Most megfagyjunk vagy megfulladjunk?

2013.03.14. 10:05

Amikor otthon összeállítottuk útitervünket, a pamíri magashegyi út csupán alternatívaként szerepelt benne. Végül mégis úgy alakult, hogy kénytelenek voltunk a 728 kilométer hosszú Pamir Highwayt végigjárni, amely a tádzsikisztáni Khorogtól a kirgizisztáni Osig vezet.

A Highway elnevezés ez esetben arra utal, hogy javarészt 4000 méteres magasság felett halad az út. Mivel késő ősszel értünk a helyszínre, dzsippel mentünk a kiindulópontra, és már ez az út is sok érdekes élményt tartogatott számunkra. Először is a beígért 18-24 órás menetidőből 32 lett, mivel a dzsip lerobbant. Félnapos várakozást követően átülhettünk egy másik terepjáróba. Valamikor az éjszaka közepén félreálltunk, a sofőr leállította a motort, és megkezdtük az akklimatizálódást: elszundítottunk 3000 méteres magasságban.

Reggel arra ébredtünk, hogy óriási, havas hegyek között ereszkedünk a sziklák között. Egészen 1200 méterig, a Panj folyó völgyében található Kalaikum településig hajtottunk, ahol megálltuk reggelizni, majd folytattuk utunkat a folyóvölgyben. Ez a szakasz arról emlékezetes, hogy a folyó túloldalán már Afganisztánt láthatjuk. Az afgán oldalon élő emberek a meredek hegyoldalban még a morénalejtőt is megművelik. A köves hegyoldalban csatornákat vágnak, hogy a folyamatosan lezúduló víz, valamint a kövek ezekben a vájatokban közlekedjenek, így aztán a nehezen megművelt, köves hegyoldal ép marad.

Forrás: Zárug Anna Zita és Harkányi Árpád
A Panj folyó völgyének afganisztáni oldala, ahol még a morénalejtőt is megművelik (Kattintson a képre a galériáért!)

A helyiek apró, lapos tetős házakban laknak, melyekhez csak egy szamárösvény vezet, sokszor a meredek sziklába vájva. Ezeket az ösvényeket sok helyen sziklaomlás zárja le, ilyenkor a kettészakadt ösvény mindkét végén szorgosan dolgozó embereket láttunk. Egy helyen azonban végképp szem elől tévesztettük az utat, már-már azt hittük, nincs tovább. Végül észrevettük az apró, sziklába vájt ablakokat, és rájöttünk, hogy ezen a szakaszon alagutat fúrtak a hegybe

Marco Polo és az óriásbárány

Khorogban összetalálkoztunk két másik túrakerékpáros párral: Jilly, Lee, Katy és Anthony Angliából indult útnak. Jilly és Lee a világot járó kerékpárosok beszámolóinak és fórumainak helyet adó Crazy Guy on a Bike portálon keresztül ismerte meg egymást, és kötötte össze útját. Örömmel vettük, hogy akadnak rajtunk kívül más őrültek is, akik október végén vágnak neki egy ilyen nehéz útvonalnak.

Forrás: Zárug Anna Zita és Harkányi Árpád
A Gunt-völgy Khorog felett, október végén (Kattintson a képre a galériáért!)

Khorogban pattantunk kerékpárra. A Gunj folyó völgyét őszi színek uralták, a hegyek tetejét viszont már hó borította. Lassan haladtunk, átlag napi 50 kilométert tettünk meg, mert közben arra is figyeltünk, nehogy túl gyorsan érjünk fel olyan magasságba, ahol akár magashegyi betegséget kaphatunk. Mert ha a 4000 méter magas fennsík közepén történik valami bajunk, biciklivel nem jutunk le onnan egyhamar. Ezeknek a rövid túráknak köszönhetően kénytelenek voltunk a helyi családok vendégszeretetére támaszkodni, és ezáltal újabb fantasztikus élményekkel gazdagodtunk.

Forrás: Zárug Anna Zita és Harkányi Árpád
Vendégségben egy pamíri családnál, ahol a kályha körül zajlik az élet (Kattintson a képre a galériáért!)

A pamíriak nagyjából ma is olyan otthonokban élnek, mint 2500 évvel ezelőtt. Ezek egyszerű, lapos tetős házak, melyek többnyire egy nagyszobából, előtérből, esetleg kamrából állnak. A nagyszoba a nappali, a konyha, az étkező és a hálószoba egyben. Közepén található a tűzhely, felette egy kis ablak, amely körül négy négyzet alapú, egymástól 45 fokban elforgatott keret látható a mennyezeten. Ezek a négy alapelemet (föld, tűz, víz, levegő) jelképezik, a mennyezetet tartó öt oszlop pedig az iszlám öt alappillérére utal.

A család a kályha körül éli az életét. Itt készült most is az étel, amelyet aztán a szoba szélső részein található emelvényen fogyasztottunk el törökülésben egy terítő körül. Ugyanez a felület szolgált aztán alvásra is, vacsora után a szoba sarkában magas halmokba rakott vastag takarókból kaptunk néhányat, nehogy megfázzunk hajnalban, amikor a levegő akár négy-öt fokra is lehűlhet.

Forrás: Zárug Anna Zita és Harkányi Árpád
Az itt élőknek a jak jelent mindent: húst, zsírt, tejet, bundát, az ürülékével pedig fűtenek (Kattintson a képre a galériáért!)

A kályhát egyébként gyakran szárított jaktrágyával fűtik fel. Ez az anyag ugyanis kiválóan ég, remek hőleadó, és mivel füvön kívül más nem nagyon terem meg e vidéken, nem is lenne más tüzelőanyaguk. Az állat ürülékét napközben összeszedik és kiszárítják, ezután érdekes módon már nincs is kellemetlen szaga. Mi is többször aludtunk olyan helyiségben, ahol jaktrágyával tüzeltek, és egyáltalán nem volt büdös odabent. Gyakorlatilag a jakok teszik lehetővé az emberek számára, hogy ezen a vidéken élhessenek. Ők szolgáltatják a tejet, a húst, a zsírt, a bundát és még a fűtőanyagot is.

Egyik reggel szállásadónk nagy kíváncsisággal fürkészte a horizontot a távcsövével. Kérdésünkre megtudtuk, hogy a ma már sajnos ritkaságszámba menő Marco Polo-óriásbárányt keresi, az itt őshonos állat ugyanis sokszor megfordul a környéken.

"A fennsíkot Pamírnak hívják, 12 napig tart átlovagolni rajta, és ez alatt végig csak kopár vidéket látni. Se ember, se növény nem lakja, ezért az utazónak fel kell málháznia mindent, amire szüksége lehet. A környék olyan magas és hideg, hogy még madarakat sem látni az égen. És azt is meg kell jegyeznem, hogy e nagy hideg végett itt még a tűz sem úgy ég, ahogy szokott, kevésbé fényes, és kevesebb hőt nyújt" - írta naplójában Marco Polo, a híres 13. századi felfedező a Pamír-hegységről. Ő még nem tudta, hogy a tűz nemcsak a hideg, hanem a levegő alacsonyabb oxigéntartalma miatt sem úgy ég, ahogy máshol.


Magyar zene a szanatóriumban

Háromezer méter felett találtunk egy szanatóriumnak nevezett hőforrást, amelynek vizét egy szobákra osztott házban bevezették a radiátorokba, valamint egy kicsi, piszkos beltéri medencébe is. Ezt nem tudtuk kihagyni, engedélyeztünk magunknak egy pihenőnapot. Miután kellő mennyiségű jeges vizet engedtünk a medencébe, megmártóztunk benne.  Alapállapotában ugyanis olyan forró volt, hogy akár tojást is főzhettünk volna benne. Helyi családok is nyaraltak itt, így történt velünk egy nagyon vicces eset.

Forrás: Zárug Anna Zita és Harkányi Árpád
Budapest, Hősök tere - Tádzsikisztán, Pamír-hegység: 6000 kilométer kerékpáron (Kattintson a képre a galériáért!)

A közös helyiség sarkában naplót írtam a netbookon, amikor odajött hozzám az egyik fürdőző család feje, és megkért, másoljak neki zenéket a pendrive-jára az én országomból. Törtem a fejem, hogy minek is örülne, de végül nem találtam jobbat, mint egy kis Magashegyi Undergroundot. Elvégre magashegyen vagyunk, nem? Miután vidáman elballagott az emberem, egy perc múlva megvadulva tért vissza, és kirángatott az udvarra. Az autórádión volt USB-port, így a zenét azonnal le tudták játszani, és úgy látszik, nagyon tetszett nekik, mert táncra perdült a fél család.

A pihenőnap után jöttek az igazi hágók. Először a 4271 méter magas Koi Tezek-hágót kellett leküzdenünk, ekkor jártunk életünkben először 4000 méter felett. Meglepődve tapasztaltuk, hogy ebben a magasságban már nem aszfaltoznak.

Saras, havas úton folytattuk tovább rendületlenül, a ritka levegőtől már csak sűrű megállásokkal, nagy lihegésekkel tudtunk haladni, de annál jobban élveztük. Kemény menet volt, de minden méterrel közelebb értünk a célhoz, és közben pontosan tudtuk, hogy nem akármilyen helyen járunk, és nem akármilyen napokat élünk. Ezt a kalandot, amíg élünk, el nem felejtjük.

Következő nap a fennsíkon haladtunk, és egy kis hátszéllel sikerült 100 kilométert tekernünk, ami azért volt nagy élmény, mert nem hittük volna, hogy képesek leszünk ilyesmire 4000 méteres magasságban.

Így hamar megérkeztünk Murgab városába, ahol újabb egynapos pihenőt engedélyeztünk magunknak. Ekkor beütött a ménkű: Zita, a feleségem ételmérgezést kapott, nem maradt meg benne semmi. De nem volt mit tenni, folytatnunk kellett utunkat. Egy Rabatakbajtál nevű helyen éjszakáztunk a kínai határ mellett, majd másnap a frissen esett néhány centi havon kerekeztünk tovább.

Két keréknyomra lettünk figyelmesek a hóban, és hamarosan utolértük Jillt és Leet. Együtt tekertünk, amikor hirtelen nagy hóvihart kaptunk körülbelül 4300 méteres magasságban. A szél épp szemből fújt, és nemcsak a havat, de az út porát is az arcunkba hordta, ezért csak úgy tudtunk haladni, hogy a bringákat tolva, leszegett fejjel törtünk előre. Jillék lemaradtak mögöttünk, hamarosan eltűntek a nagy fehérségben. Pár kilométert haladtunk így egy meredek kapaszkodón, amikor végre megpillantottunk valamit, amit már nagyon vártunk: egy házat.

Forrás: Zárug Anna Zita és Harkányi Árpád
Vendéglátóink 4400 méteren. Lehet, hogy az őrült bringásokat hivatottak megmenteni? (Kattintson a képre a galériáért!)

A család szó nélkül befogadott minket, tudták, hogy nincs más menedékünk. Ekkorra épp alábbhagyott a hóvihar, én némi élelem fölvétele után rávettem magam, hogy a csomagokat hátrahagyva visszaforduljak az angolokért, hogy megtudjam, mi történt velük. Lefelé ereszkedve hangosan kiáltoztam, de a hangom beleveszett a semmibe. 4400 méteren már annyira ritka a levegő, hogy kevésbé terjed a hang. Félelmetes érzés volt, hogy miközben ordítozom, alig jött ki hang a torkomon. Ennek ellenére megtaláltam a barátainkat, egy apró híd alá vackolták be magukat, és éppúgy aggódtak értünk, mint mi őértük.


Tudtuk, hogy ha az éjjel jelentősebb hó esik, esélyünk sincs, hogy másnap elérjük a célunkat. Pedig már csak néhány kilométer várt ránk, hogy feljussunk a Pamír Highway legmagasabb pontjára, a 4655 méter magas Akbajtal-hágóra (Fehér ló-hágó). Fölfelé csak tolni bírtuk a bringákat, és még így is 10-20 méterenként meg kellett állnunk, hogy kilihegjük magunkat. Szerencsénkre  csak pár centi hó esett, és a szél sem volt túl erős, így két óra kőkemény meló után fent voltunk a hágón. Mámoros - és fagyos - pillanatok voltak ezek.

Forrás: Zárug Anna Zita és Harkányi Árpád
A legmagasabb ponton (Kattintson a képre a galériáért!)

A túloldalon mesebeli, gyönyörű, kopár táj tárult elénk, de ezt csak menet közben mertük csodálni, mert tudtuk, hogy még közel 60 kilométer vár ránk. Az erős szembeszél miatt félő volt, hogy nem érünk oda sötétedés előtt, ami azért volt aggasztó, mert el sem akartuk képzelni, milyen hideg lehet itt éjjel, a szabad ég alatt.

Ez már a túlvilág

Egy ponton az út kelet felé fordult, és a térképünkön láttuk, hogy innen már csak nyílegyenesen halad tovább Kara-kul felé. Ekkor végre hátszelet kaptunk, örvendtünk, hogy megmenekültünk, mert úgy számoltam, az új tempónkkal sikerül még naplemente előtt megérkeznünk. Ekkor jött a meglepetés. Valami furcsát láttunk magunk előtt az út töltésén. Csak akkor derült ki, mi az, amikor a közelébe értünk. Egybefüggő jégbordává vált előttünk az út, teljes széltében. Megpróbáltunk rajta haladni, de ez nagyon naiv gondolat volt, amelyet több esés követett, mígnem rávettük magunkat, hogy az út menti jaklegelőn hajtsunk tovább.

Forrás: Zárug Anna Zita és Harkányi Árpád
Sokszor állatok állták el az utunkat (Kattintson a képre a galériáért!)

Csak pár kilométert kellett így haladtunk az út és a kínai határt jelző kerítés között, aztán végre eltűnt a jég az útról, és újra szélsebesen tekertünk, de már kissé megtépázott idegekkel. Ám alig telt el egy perc, ismét valami furcsaság tűnt fel előttünk az úton. Közelebb érve láttuk, hogy nagy csorda állatot terelnek vissza Kínából a kerítés innenső oldalára, Tádzsikisztánba. Kínai legelőn laknak jól a tádzsik állatok?

A naplementét, ahogy reméltük, már Kara-kul településről csodálhattuk. A mélykék színű Kara-kul tó (Fekete-tó) 3900 méter magasságban terül el, medrét állítólag egy sok millió évvel ezelőtt becsapódott meteor vájta ki. A háttérben 7000 méteres, kopár, havas hegyek - mintha nem is a Földön, hanem egy másik bolygón lennénk.

Forrás: Zárug Anna Zita és Harkányi Árpád
A Kara-kul tó partján (Kattintson a képre a galériáért!)

Egy napot pihentünk, szétnéztünk a településen, és lesétáltunk a tó partjára. Sajnos a szavaim kevesek ahhoz, hogy érzékeltessem, milyen volt ott állni. Csak a legvadabb álmainkban reméltük, hogy eljutunk ide, most mégis itt voltunk, nem is akármilyen élményekkel a hátunk mögött. Hálásak lehetünk a sorsnak, hogy a másik határátkelőt zárva tartotta, hiszen valójában csak ezért kanyarodtunk a Pamír felé. Néha az élet akadályokat gördít elénk, de mi döntjük el, hogyan éljük meg ezeket a nehézségeket. Nekünk a Pamír életre szóló, felejthetetlen kaland volt, amelyről még az unokáinknak is mesélni fogunk.