtünk. Küldtek minket a szélrózsa minden irányába, de nem találtunk semmit. Már épp kezdtem volna elveszteni a türelmemet a fáradtságtól és az éhségtől, amikor Zita szólt, ne csüggedjek, mert a nő, akit legutóbb kérdezett, meghívott minket az otthonába.

Egy, két, há, be vele!

Hatalmas összejövetel közepébe csöppentünk, a földre terített gyékényen körbeültük a mindenféle húsokkal, szószokkal, rizzsel és zöldséggel teli tálakat. Vietnam sörivó nemzet, és errefelé a számmisztikát is kedvelik. Akinek például nincs elegendő kilences a telefonszámában, ahhoz felsőbb körökben hozzá sem szólnak. Így lehet nagy kedvenc itt a 333-as sör, amelyet a marketingszöveg szerint még exportálnak is. A koccintás átlag hárompercenként ment, az ezt kísérő hangos mot, hai, ba, vo! magyarra fordítva körülbelül így hangzana: egy, két, há, be vele!
 
Érdekességként jegyzem meg, hiába volt az - amúgy itt jellegzetes - tágas, utcára nyíló nappaliban a síkképernyős tévé mellett a feltehetően drága, faragott asztal a székekkel, ezeket senki sem használta étkezésre, hanem a földön ettünk a gyékényen. Ázsiában ez a bevett szokás.

Remekül éreztük magunkat a család társaságában, és a kelleténél többet is ettünk, mert mindent folyamatosan kínáltak. Ha nem voltunk elég szemfülesek, a pálcikáikkal újabb és újabb falatokat csempésztek a tányérunkba. Én egyébként ekkor próbáltam - a móka kedvéért - pálcikával enni, amivel ismét megnevettettem a társaságot.

Persze ilyesmit elérni a vietnamiaknál nem nagy érdem. Ők ugyanis mindenen szeretnek nevetni, és olyan helyzetekben is hangos kacagásban törnek ki, amikor nekünk még mosolyogni sem jutna eszünkbe. Jó dolog vidámnak lenni, ám ezzel néha az őrületbe tudnak kergetni minket. Amikor például szeretnénk megtudni, merre találunk vendégházat, éttermet, akkor ők csak hangosan kacagnak, és fütyülnek rá, hogy én közben szeretnék megtudni tőlük valamit.

Legutóbb a fékpofákat cseréltük a kerékpáron, könyékig szutykosan az út szélén, és sorra álltak meg nevetni mellettünk. Ezen hamar túl kell lendülni, ezek csak a kulturális különbségből fakadnak, és mivel mi vagyunk a vendégek náluk, jobb, ha tűrünk, vagy még jobb, ha megpróbálunk mi is velük nevetni, bármilyen helyzetről legyen is szó.

Forrás: Harkányi Árpád
Az Elefánt-vízesés, előterében a bazaltorgonákkal

Búcsúzáskor a család egyik hölgytagja megkérdezte tőlünk, láttuk-e már az Elefánt-vízesést? Mondtuk, hogy nem, de már olvastunk róla, mire ő közölte, hogy itt van egy kilométerre, szívesen megmutatja nekünk. Felpattant a robogójára, mi követtük, egészen 3,6 kilométeren és 100 méteres szintkülönbségen keresztül.

Valahogy sejtettük, hogy így lesz, de nem sokáig bosszankodtunk ezen, mert a vízesés valóban gyönyörű volt, és nekünk még ennyi kitérőt is bőven megért. A sziklákban bazaltorgonákat fedeztünk fel, miközben meredek lépcsőkön másztunk le a vízesés alá, ahonnan pazar kilátás nyílt az alázúduló habokra és a környező sziklákra. Odafent még megnéztük a 2004-ben épült Linh An-pagodát, amelyet a helyiek különösen sokan látogattak az újév alkalmából.

A pagoda mögött mesebeli kertet találtunk hatalmas Buddha-szoborral, amelynek a hasába hátulról be lehetett nézni egy zárt, rácsos ajtón keresztül. A nagy hasú Buddha egyébként a jólétet szimbolizálja, de hogy a belsejében mire valók az ágyak, arra nem jöttünk rá.

Forrás: Harkányi Árpád
A lyukas hasú Buddha-szobor a Linh An-pagoda kertjében

Megoldódik a boríték rejtélye

Még 30 kilométernyi táv és 500 méter fölfelé mászás volt hátra Da Lat városáig. Ez az 1500 méter magasan, dombok között elterülő városka Vietnam első számú nászutascélpontja. Több forrásból hallottuk, hogy nagyon szép és érdekes hely, ezért nem akartuk kihagyni. Fölfelé menet, a lemenő nap fényében üde fenyveseken hajtottunk keresztül, és szerencsére a forgalom sem volt vészes, mindenki otthon ünnepelt, üres volt az út.

Fölfelé küzdöttünk, amikor egy motoros lelassított mellettem. Van, hogy ilyenkor intek, csak menjenek tovább, mert bizonyos napokon ez az esemény a különös fekvőbringáink miatt akár százszor is megtörténik. De most nem így tettem, csak barátságosan köszöntem xin chaót, vagyis sziát vietnamiul, és megkérdeztem angolul, hogy van.

Nagy meglepetésemre a hölgy angolul válaszolt. Váltottunk pár mondatot a hat kilométer/órás utazósebességünk mellett, aminek az lett a vége, hogy félreálltunk hosszabban beszélgetni. Telefonszámot is cseréltünk, ugyanis egyik családtagja vendégházat üzemeltetett Da Latban, és megtudtuk tőle, hogy aznap kezdődött a legnagyobb többnapos ünnep. Hivatalosan négy ünnepnap, de a gyakorlatban sokan 10 napra is szabadságra mennek. A szállodák nagy része tele volt, ezért a hölgy próbált nekünk segíteni. Megbeszéltük, hogy Da Latban majd felhívjuk, amint megmásztuk a hátralévő emelkedőt.

Forrás: Harkányi Árpád
Da Lat felé a szerpentinen, gyönyörű naplementében

Mire másfél órával később felértünk a városba, már ránk sötétedett. Amikor elővettem a telefonomat, láttam, hogy lemerült, ezért célba vettük az első nyitva lévő helyet, hátha találunk majd konnektort. Egy karaokebár volt. Ezek rettentő népszerűek az egész országban, a sokszintes épületekben rengeteg külön terem található, ahol kedvére énekelhetnek a társaságok. Nekünk itt most nem volt szerencsénk a konnektorral, nem értették vagy nem akarták érteni, mit akarunk, ezért továbbálltunk, és milyen jól tettük.

A szomszédban Hoang a boltjának pultja mögött ült nagy vidáman sörözgetve, amikor megkérdeztük, használhatnánk-e a konnektort pár percre. Készségesen segített, így fel tudtuk hívni a barátunkat, aki viszont rossz hírrel szolgált, nem talált nekünk szálláshelyet a városban. Ekkor már körülöttünk nyüzsgött Hoang egész vidám családja. Hoang hangosan felnevetett, amikor meghallotta, hogy ismerem a mot, hai, ba, vo! koccintási rituálét. Így aztán sorra kaptam a kis kupica söröket, még jó, hogy csak feles pohár volt kéznél, különben nem távoztam volna tőlük józanul.

Hallva a történetünket, a család úgy megörült nekünk, mintha csak távoli, rég nem látott barátaik lennénk. Kaptunk tőlük ajándékba egy nagy csomag banh chungot, amely tradicionális vietnami étel: összekötözött banánlevelekben kifőzött rizs, közepén babbal és hússal. Hoang Amerikában tanult lánya Zitával megkóstoltatta a vu suát, egy ránézésre almaszerű gyümölcsöt, amelyet ők vietnamiul anyatejnek neveznek.

A vu suát szétnyitva még az amúgy gyümölcskedvelő feleségemnek is elment tőle az étvágya, belül ugyanis áttetsző, zselés, nyálkás húsa volt, fekete magokkal, mintha csak egy szörnytojást törtünk volna fel a Nyolcadik utas a halálból.

Mire megtaláltuk az aznapi szállásunkat, már este 10 óra is elmúlt. Leültünk az internet elé, és mindennek utánanéztünk. Rá se kellett keresnünk, mert a helyi Google keresőjének logójában egy vietnami pár banh chungot csomagolt, és mikor ráklikkeltünk a képre, megnyílt a tet ünnepét részletező Wikipédia-oldal. Megtudtuk, hogy 2013. február 10. a tet, vagyis a vietnami újév első napja. Ilyenkor a családok, barátok összejönnek, nagyokat esznek, beszélgetnek, mulatnak, a családtagok - főleg a gyerekek - kis piros borítékban jelképes mennyiségű szerencsepénzt kapnak. Megoldódott a borítékok rejtélye.

Forrás: Harkányi Árpád
A piros boríték, a banh chung és a vietnami Google

Micsoda nap volt! Ez itt tényleg nagy ünnep, és számunkra is azzá tették. Mert bár Ázsiában az emberek végtelenül barátságosak, de ennyi sok kedvességet nagyon rég nem kaptunk tőlük egyetlen nap alatt. Köszönetképpen a képernyő elé pakoltuk a reggeli piros borítékunkat és a Hoangéktól kapott nagy csomag banh chungunkat, a képet pedig megosztottuk a Facebook-oldalunkon, boldog újévet kívánva vietnamiul, magyarul és angolul.

A vietnami Gaudí őrültségei

Másnap körbejártuk Da Lat városát, kezdtük a Hang Nga Crazy House-szal. Ezt az épületet Dang Viet Nga, egy Moszkvában tanult vietnami építész építette. Kezdetben csak egy különös vendégház volt, de nem titkoltan Gaudí által ihletett labirintusokkal, ferde falakkal és állatszobor-kandallókkal, kuckós hálószobákkal. Az egész épület olyan mesebelire sikeredett, hogy mára már a sokadik szomszédját építik a területen, hasonlóan őrült stílusban.

Forrás: Harkányi Árpád
Sétány a Crazy House tetején, sok emelet magasban

A furcsa épületek között liánszerű lépcsősorokon lehet járni a magasban, sőt az egyik tradicionális törzsi házra hajazó épületnek még a tetejére is ki lehet mászni, hogy több emelet magasból csodáljuk meg az egész őrületes parkot. Nem mellesleg a városra is lélegzetelállító panoráma nyílik innen.

A távolban látszik a Xua Huong-tó és az "Eiffel-torony", vagyis annak kicsinyített mása, amelyet az egyik telekom-cég épített. Délután a tavat közelebbről is megnéztük, amikor elsétáltunk a híres vasútállomásra, ahol a mutatós állomásépületen megcsodálhattunk egy japán gőzmozdonyt. Da Lat városa méltán híres országszerte, tényleg különleges hely kellemes hegyi levegővel, gyönyörű környezetben, a többi vietnami városhoz képest üdítően nyugodt, már-már európai léptékű, széles utakkal és járdákkal, amelyekre itt talán már nem hajtanak fel a motorosok. Sőt mintha kevesebbet is dudáltak volna, mint másutt Vietnamban.

Forrás: Harkányi Árpád
A Gougah-vízesés Da Lattól 40 kilométerre délre

Mégis úgy döntöttünk, egy nap elég itt, és irány a tengerpart! Ma már Da Lattól 50 kilométerre délre zárom e sorokat. Délelőtt még meglátogattuk Hoangékat, akik ott tartottak minket ebédre. Nem bántunk meg, mert ismét nagyszerűen éreztük magunkat náluk. Meghívtuk őket Budapestre, de egyben kértük, legyenek türelemmel, mert még úgy két évbe telik nekünk, mire hazakerekezünk. Hisz a java még hátra van.