A számba nyomták a festéket

Indiában nem ismerik a privát szféra fogalmát, ami a tavaszt köszöntő holi ünnepen különösen szembeötlő. Mi Aurangabadban csöppentünk bele a festékdobálásba, ám a jókedvünk hamar szertefoszlott egy-két durvaság miatt. Az ott szerzett élmények jól szemléltetik azokat a kulturális különbségeket, amelyekkel az európai ember találkozhat.

A holi a színek, a tavasz, az újjászületés ünnepe Indiában, a tél végét és a tavasz kezdetét elválasztó telihold idejére esik, vagyis idén március 28-án ért véget. Leginkább talán a farsangra emlékeztet, amelynek szintén fontos eleme a társadalmi különbségek időleges eltörlése. Ahogy nálunk farsangkor a koldusból király, a királyból koldus lehet, úgy a holi idejére a vastag festékréteg elfedi a társadalmi rangot, kaszthoz tartozást, vagyoni helyzetet. Lehetőséget teremt a kasztok közötti érintkezésre, a nyílt flörtölésre, szegények és gazdagok közös játékára, mindarra, ami az év többi részében tabunak minősül.

Holika porrá égett

A holi alapjául szolgáló legenda szerint volt egyszer egy király, aki elvárta fiától,  Prahladától, hogy istenként imádja őt. Mivel a fiú nem volt hajlandó erre, és Visnut imádta az apja helyett, a király úgy döntött, rászolgált a halálra. De akárhogy próbálkozott, nem sikerült eltennie láb alól Prahladát. Miután minden kísérlete kudarcba fulladt, végső elkeseredésében lányát, Holikát kérte fel a gyilkosságra. A lánynak istentől adott tulajdonsága volt, hogy nem ártott neki a tűz, így tehát azt találta ki, ráveszi Prahladát, üljön be vele egy nagy tűz közepébe. Ám az istenek ajándékával nem jó visszaélni, pláne nem rosszra fordítani, mert még megbosszulják. Így is történt: az igaz hitű, jó Prahladát Visnu isten megmentette, míg a galád Holika porrá égett a tűzben. Erre a történetre emlékezve gyújtanak hatalmas tüzeket minden március teliholdas estéjén, másnap pedig kezdődik a színek dobálása.



Forrás: Zárug Anna Zita
Holi előtt, holi után (Kattintson a képre a galériáért!)

Gőzborotvából a festéklövetet

Aurangabadban jártunk, amikor utolért minket a fesztivál. Épp lázzal és rosszulléttel, napszúrással küszködtem, amikor kiderült, itt a holi. Nem voltunk igazán felkészülve az ünnepre, de szerencsénkre összefutottunk egy tapasztaltabb utazóval, Peterrel, aki ellátott bennünket néhány hasznos tanáccsal. Útmutatásait követve szegényes ruhatárunkból kiválogattuk azokat a darabokat, amelyeket a legkevésbé féltettünk, ugyanis a manapság használt szintetikus, nehézfémekkel terhelt festékeket nem lehet könnyen kimosni. Egészségkárosító hatásukról nem is beszélve. Később olvastunk egy tanulmányt, amely szerint a holi idején használt festékek többek között bőrirritációt, asztmát, vakságot okozhatnak. Ha ezt előbb tudjuk, valószínűleg ki sem tesszük a lábunkat aznap az utcára.

Peter beszerzett egy műanyag vízipuskát, és festéket is vásárolt az utcai árusoktól, így tehát felfegyverkezve, kíváncsian vágtunk neki az utcáknak. Ahol azonban egy lelket sem láttunk. A boltok bezárva, az utcák kiürítve, minden értékesebb mozdítható tárgy elrejtve. Mintha az évszázad lázadására rendezkedtek volna be az emberek. No, azért nem adtuk fel, bár kissé kedvünket szegte a nagy csönd. Az internetről szerzett információink szerint itt nagy örömünnep, gigantikus fesztivál lesz, mindenki az utcán tolong majd, és lövöldözi a színes porokat.

Lehet, hogy csak Delhiben van így? Pár sarokkal arrébb végre feltűnt néhány csöndesen iszogató, tarkabarka ember. Amikor megláttak minket, megörültek nekünk, és végre megkaptuk mi is, ami jár: befestették az arcunkat, karunkat, hátunkat, amit mi is viszonoztunk Peter festékszóró pisztolyával, majd valamennyien happy holit kívántunk egymásnak, és odébbálltunk.

Forrás: MTI/EPA/Dzsagadis Nv
Holi idejére a vastag festékréteg elfedi a társadalmi hovatartozást (Kattintson a képre a galériáért!)

Alig néhány száz méterrel távolabb végre felfedeztük a tömeget. Hurrá! Éljen a holi, végre bulizunk. De mielőtt még a közelükbe jutottunk volna, néhány férfi elénk sietett, és azt tanácsolta, hagyjuk el a helyszínt, mielőtt észrevennének minket. "Mind részegek, csak baj lenne, menjenek innen." De néhány tizenéves fiú már fel is fedezett minket, és egy hatalmas vízipisztollyal, amelyből olyan erővel lövellt ki a folyadék, mint a gőzborotvából, úgy hátba lőtte Árpit és Petert, hogy belilult a nyoma. Jobbnak láttuk, ha lelépünk.

A szálloda felé baktatva aztán összefutottunk egy kedves családdal, velük végre úgy ünnepelhettük a holit, ahogyan eredetileg képzeltük: mintha csak paintballt játszanánk, viccelődve, nagy nevetések közepette. A jókedvünket két fiatal férfi rabolta el. Motorral érkeztek, egyikőjük a hátam mögé lopózott, hátulról a számba és a szemembe nyomta a kemikáliát, majd röhögve visszafutott a motorhoz, és amilyen gyorsan jöttek, el is hajtottak. Erre a váratlan akcióra alkalmi ismerőseink arcáról is lefagyott a mosoly, én meg igyekeztem gyorsan kimosni a vegyszert a szememből meg a számból a család kerti csapjánál.

Nincs szavuk a privát szférára

Mérgelődve és kissé kiábrándultan mentünk vissza a hotelhez, amely szerencsére már nem volt messze. Mégis úgy döntöttünk, nem hagyjuk, hogy ez az incidens határozza meg a holiról vagy magáról Indiáról alkotott véleményünket. Miután a szállodában nagy nehezen lesikáltuk magunkról a festéket, visszatért a jó hangulatunk. Nekiláttunk, hogy megvitassuk Peterrel az Indiával kapcsolatos tapasztalatainkat. Elég sok közös nevezőre jutottunk (piszok, zaj, színek és ízek), és arra jutottunk, hogy India talán legidegesítőbb sajátossága a privát szféra hiánya.

Óriási a tömeg, és nincs pillanat, hogy ne akarna valaki valamit az embertől (fotót kér, taxit ajánl, árut adna el). Persze nincs mit csodálkozni ezen, hiszen hagyományosan olyan nagycsaládokban élnek, ahol a testvérek egy fedél alatt élnek feleségükkel, férjükkel és gyerekeikkel, természetesen a szülőkkel és a nagyszülőkkel, sőt akár még távolabbi rokonaikkal. Egy-egy háztartás nemritkán 10-30 főből áll, nem csoda hát, ha nem jut hely és idő a magánszférára, amelyre a szanszkritnak állítólag nincs is szava.

Forrás: Zárug Anna Zita
A nők és a férfiak családon belül sokszor külön-külön beszélgetnek (Kattintson a képre a galériáért!)

Amikor családoknál laktunk, megtapasztalhattuk, hogy a nők és a férfiak külön-külön ülnek össze, hogy előbbiek hétköznapi témákról csevegjenek, utóbbiak pedig világmegváltó ötleteiket osszák meg egymással. Mintha visszacsöppentünk volna a 19. századba. És milyen furcsán néztek ránk, amikor el akartunk vonulni az alvóhelyünkre, hogy olvassunk vagy naplót írjunk! Nem igazán tudták mire vélni a dolgot. Azt gondolták, különcködünk, vagy ami még rosszabb, elutasítjuk a társaságukat.

A nagycsalád másik, számunkra nehezen tolerálható következménye az állandó zaj és a gyakori konfrontáció. Pozitívuma viszont a terhek megosztása. Közösen vezetik a háztartást, nevelik a gyerekeket, senki sincs úgy leterhelve, mint egy kiscsaládban. A feleség nem zsörtölődik, hogy mennyi a mosogatnivaló, hisz 4-5 nő hamar végez még a nagyobbra duzzadt munkával is, vagy épp beosztják maguk között a tennivalókat. Mennyivel egyszerűbb munkát, rezsit, felelősséget megosztani, mint például 20-30 éven át lakáshitelt fizetni egyedül vagy ketten, a háztartás és gyereknevelés "nyűgével" a nyakunkon.

Ideges peronőrök

Ha valaki szeretné átélni a privát szféra hiányát Indiában, érdemes vonatra szállnia. Mi is így tettünk, persze azzal a szándékkal, hogy időhatékonyan és stresszmentesen fedezzük fel az ország szépségeit. Akkor még nem tudtuk, mire vállalkozunk. Indiát szokás hihetetlennek, elképesztőnek nevezni - hát a vasúttársaság és a vonatozás tényleg az. A nemzeti vasúttársaság, az Indian Railways 64 ezer kilométernyi vonalat üzemeltet 1,4 millió alkalmazottal, ezzel a világ nyolcadik legtöbb embert foglalkoztató vállalata.

A három osztály között ég és föld a különbség, bár mi az első osztályt csak hallomásból ismertük. Ott állítólag tisztaság, csönd, légkondicionálás és kedves utaskísérők fogadják az utazókat, akik leszálláskor csokoládéval kínálnak, és kellemes további utat kívánnak.

Ezzel szemben a másod- és harmadosztályon tömeg, zsúfoltság, kellemetlen szagok, nyomorgás, ideges peronőrök és rendőrök, akik próbálnak rendet tenni a jegyes és jegytelen utasok között, árusok, kéregetők, földön alvók, hátizsákos turisták, sikítozó gyerekek és mélabús emberek, akik épp Párizst vagy Rómát vizionálják maguk elé a valóság helyett.

Forrás: Zárug Anna Zita
A vonatok sok száz méter hosszan kanyarognak (Kattintson a képre a galériáért!)

A legmegkapóbb a hálófülkés vonat, főleg, ha tömött járatról van szó. Kabinok nincsenek, közös folyosóra nyílik az összes alvórész. Nyolcfős fekvőhelyből 10 van egy vagonban, ezekben üldögél vagy 150 ember. Amikor eljön az este, lehajtják az ágyakat, és mindazok, akiknek nem jutott ágy, a földön igyekeznek fekvőhelyet találni maguknak. Így nők-férfiak egymás hegyén-hátán fekszenek, és erőteljes szagok terjengenek. Reggel jönnek az árusok, kávét, teát, süteményeket és egyéb ételeket, ropogtatnivalókat árulnak. Igazi Kánaán.

Egyik kedvencem a chipsárus volt, már messziről lehetett hallani, ahogy hirdeti a portékáját: "csip-csip-csip csipsz!" Lehet a vonatokon komplett ételeket is kapni, de az európai mintával ellentétben itt nincs étkezőkocsi, hanem egy dolgozó, akár egy pincér, végigjárja a kocsikat, és felveszi a rendelést. Általában húsos és vegetáriánus étel között választhatunk, természetesen rizzsel. Ezután a vasúti pincér eltűnik, majd néhány óra múlva visszatér a becsomagolt ételekkel.

Forrás: Zárug Anna Zita
Az árusok az állomásokon a peronról is kínálják portékáikat (Kattintson a képre a galériáért!)

A jegyvásárlás is megér egy misét. A jegyeket az interneten is meg lehet venni, ami különösen a zsúfoltabb járatok esetében (melyik járat nem zsúfolt Indiában?) igen hasznos lehet, mivel ezekre már hónapokkal korábban elfogy az összes jegy. Ha tehát nem kapunk észbe időben, egyetlen esélyünk marad, az úgynevezett "tatkal" jegy, amelyet 24 órával az indulás előtt lehet kiváltani.

Ez egyfajta last-minute jegy, amelyhez szintén csak úgy juthatunk hozzá, ha végigálljuk a hatalmas sort. A pénztár reggel nyolckor nyit, de már hajnali ötkor kialakulnak a sorok. Néhol akadtak csak nők számára fenntartott sorok, ez esetben sikerült felgyorsítanom az eseményeket azzal, hogy mindkettőnknek itt vettem meg a jegyeket. Ahol nincs sorszámkiadó automata - a legtöbb helyen nincs -, síppal és gumibottal felfegyverzett egyenruhás rendfenntartók vigyáznak a sorra, merthogy hiába volt India angol fennhatóság alatt, a sorban állást nem tanulták meg a gyarmatosítóktól.

Forrás: Zárug Anna Zita
A szent állatok a vasútállomások peronjain is szabadon kószálnak (Kattintson a képre a galériáért!)

Chennaiból Varanasiba több mint 2000 kilométert vonatoztunk átszállás nélkül, két éjszakát is aludtunk ugyanabban a vagonban, természetesen harmadosztályon, éjjel-nappal összezárva fél Indiával. Nehéz lenne visszaadni ezt az élményt, ahogy azt az érzés is, amikor a 37 órás út végén leszálltunk a vonatról, és a peronon egy fekete bika képe rajzolódott ki előttünk az őrületes tömegben, amint békésen csemegézett a szemetesből. Az ő privát szféráját senki sem zavarta.