Aranyat mostam Új-Zélandon

Új-Zéland, riport
Vágólapra másolva!
Miután bejártuk Új-Zéland északi szigetét, áthajóztunk a délire, amely talán még gazdagabb természeti látnivalókban. Fjordok, havas hegycsúcsok, mohás erdők, aranyásó falvak, huncut delfinek és bájos pingvinek keresztezték utunkat.
Vágólapra másolva!

Az északi szigetről a délire hajózva Pictonba érkezik az utazó, ahol rögtön egy nevezetesség fogadja: a világ egyik legrégebbi hajója, az 1853-ban épült Edwin Fox. Ez az egyetlen vitorlás, amely az emigránsokat és fegyenceket egykor Ausztráliába és Új-Zélandra szállító hajók közül fennmaradt, ráadásul meglehetősen jó állapotban. Az antik vitorlás mellett múzeum működik, amelyben az Edwin Foxról származó tárgyakat állították ki, illetve sok érdekes információt összegyűjtöttek többek között arról, ki milyen bűncselekményt követett el, és milyen büntetést kapott érte az ide deportált foglyok közül. Néhány büntetési tétel igencsak meghökkentő mai szemmel: ruhalopásért például 15 éves száműzetés járt, de a többi vétket is igen szigorúan ítélték meg.

Kaikourában szálltunk meg, ahonnan másnap hajnalban indultunk delfinnézőbe. Búvárruhát öltöttünk, majd kis eligazítás után kihajóztunk a tengerre. Nagyon gyorsan haladtunk, kegyetlenül dobált a hajó. Amikor megálltunk, a többiek a jéghideg sós vízbe csobbantak, én azonban annyira émelyegtem, hogy nem tudtam rászánni magam a fürdőzésre. Sajnos idővel egyre rosszabbul lettem, nemcsak hogy úszkálni nem tudtam a delfinekkel, de még fotózni sem tudtam őket, annyira elgyengültem. Pedig pont a legakrobatikusabb delfinfajta, a dusky él ezen a vidéken: káprázatos show-t mutattak be dupla hátraszaltókkal és csavart ugrásokkal.

Forrás: Kisgyörgy Éva
Fantasztikus panoráma tárult elénk (Kattintson a képre a galériáért!)

Másnap egész nap lógott az orrom a csalódás miatt, de szerencsére hamar kárpótolt a sors. Akaroa városában ismét lehetőségünk volt rá, hogy együtt lubickoljunk a delfinekkel. Itt ugyan nem a huncutkodó duskyk élnek, hanem a kisebb testű, nyugisabb hectorok, viszont ezek a legkisebb, legritkább delfinek, melyek csak Új-Zélandon találhatók. Újra magamra húztam a búvárruhát, és ezúttal szerencsém volt: sima vízen, ragyogó napsütésben hajóztunk ki, és végre önfeledten szórakozhattam én is a delfinekkel. A szigetet átszelve egészen a nyugati partig buszoztunk kiszáradt folyómedrek, millió színben pompázó virágos mezők, havas hegycsúcsok között.

Átkeltünk a 924 méter magas Arthur's-hágón, ahol fantasztikus körpanoráma tárult elénk, majd rövid sétát tettünk a Devil's Punchbowl-vízeséshez: az esőerdő közepén található víztömeg 131 méter magasból zúdul alá. Greymouth-ban szálltunk meg, ahonnan furcsa alakú kőképződményekhez, az úgynevezett Palacsinta-kövekhez vezetett a túránk. A természet alkotta szobrok valóban rakott palacsintára emlékeztetnek.

Egy másik alkalommal a Pororari folyó mentén túráztunk szakadó esőben és bokáig érő sárban, mégis kiváló hangulatban. Mintha egy elvarázsolt erdőben jártunk volna. Az ezüst bükkfákat szinte teljesen belepte a moha, a talajt szebbnél szebb páfrányok borították. Egyáltalán nem lepett volna meg, ha kis erdei manók vagy tündérek ugrottak volna elő a fák mögül.

A sárga fémtől a zöld kőig

Innen dél felé haladtunk tovább, első megállónk Hokitika volt. Az aranyláz idején virágzó, egykor 50 ezer lakosú város ma már csak egy álmos, 4000 lakosú kis település. Itt van az ország jadeközpontja. A jade kő a mai napig rendkívül népszerű errefelé, de már a maorik is sok mindenre használták: mindennapi praktikus eszközöket, fegyvereket és ékszereket készítettek belőle. A zöld kő jelentőségét mutatja, hogy maori nyelven a déli sziget neve Te Wahi Pounamu, azaz a zöld kő helye.

Ross egy másik, ma már apró település, Új-Zéland egyik leggazdagabb aranylelőhelye. A 20. század elején több mint 3000 aranyásó tülekedett a környéken, módszeresen átkutatva a régi folyómedrek kavicsát. Ma már leginkább csak turisták próbálgatják az aranymosást, amit persze mi sem hagytunk ki. Kaptunk egy tál kavicsot, megmutatták a fogásokat, és kezdődhetett a kincskeresés. Nagyon izgalmas volt még úgy is, hogy garantálták, mindenki talál majd aranyszemcséket - nem azért, mert eleve beletették a tálakba, hanem mert olyan gazdag a kőzet aranyban. És valóban, pár aranyszemcse mindenkinek jutott, pici üvegbe zárva meg is kaptuk őket emlékbe.

Az aranyásás után visszatértünk a túrázáshoz, és nekivágtunk a Fox-gleccsernek. A jó háromórás gyalogtúrára csak bakancsszeges cipőben érdemes elindulni, no és jó erős orkánkabátokra is szükség lehet a viharos esőzések miatt. Nyár ide vagy oda, még a füles sapka és a kesztyű is elkelt, de a táj olyan lenyűgöző volt, hogy nem törődtem a viszontagságokkal.

Forrás: Kisgyörgy Éva
A fedélzeten kénytelen voltam sálban és kesztyűben fotózni, de témában nem volt hiány (Kattintson a képre a galériáért!)

Queenstown felé haladva átkeltünk az 563 méter magas Haast-hágón. Szinte percről percre változott a táj, alig győztem fotózni a színpompás virágmezőket, havas hegycsúcsokat, azúrkék tavakat. A város előtt pár kilométerre található a Kawarau híd, ahonnan a bungee jumping őrület indult. Itt 43 méter magasból lehet leugrani, ami ma már kismiska a többi bungee-központhoz képest.

Glenorchy egy alig 200 lakosú városka 47 kilométerre Queenstowntól, innen indul egy csomó közkedvelt turista útvonal. Terepjáró busszal lehet eljutni például azokra a helyszínekre, ahol számos film, többet között a Gyűrűk Ura jeleneteit forgatták.

A körút legcsodálatosabb része, a fjordvidék következett. Útközben egy darabig a Wakatipu-tó mellett hajtottunk, amelynek vízszintje mintegy hét percenként néhány centit emelkedik és süllyed. A tudósok még semmilyen megnyugtató magyarázatot nem találtak erre a furcsa jelenségre. A maorik persze tudják az okát: a tó alatt fekvő sárkány szíve dobog.

A csend hangja

Doubtful Sound igazi fjordvidék, melyhez hasonló csak Chilében, Alaszkában, Izlandon, Grönlandon és a névadó Norvégiában van. A környékre sokáig csak az igazán elszánt gyalogos utazók jutottak el úgy tíznapos sétával. 1959-ben épült meg az út a Manapouri tó és Doubtful Sound között, amelyen busz szállítja a mai elkényelmesedett turistákat.

A 70 fős Fjordland Navigator hajón töltöttünk másfél napot a fjordvidéken hajózva. A táj szépsége lélegzetelállító, annak ellenére, hogy az eső megállás nélkül, szinte kötelező jelleggel zuhog. Ez a világ egyik legcsapadékosabb vidéke, ahol évente átlagosan öt méter feletti csapadék hullik az égből. Közvetlenül a vízbe omló hegyek, rengeteg vízesés, apró szigetek, dús erdők tették színessé a tájat. Néhány palackorrú delfint is láttunk, melyek egy darabig játékosan úszkáltak a hajó mellett. A fedélzeten kénytelen voltam sálban és kesztyűben fotózni, de témában nem volt hiány.

A fjord fő medréből egy kisebb ágba (Hall Arm) hajóztunk, majd a kapitány hirtelen leállította a motort. A hangos berregés után hihetetlen csend lett. Álltunk a fedélzeten és borsózott a hátunk a gyönyörűségtől. A parton magasodó hegyek és a bárányfelhők tükröződtek a csodálatos kék vízben. Még az állandóan hangoskodó németeknek is elállt a szavuk, és meglett férfiemberek nyeldesték a könnyüket. A digitális fényképezőgépeken készült fotókat később visszanézve alig tudtuk megállapítani, melyik a hegy eredetije és melyik a tükörkép. A kapitány a sound szó kétféle jelentésével eljátszva a következő nevet adta az élménynek: Sound of Silence.

Forrás: Kisgyörgy Éva
Még az állandóan hangoskodó németeknek is elállt a szavuk (Kattintson a képre a galériáért!)

Visszatértünk a szárazföldre, majd a sziget legdélebbi pontján, Bluffban katamaránra szálltunk, és átkeltünk Stewart Islandra. Az átkelés viszonylag simán zajlott, talán azért, mert a helyiek tanácsára WC-papírt tömtünk az egyik fülünkbe. Ez állítólag mérsékli a tengeribetegséget. Azt nem tudom, hogy használt-e, de hogy rettentő viccesen néztünk ki, az biztos.

Új-Zéland nemcsak az északi és déli szigetből áll, hanem számtalan apróbb szigetből is, melyek közül a legnagyobb Stewart Island. Ide viszonylag kevés turista jut el, így a táj viszonylag érintetlen maradt. Egyetlen településén mintegy 400 lakos él, a sziget többi része nemzeti park. A naplementék errefelé olyan csodálatosak, hogy a sziget maori neve Rakiura, vagyis az izzó ég földje. Néhányan elhatároztunk, részt veszünk egy szigetátkelő gyalogtúrán. A hotel melletti postahivataltól indultunk, ami egyben a repülőtér-terminál is. A postáskisasszony beültetett minket a furgonjába, és kivitt a kifutópályára, ahová épp akkor érkezett a hétfős kis gép.

Átrepültünk a túlpartra, a Mason-öbölbe, majd leszálltunk a homokos tengerparton, és nekivágtunk a 16 kilométeres túrának. A táj itt is rendkívül változatos volt, ez az ország minden nap képes újabb és újabb meglepetést nyújtani. Bozótosban, nádasban, erdőben, lápvidéken jártunk, hol kiépített platón, hol bokáig mocsárban.

Reggel újra átkeltünk a Foveaux-szoroson, ahol ezúttal is nagyon nyugodt volt a víz. Így "sajnos" nem tudhattuk meg, milyen is ez a félelmetesen háborgó szoros, amely a legharcedzettebb matrózok gyomrát is fel szokta kavarni.

Találkozás a sárga szemű pingvinekkel

Hosszú vezetés után késő délután érkeztünk meg Dunedinbe. Két remek délutáni program várt ránk: először az albatrosz kolóniát néztük meg, amely azért különleges, mert ezek a madarak a kietlen, szeles, emberektől távol eső helyeken szeretnek tanyát verni, de valamiért ideszoktak az Otaro-félszigetre. Gyönyörűen repültek az albatroszok, de én már alig vártam a következő programot, a sárga szemű pingvinek látogatását. Az ő kolóniájuk egy privát területen fekszik, ahol a gondozók még kis házacskákat is építettek a családoknak.

A sárga szemű pingvin a világ legritkább pingvinfajtája, alig 5-6 ezer példány él belőlük, kizárólag itt, Új-Zélandon. A pingvinek minden nap, kora hajnalban kisétálnak a tengerhez, és egész nap ott halászgatnak. Csak alkonyatkor térnek vissza a telepükre, ilyenkor lehet őket látogatni, de csak úgy, hogy minél kevésbé zavarjuk őket. Ennek érdekében földbe ásott árkokban közlekedhetnek a látogatók, akiknek így csupán a feje lóg ki a földből.

Még egy túra várt ránk: a Hooker River Valley túraútvonalon sétáltunk el a Hooker gleccsertóhoz, ahonnan remek kilátás nyílt a 3764 méter magas Cook-csúcsra, amely a kontinens legmagasabb pontja.

Forrás: Kisgyörgy Éva
Cook hegység, kilátás a helikopterből (Kattintson a képre a galériáért!)

Ott olyan naplementét láttunk, amilyet még soha: percenként változtak az égen a felhők, és állandóan meg kellett állnunk fotózni. Az egyik felhő úgy nézett ki, mint egy repülő csészealj, egy másik meg vörös tornádóhoz hasonlított. A Cook-hegység felett helikopterrel is körülnéztünk. Láttuk a Tasman-gleccsert, a Cook csúcsát, majd a másik oldalon a Fox- és a Franz Jozef-gleccsert. Útközben leszálltunk egy havas hegycsúcsra, ami igen furcsa volt, hiszen tűző napsütésben, 30 fokban indultunk el, és pár perc múlva már bokáig álltunk a hóban.

Sajnos véget ért a körutazás. Az utolsó nap kibuszoztam a reptérre, becsekkoltam, és még volt két órám indulásig. Elsétáltam a reptér közelében fekvő Antarktisz-központba, ahol jó kis kiállítás látható a földrészről, no meg az ott élő pingvinekről. Ki lehetett próbálni egy igazi antarktiszi vihart is - az egyik teremben mínusz 5 fok volt, de a befújt 25 km/órás szél mellett ezt mínusz 18-nak érezhettük. Legalább kaptam egy kis ízelítőt, mi vár otthon, amikor visszatérek a télbe így január elején, egy hónapos nyári kalandozás után.

A repülőút hazafelé hosszabb volt, mint idefelé, hiszen először vissza kellett repülnöm Aucklandba, ahonnan a túra indult, majd Sydney, Kuala Lumpur és Bécs érintésével értem haza Budapestre.

How are you?

Mivel a helyiekről eddig nem sok szó esett, azt még muszáj elmondanom, milyen nyitottak és közvetlenek az itt lakók. Ha belépünk egy üzletbe, az eladók széles mosollyal az arcukon érdeklődnek, hogy vagyunk, akárcsak Amerikában, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy itt valóban érdekli őket a válasz. Először egészen elképedtem, hogy ez a kérdés itt nem puszta formalitás, de hamar meg lehet szokni a kedves, barátságos kis beszélgetéseket a jegyárusokkal, könyvesbolti eladókkal, recepciósokkal és másokkal.