A fájdalom nem ismer határokat

2013.05.20. 22:49

Mi lesz veletek, ha megbetegedtek utazás közben? - tették fel a kérdést szeretteink, mielőtt közel két éve belevágtunk világ körüli utunkba. Most válaszolunk, miután túlvagyunk vesegörcsön, fogfájáson és jó néhány érdekes tapasztalaton.

Az egyik dolog, ami sokakat visszatart attól, hogy hosszabb útra induljanak, a betegségektől való félelem. Hogy idegen környezetben hogyan találnak majd orvost, gyógyszert, megfelelő kezelést és a többi. Ez az aggodalom nem kell, hogy visszatartson minket álmaink utazásától. 22 hónap alatt történt már velünk egy és más, előfordult, hogy egymás után több országban is igénybe kellett vennünk a rendőri vagy az egészségügyi szolgáltatást.

Mielőtt a több évre tervezett útra elindultunk, látott minket a háziorvosunk és a fogászunk, mindent rendben találtak, és az országos oltóközpontban is tettünk jó néhány látogatást. Többszöri konzultáció után minden szükségesnek vélt oltást és információt megkaptunk. Malária ellen nem szedünk gyógyszert, mert olyan hosszú ideig tartózkodunk olyan területeken, ahol maláriaveszély fenyeget, hogy ennyi időre a gyógyszer nemcsak hogy egy vagyonba kerülne, de a mellékhatásai is súlyosabbak lehetnének, mint esetleg megkapni magát a maláriát. Két doboz Malarone-tabletta van nálunk, négy szemet kell bevenni, ha a malária tüneteit véljük magunkon felfedezni, és nem tudunk 24 órán belül kórházba menni.

Megjegyzem, ilyen helyzet ritkán adódik. Nem megy az egyszeri világcsavargó olyan távol a civilizációtól, hogy ne tudna visszajutni két nap alatt egy épkézláb kórházba, ha kell. Éppen ezért ezek a Malarone-tabletták kézről kézre járnak a világutazók között, általában addig, amíg le nem jár a szavatosságuk. A köztudatban úgy él, hogy a malária a legfőbb mumus a trópusi éghajlaton, pedig sokkal többször hallottunk a dengue-lázról, ami ellen szintén nincs védőoltás, és amelyet szintén a szúnyogok terjesztenek. Négy fajtája van, és ha valamelyiket elkapja az ember, a másik háromtól már kevésbé védett, vagyis másodszorra akár életveszélyes is lehet.

Ergo, ha egyszer elkapjuk, el kell tűnnünk a trópusi égövről. Védekezni ugyanúgy lehet ellene, mint a malária ellen: nem izguljuk halálra magunkat, élvezzük az utazást, de közben észnél vagyunk, befújjuk vagy kenjük magunkat szúnyogriasztóval, és használjuk a szúnyoghálót. Persze más a helyzet, ha csak egy-két hétre utazunk, ez esetben a malária ellen tünetek nélkül is indokolt lehet a Malarone szedése. Ha ilyen utat tervezünk, mindenképpen kérjük ki az országos oltóközpont véleményét.

A gyökérkezelés nem vicc

Üzbegisztánban kezdődött a fogfájásom. Miután az állami kórház fogászatát nem találtuk túl bizalomgerjesztőnek, belebotlottunk egy kedves emberbe, akinek a húga fogorvos. A diagnózist és a kezelést két külön városban, "menet közben" végezték el, magyarán kézről kézre adtak a fogorvosok. A szamarkandi fogorvos a röntgen után azt mondta, gyökérkezelni kell a fájós fogam, de végül maradtunk az egyszerű tömésnél. A doki profi volt, a rendelő tiszta, érzéstelenítést is kaptam, és 5000 forintnyi helyi pénzt fizettem. Elégedetten és nagyon boldogan távoztam, mert megoldottunk egy kezdetben nagyon zűrösnek tűnő problémát.

A következő hetekben átkeltünk a Pamíron, majd egy kis kínai kitérővel Pakisztán gyönyörű hegyei között találtuk magunkat a karakorumi magashegyi úton. Itt egyik napról a másikra bedagadt az arcom, a bal fele őrjítően sajgott a homlokomtól az államig. Amit Üzbegisztánban rendbetettek, a jobb oldalon volt. Pedig bizony Isten, lelkiismeretesen sikáltam a fogaimat még az apróbb étkezések után is, de hiába, azt mondják, hogy ebben genetika is van, és úgy látszik, én e téren nem vagyok szerencsés.

Karimabadban voltunk ekkor, a hunzák fővárosában, 2440 méter magasan a Himalája és a Karakorum hegységrendszer között. Itt a késes gyógyító történetét már elmeséltem, aki egy pohár sós vízzel, egy rengetegszer elmormolt mantrával és forró tenyerével valóban enyhítette a fájdalmamat, de azt még nem, hogy lent a völgyben, Altitban, ahová az első orvos leküldött minket az áramszünet miatt, milyen körülmények fogadtak. Röntgen volt, de az orvos nem vállalta a gyökérkezelést, amelynek sikerét 70 százalékra becsülte. Ha nem sikerül, és újra begyullad a fog, ki kell húzni - mondta, felírt némi fájdalomcsillapítót és antibiotikumokat, és azt tanácsolta, menjünk le valami civilizáltabb helyre.

A gyógyszerek lassan hatottak, de az is lehet, hogy csak a placebo hatás működött. Az indiai szubkontinensen a gyógyszerek nagyon olcsók, de vigyázni kell velük, mert állítólag gyakoriak a hamisítványok, amelyeknek jobb esetben egyszerűen semmi hatásuk nincsen. Viszont ha megbízható forrást találunk, kvázi minden kapható vény nélkül, még olyan komoly antibiotikumok is, amelyeket odahaza csak szigorúan orvosi rendelvényre lehet megkapni. Mindez tényleg fillérekért, pár száz forintnyi összeget fizettünk több levél gyógyszerért.

Forrás: Harkányi Árpád
Gyógyszertár Pakisztánban

A gyógyszertárak nem igazán hasonlítanak a hazaiakra. Akkora a káosz a polcokon, hogy kész csoda, hogyan képesek megtalálni azt, amire éppen szükség van. Előfordul, hogy cigarettát, csokoládét és chipset árusító üzletben egyúttal metrodinazolt is vásárolhatunk, amely számos fertőzés ellen hatásos antibiotikum.

Az újabb fogorvosi vizsgálatra Lahoréban került sor. Helyi barátaink vittek el minket motoron a nyüzsgő, kaotikus város egyik piaci negyedébe. Azt hittem, csak azért állunk meg, hogy vegyünk egy kis zöldséget vacsorára, de aztán kiderült, hogy a fogorvos a bazár közepén rendel egy sötét, koszos kis üzlethelyiségben. A vizsgálat igen egyedi volt, ugyanis nem volt áram, már ki tudja, mióta. A fogorvos a mobiltelefonjával világított a számba, és végül megállapodtunk abban, hogy ha nincs fájdalom és gyulladás, akkor kár bármit is megbolygatni. Nem merek belegondolni, mit művelt volna velem, ha tényleg nagy a baj.

Vesekőtámadás Nepálban

Nepál déli részén, egy hosszú, fárasztó kerékpáros nap végén egy iskolaépületben aludtunk a sátrunk hálófülkéjében. Éjféltájban felültem, hogy kimenjek vécére, ám ekkor elképesztő fájdalom nyilallt a hátamba. Mozdulni is alig bírtam, órákig tartott, mire kikecmeregtem a hálózsákból és a sátorból. Körülbelül két óra, addig soha nem tapasztalt szenvedés után a fájdalom átvándorolt a hasam alá, a bal oldalamra. Ekkor már remegtem, hánytam, és négykézláb kúsztam a fájdalomtól. Eddig azt hittem, a családunkban jelen lévő hátfájás tört rám, most azonban arra kezdtünk gyanakodni, hogy valamit ehettem, amivel megmérgeztem magam. Sajnálni kezdtem a feleségemet, a családomat, a barátaimat, amiért lehet, hogy el fognak veszíteni, és életemben először imádkozni kezdtem, bár nem tudtam pontosan, hogyan kell. Szokták kérdezni, voltak-e pillanataink, amikor haza akartunk menni, amikor fel akartuk adni álmaink utazását. Nos, nekem ezek az órák voltak azok. Jó lett volna biztonságosabb helyen lenni, otthon, ahol tudom, hogy működik az egészségügy, van tb-kártyám, vannak mentők, akik ki tudnak jönni értem, ha kell. Itt nem számíthattunk ilyesmire, még térerő sem volt a mobilunkon.

Nem tudom, hogy az ima vagy a fájdalomcsillapító segített-e (amit még Pakisztánban vásároltunk a fogfájásra), de valamikor éjjel három óra után enyhülni kezdtek az elképesztő fájdalmaim, nem sokkal később pedig szinte szó szerint elájultam az egyik iskolaasztalon. Kora hajnalban arra ébredtem, hogy a feleségem már mindent összepakolt, és indulunk. Éjjel megfogadtattam vele, hogy bármi történjen is, másnap elmegyünk egy komoly kórházba, amilyen hamar csak lehet.

A rendőrök segítségével stoppoltunk, az egész következő napot egy teherautó platóján töltöttük a két kerékpár mellett, de még így is csak a kórháztól félúton lévő Butwal városáig jutottunk. A fájdalmaim közben elmúltak, teljesen megszűnt minden kínom. Butwalban éjszakáztunk, hogy majd másnap reggel induljunk tovább busszal. A reggelizőasztalnál azonban elbeszélgettünk a vendéglőssel, és ez mindent megváltoztatott. Elmeséltük neki a történetünket, mire ő megkérdezte, tudjuk-e, hogy ma van Buddha születésnapja? Tudjuk-e, hogy Buddha születési helye, Lumbini, csak 40 kilométerre van innen? Tudjuk-e, hogy egy nagy csapat bringás, a híres nepáli világjáró, Puskar Sah vezetésével ma érkezik meg Katmanduból kerékpáron Lumbinibe?

Na, az ő neve végre mondott nekünk valamit, és mindezt a fájdalmaim elmúltával együtt égi jelnek vettük. Elmentünk Lumbinibe, és találkoztunk a híres kerékpárossal, aki 11 évig volt úton 6 kontinensen és 220 ezer kilométeren keresztül. Puskar rengeteg érdekes történetet mesélt, most csak egyet idéznék fel közülük: 2007-ben az új-zélandi Aucklandben ellopták a kerékpárját. Az a környék nem épp a bűnözésről híres, így aztán Puskar egyből az újságok címlapjára került. Aucklandi otthonában Sir Edmund Hillary is olvasta a bicikli eltűnéséről szóló hírt. Ő volt az, aki 1953. május 29-én Tenzing Norgay serpa társaságában elsőként mászta meg a Mount Everestet. Hillaryt erős szálak kötötték Nepálhoz és a nepáli néphez, ezért úgy döntött, segít a békét hirdető nepáli világutazónak. Nemcsak új bringát, hanem teljes felszerelést, táskákat és ruhákat is vásárolt Puskarnak, így hősünk folytatni tudta világ körüli útját, amelynek végén ő maga is megjárta a Mount Everest 8848 méter magas csúcsát, 150 nemzet zászlajával, amelyeket az útján gyűjtött össze.

Forrás: Harkányi Árpád
Puskar Sah-hal és a nepáli bringásokkal Lumbiniben, Buddha szülinapján, Buddha születési helyén

Lám, mire jó a betegség. Ha nincs a fájdalom, nem kezdünk el stoppolni a legközelebbi kórház felé. Nem jutunk el Lumbinibe Buddha születésnapján, amikor a híres nepáli biciklis is éppen arra jár. Így viszont elmondhatjuk, hogy kezet ráztunk valakivel, aki megkerülte kerékpárral a földet, személyesen találkozott gyermekkorom legnagyobb hősével, Edmund Hillaryvel, és maga is megmászta a Mount Everestet.

A kórházba a fájdalmat követő harmadik napon jutottunk el. Pokharában egy magyar doktornő diagnosztizált, aki történetesen vesespecialista. Igen, vesekövem volt, mint ahogy egyébként ezt már sejtettük is. Az interneten beírtuk a tüneteimet, és a kapott információk alapján nagy valószínűséggel meg tudtuk saccolni, mi lehetett a bajom. Most az ultrahang is megerősített ebben, jól láthatóan bennem volt még egy kisebb, fájdalmat nem okozó kő.

Forrás: Harkányi Árpád
Ez a bal vesém a Nepálban készült ultrahangfelvételen


Összegezve tehát, nem kell túlaggódni a betegségkérdést utazás közben, de nem árt, ha észnél vagyunk. Nem szabad, hogy a félelem elvegye a kedvünket az utazástól, de fontos, hogy felkészüljünk a váratlan helyzetekre, és nem árt, ha idejekorán felismerjük a bajt.

Az emberek egyébként mindig, mindenhol segítőkészek voltak ezekben a nehéz helyzetekben. Mindig megtették a tőlük telhető legtöbbet, a korlátokat csak a helyi infrastruktúra és az egészségügy alacsony színvonala jelentette. Ugyanakkor tényleg nem tudom, mi lett volna velem ezekben a nehéz periódusokban, ha nincs mellettem Zita, a feleségem. A konklúzió tehát legyen most az, hogy párosan szép az élet, no meg két keréken, egészségesen.

Mellesleg az Üzbegisztánban kezelt fogam másfél év után most újra begyulladt. Ezért újabb kényszerpihenőt tartunk a malajziai George Townban, így jutott időm e cikk megírására az érzéstelenítéstől félig elzsibbadt arccal. Lám, minden rosszban van valami jó. A fogorvos egyébként vérprofi volt, elküldte a röntgent e-mailben, és pár sorban leírta, mit és miért csinált. Ha netán újra baj lenne a foggal, lesz mire hivatkoznom a következő fogorvosnál.