Megdögönyöztem a koalát

2013.07.10. 12:41

Sydneyben egy pillanat alatt otthon érzi magát az ember. Nem igazán különleges, nem is egzotikus, mégis tud valamit, amitől egy életre bele lehet szeretni. És még az álmokat is valóra váltja, ha elég kitartóak vagyunk.

Ahogy közeledtünk a város felé, egyre szorosabban tapadtam a repülőgép ablakához. Bár nem Sydney volt az első ausztrál hely, ahol megvetettük a lábunkat, mégis úgy éltem meg, mintha ez lenne a nagy belépőm a kontinensre. Az Operaház és a Harbour Bridge látványa finoman szólva is katartikus élményt jelentett.

Kicsit kóvályogtunk a hatalmas reptéren, majd néhány nagy levegővétel után elindultunk a szállásunk felé. Sydney tömegközlekedése szerencsére első osztályú, így alig egy órával később már a szállásunk recepcióján adminisztráltunk. A Kings Crosson laktunk, a város vigalmi negyedében, ahol állítólag bármi megtörténhet, ha te is úgy akarod. Mi aludni akartunk, és aludtunk is.

Sydney, szimbólum szimbólum hátánForrás: Szatmári Ferenc

Másnap nagy tervekkel és aránylag kipihenten ébredtünk. A kilenc órás időeltolódás okozott némi problémát, de megfogadtuk az okosok tanácsát, és felvettük az ottani ritmust, ami elég gyorsan ment. Térképpel, útikönyvvel felvértezve elhagytuk Kings Crosst, ahol nappal nyoma sem volt a prostiknak, részegeknek, szakadt harisnyáknak vagy éppen az utcán tomboló fiataloknak. Kukásautók és utcamosók tették a dolgukat, és takarították el az előző este alkoholszagú nyomait. Sydneyben egyébként nem mindenhol lehet alkoholt árusítani, csak az erre kijelölt, alcohol free övezetekben.

Ahol régen patkányok nyüzsögtek

Először is kerestünk egy kellemes reggeliző-kávézó helyet. Hamar rá is bukkantunk egyre a Hyde Park közelében, Sydney központi részén, az üzleti negyed tövében, közel a kikötőhöz, az Operaházhoz és a legtöbb fontos látnivalóhoz. Itt csoportosul a legtöbb felhőkarcoló, a város többi része inkább egy nagy kertvárosra emlékeztet.

Reggeliztünk egy jót, és nagy boldogan elindultunk a Viktória Királynő Épülethez. A boldogság nem tartott sokáig, mert hirtelen ráeszméltünk, hogy a kávézóban felejtettük a táskánkat a pénzünkkel és az útleveleinkkel együtt. Rohantunk vissza, de a személyzet mosolyogva fogadott, és máris mindent visszakaptunk. Nagy kő esett le a szívünkről, megkönnyebbülve folytattuk az utat.

Napközben pezseg erre az élet, bankok, irodák, hivatalok és bevásárlóközpontok váltják egymást. A bürokrácia útvesztőiben keringő helyiek és térképekkel hadonászó turisták a felhőkarcolók árnyékában igazi nagyvárosi hangulatot teremtenek. Azt ugyan nem mondanám, hogy a város a toronyházairól vált híressé, de nekem, aki még nem jártam hasonló helyen, azért okozott némi nyaktornát. Furcsa érzések töltöttek el, hiszen egyszerre kellett feldolgozni a kozmopolita életérzést, elhinni végre azt, hogy Sydneyben vagyok, és befogadóvá is válni, nehogy valamiről lemaradjak.

A Victoria Queen Building egy kisebb téren áll, megannyi irodaház ölelésében. Engem nem zavart a múlt és a jövő építészeti keveredése, kifejezetten bírom, ha mindez ízlésesen történik. Ez az épület eredetileg terménypiacnak épült 1898-ban, de később gyönyörűen felújították és jelenleg luxus-bevásárlóközpontként működik. Pierre Cardin szerint a világon ez a legszebb. Az épület előtt a királynőről és a kedvenc kutyájáról készült szobor állít szép emléket a névadónak és fotózási lehetőséget nekünk, turistáknak.

Az egykori terménypiac ma luxus-bevásárlóközpontForrás: Szatmári Ferenc

Sydney azok közé a városok közé tartozik, amelyet gyalogszerrel is könnyen felfedezhetünk. Szeretek sétálni, mert így észreveszem az apró részleteket, szeretek letérni a járt útról a járatlan kedvéért, és meglesni, mi van ott, amiről már nem írnak az úti könyvek. Igaz, hogy a Circular Quay és a Rocks (nevét tényleg egy szikláról kapta) nem ilyen titkos hely, de ha az ember vízre akar szállni, akkor ide feltétlenül el kell jönnie. Innen indulnak a vízi taxik, itt kötnek ki a luxus óceánjárók, és ezt a részt mondják Ausztrália szülőhelyének is. Itt tették ugyanis partra az első emberi szállítmányt, fegyenceket, katonákat, és itt kiáltották ki Új-Dél-Wales megalapítását.

Élelmiszerüzletet kerestünk, amikor a kikötőhöz közel rátaláltunk a Sydney Obszervatórium Parkra. Az obszervatórium egy domb tetején áll, ahonnan csodás a panoráma a kikötőre és az egész városra. Öreg, lombos fák árnyékában ücsörögtünk órákig, olvastunk, pihentünk, átgondoltuk az elmúlt napokat és élveztük Sydney látványát. Teljes nyugalom. Rajtunk kívül alig volt ott valaki, csak fiatal szerelmespárokkal találkoztunk. Meghatározó lett számomra ez a hely, az egyik legkedvesebb emlékem Sydneyből.

Az innen alig száz méterre kezdődő Harbour Bridge (vállfa híd) csalogatott, hogy másszam meg, de őszintén szólva pofátlanul sokat kértek érte, így maradt az ingyen séta a híd gyalogos részén. Azért a látvány innen sem volt utolsó, a közel kétszáz, Operaházról készült fotó alátámasztja mindezt. A Rocks utcáin barangolva jutottunk el Sydney legrégebbi épületéhez, amely régen a hajósok szállásaként, napjainkban pedig információs irodaként működik. Kora este még elidőztünk az Operaház lépcsőin, egy kicsit sóvárogtunk a kikötői éttermek méregdrága ételei után, majd visszasétáltunk a hotelbe. Miért nem érzem magam idegennek? Ezt a kérdést tettem fel lefekvés előtt.

Ausztrália legrégebbi épületeForrás: Szatmári Ferenc

Ahol nem simogathattam koalát

Második napra az állatkertet ütemeztük be. Kisétáltunk a kikötőbe, megváltottuk a jegyet, és vártuk a hajó indulását. Kombinált jegyet vettünk, amely magában foglalta a transzfert, a belépő árát, az ottani transzfert, és még egy libegőutat is, amely az állatkert felett vezet egészen a hajóállomásig.

Említettem már, hogy nagyon jó itt a tömegközlekedés. Mivel Sydneyt egy nagy öböl osztja két részre, a vízi közlekedés szervesen hozzátartozik az itteniek életéhez. Sok esetben gyorsabba érünk így célba, mint a szárazföldön, például az állatkerthez is érdemesebb a vízi utat választani. A látvány lélegzetelállító volt, mivel az egész kert domboldalra épült, így állatok és látogatók egyaránt gyönyörködhetnek a városban. Nem tudom, van-e még egy ilyen festői fekvésű állatkert a világon, mint a Taronga Zoo.

Panoráma az állatkertbőlForrás: Szatmári Ferenc

Ahogy beléptünk, egyből koalákba botlottunk. Nem tagadom, csak emiatt jöttünk az állatkertbe. Azt olvastuk, lehetőség van arra, hogy fotó készüljön velük. Leperkáltuk a kisebb vagyont, kinyílt egy kapu, suttogva közölték, hogy hajoljak közel egy levelekkel bevont fatörzshöz. Álltam ott bambán, majd fél percre széthúzták a leveleket, és ott volt az arcomtól három centire egy koala.

Kérdeztem, hogy megérinthetem-e, de szó sem lehetett róla. Készült öt kép, megengedték, hogy a saját kamerámmal is csináljak pár fotót, aztán nyílt a kapu, és el kellett hagynom a kis udvart. Ennyi volt? Azt hittem, úgy fog működni a dolog, mint egy állatsimogatóban. Csak álltam ott, mint egy csalódott kisgyerek, szívem szerint a fotókat se váltottam volna ki, de ha már kifizettük, persze hogy elhoztuk őket.

Hiába volt szép az állatkert, hiába simogattam kígyót, etettem kengurut, gyermeki lelkem összetört. Nem lesz koalát ölelő képem. Csendben lelibegtünk az állomásra, visszahajóztunk a kikötőbe, és elindultunk Bondi Beach felé. Csodás idő volt, a buszon iszonyú hőség, aztán egyszer csak ott volt előttünk a híres strand. Art deco épületek körös-körül, milliónyi ember a parton és a vízben, óriási hullámok, vakmerő szörfösök és az óceán.

Találtunk egy tenyérnyi üres helyet, lepakoltunk, és már élveztem is a 20 fokos frissítő víztömeget. Szuper érzés, de nagyon kell vigyázni, mert Ausztrália felett a legnagyobb az ózonlyuk, és igen veszélyes tud lenni, ha az ember naptej nélkül megy a tűző napra. Amúgy mindenfelé boldog emberek, forró, de nem elviselhetetlen homok, a vízi mentők jelenléte biztonságérzetet ad, az emberek nem hangoskodnak, csak csendesen beszélgetnek, és amíg a szem ellát, körös-körül a végtelen kék óceán és béke. Ez Bondi.

Bondi beach, a leghíresebb, de nem a legjobb strandForrás: Szatmári Ferenc

Pitypang egy csata emlékére

Új nap virradt, irány Potts Point. A Kings Crossnak ez a része telis-tele van viktoriánus házakkal, és poétikus az öbölre nyíló panoráma. A városkép egységes, mintha időutazást tettünk volna. Kicsit Londonban éreztem magam. Az épületek 1850 után épültek, jellegzetes homlokzattal, csipkézett, kovácsoltvas szegélyekkel, apró belsőkkel, tornácokkal, pici előterekkel. Nagyon hangulatos sétálgatni ezen a részen, szinte csak a műút és a modern kocsik utalnak a jelenre. Rábukkantunk az Elisabeth Bay House-ra, amely a legszebb koloniális enteriőrt rejti Ausztráliában. Kevesen látogatják, pedig nagy élmény. Nem messze a háztól van egy pitypang formájú szökőkút, amely az El Alamein nevet viseli, az egyiptomi El Alameinnél vívott csata emlékére.

Pitypang, egy csata emlékéreForrás: Szatmári Ferenc

Ahogy továbbhaladtunk a Victoria Streeten, ismét időutazásban volt részünk. Újabb viktoriánus házak, amelyek helyére a város luxushoteleket akart építeni, de a helyiek szerencsére nem engedték. Inkább rengeteg olcsó, hátiszákos turistának fenntartott hotelt alakítottak ki bennük. A széles utcákon a házak előtt árulják minibuszaikat és úti felszereléseiket azok a fiatalok, akik már bejárták Ausztráliát, és most tovább akarják adni portékáikat. Kedvem támadt venni egy kisbuszt, annyira irigyeltem a szabadságukat.

Nem hiszem, hogy van jobb kulturális olvasztótégely ennél az utcánál. A fiatalok nagy része egyetem előtt jött ide pár hónapra. Dolgoztak két hónapot, majd a pénzből felfedezték az országot.

Újra lesétáltunk az Operaházhoz, ezúttal be is mentünk az épületbe. Belülről nem volt olyan lenyűgöző, mint kívülről, de azért megfogadtam, hogy ha legközelebb erre járok, érvényes jegyem lesz valamelyik darabra. Mégiscsak a világörökség része, pont annyira fontos szimbóluma az országnak, mint a kenguruk vagy a koalák.

Az Opera a népszerű vízitaxikkalForrás: Szatmári Ferenc

Mégis dögönyöztünk koalát

Be kell vallanom, hogy a koalaügy nem hagyott nyugodni. Addig-addig keresgéltem az interneten meg az innen-onnan összeszedett brosúrákban, hogy végül találtam egy magánállatkertet, ahol lehetőség volt koalasimogatásra. Alig egy órányira volt a szállásunktól, úgyhogy másnap reggel neki is vágtunk az útnak. A pénztárban egy idős hölgy ült, aki elmondta, hogy a parkot egy család harmadik generációja üzemelteti. Elég viharvert helynek tűnt. A belépők árából nemigen telik többre, mint a takarmányra, a javítási költségekre, valamint a személyzet bérének kifizetésére. De a hely ettől volt igazán barátságos.

Nem voltunk sokan, de azért megnyugtató volt látni, hogy az óránként érkező busz mindig hozott 10-15 újabb látogatót. Etethettünk kengurut, nyírhattunk birkát, volt itt vombat show, na és simogathattunk koalát. A maguk módján kihozták a helyből a legtöbbet. Az órarendből kinéztük a következő koalaetetés időpontját, és lelkes nézőként már jóval előbb ott tobzódtunk a póznákkal körbekerített koalaháznál.

A kiírt időpontban megjelent egy idős hölgy, belépett az elkerített, alvó koalák közé, és mesélni kezdett az állatokról, élőhelyükről, szokásaikról. Ezután odalépett az egyik fához, és lefejtette róla a Son nevezetű macit. Himbálta egy kicsit a kezében, majd feltette a körbeépített fakorlátra. A koala ült egy ideig, majd elindult és ment pár métert. Így járta körbe a tömeget, és hagyta, hogy fogdossák, dögönyözzék, fotózzák. Szerencsénk volt, mindketten meg tudtuk dögönyözni Sont. Rekordideig ölelgettem, és ezzel valóra vált egy régi álmom. Búcsút vettünk a parktól, visszavonatoztunk a városba, végignéztük az óriás gyümölcsevő denevérek szokásos esti rajzását a Botanikus kertben, majd hazamentünk, és összepakoltunk a másnapi indulásra.

Megdögönyöztem Sont, a koalátForrás: Szatmári Ferenc

Sokat vártam Sydneytől, és sokat is kaptam. Mosolyt, életörömet, hitet abban, hogy máshogy is lehet élni. Tudom, csalóka a turista lét, hiszen egy rövid látogatás nem ad teljes betekintést egy idegen kultúra mindennapjaiba. Mégsem hiszem, hogy hazugság lett volna az a rengeteg boldog arc, amely Sydney utcáin jött szembe velem.