Angkor nem kegyelmez a turistáknak

2013.11.25. 07:10

Amikor először jártam Ázsiában, a három országot érintő körút utolsó állomása Angkor volt. Lenyűgöző, felejthetetlen napokat töltöttem a romok közt, pedig akkor még nem is tudtam, hogy másfél évtized távlatából még jobban felértékelődnek az élmények. A mai látogatók a szállodák tucatjai és a buszok garmadái közt talán már elképzelni sem tudják azt a borzongató csendet, amit akkoriban megtapasztaltam a fantasztikus romok közt.

 

A kambodzsai fővárosból érkeztem egy kis repülővel Siem Reapba. Találtam egy jó kis vendégházat, majd a tulajdonos segítségével idegenvezető után néztem. Egy helyi sráccal egyeztünk meg, aki motorral vitte körbe a látogatókat Angkor templomai körül. Megbeszéltük a programot, kialkudtuk az árat, aztán elmentünk vacsorázni a piacra.

A többi turista a település maroknyi éttermében volt, de a fiú közölte, hogy az nagyon drága: akár két dollár is lehet egy főétel. Nem akartam szólni, hogy az nekem nem olyan sok pénz, inkább mentem vele a kedvenc kofájához, és betoltunk egy-egy húsos-babos egytálételt.

Motoros idegenvezetőm

Forrás: Kisgyörgy Éva

Csöpp ékszerdoboz

Másnap már hajnali ötkor előállt a motoros idegenvezetőm. Felpattantam Samady mögé a járgányra, és indulás. A város még aludt, a hűvös hajnalon csupa libabőr lettem, fázósan húztam össze magamon a széldzsekit. Időnként magányos kocogókat előztünk meg. Egyre inkább a torkomban dobogott a szívem, jóleső izgalommal vártam a csodát. Már egy cseppet sem voltam álmos.

Elhagytuk az ellenőrzőpontot, megvettem a jegyet, majd megérkeztünk Angkor Wat kőhídjának lábához. Kísérőm kezembe nyomott egy könyvet, amelyben remek térképek és leírások voltak a templomokról, majd elbúcsúzott – ő nem jött be velem.

Elővettem az elemlámpát, átbotorkáltam a hídon a kapuig. Denevérek verték fel a csendet, óvatosan átlépkedtem a lépcsőkön és leültem a kapu túloldalán. Ekkor már egy icipicit ki lehetett venni a három torony körvonalát a derengésben. Lassan feljött a nap és csodálatos kép bontakozott ki előttem: Angkor Wat lélegzetelállító épületegyüttese. Szerencsére vittem egy kis állványt, így tudtam fotózni a kevéske fényben.

Angkor Wat

Forrás: Kisgyörgy Éva

Sajnos hamar megtört a varázs, képeslapárus gyerekek hada érkezett, egymást túlkiabálva kínálták portékájukat a pár korán kelő turistának. Fogtam a cókmókom, és elindultam az épületegyüttes felé. Teraszosan helyezkednek el a galériák, keskeny, magas lépcsőkön kell felkapaszkodni rájuk. Újabb és újabb gyönyörű kőfaragások tárultak a szemem elé, nem győztem fotózni őket a csodás kora reggeli fényben. Most csak ízlelgettem a látványt, mert ide délután érdemes visszatérni, ugyanis Angkor Wat nyugatra tájolt templom.

Kimentem Samadyhoz, és gyors reggeli után már indultunk is Banteay Sreiba. A khmer nőknek épült templomegyüttes már az első pillanatban megragadott: csöpp ékszerdoboz, telis-tele faragásokkal. Tökéletesen kidolgozott miniatűr templom, a sűrű, misztikus erdő mélyén megbúvó tündérpalota, amelyről annyian álmodoztunk gyerekkorunkban. A 10. század második feléből származó hindu templom a khmer művészet gyöngyszeme. Talán minden négyzetcentiméterét faragások díszítik, kedves, élénk jelenetek.

Banteay Srei

Forrás: Kisgyörgy Éva

Lassan indulni kellett, így újra felültem a motorra. Megvolt az ára ennek az élménynek is, bő 30 kilométer motorozás a földúton. Szótlanul nyeltük a port jó egy órán keresztül. A bőröm a motorüléshez tapadt, és minden egyes huppanónál mintha letépték volna. Legalább azt is megtanultam, ne induljak sortban motorozni. De a gyönyörű táj, az apró falvak házai előtt mosolygó, integető gyerekek kárpótoltak minden kényelmetlenségért.

Angkor híres mosolya

Samadyről kiderült, nem is olyan fiatal, mint amilyennek látszik, elmúlt 34 éves. Bár már december volt, abban az évben én voltam az első vendége, hiszen alig járt turista arrafelé. No, majd én szerencsét hozok neked – ígértem mosolyogva. Még megnéztünk egy templomot (Banteay Samre), aztán irány újra a piac ebédre, majd egy órácska ejtőzés a szállodában.

Délután visszamotoroztunk Angkor Watba. Ráérősen körbejártam a galériákat, megcsodáltam a kőfaragásokat. Az égi táncosok, az apszarák mintha tényleg mozogtak volna a délutáni fényben.

Délután öt körül indulnunk kellett, mert hátra volt még egy program. Angkor nem kegyelmez a turistáknak. A hajnali ébresztő és az egész napos lépcsőmászás után még fel kell kapaszkodni egy hegyre, a Phnom Bakheng tetejére, mert innen a legszebb a naplemente. Félórás sziklamászás után rendkívül keskeny, magas lépcsőkön kellett felmászni: az ötödik lépcsőfok már magasabban volt, mint a fejem búbja. De persze megérte az araszolás, mert nem mindennapi élmény volt a csúcsáról nézni, ahogy a hatalmas vörös napkorong eltűnik a horizont mögött.

Naplemente a Phnom Bakheng tetejéről nézve

Forrás: Kisgyörgy Éva

Este, mielőtt lemostam magamról az út porát, ki kellett szedegetnem a bogarakat a fürdőkádból. Romantikus dolog az együttfürdés, csak nem velük. Most látszott csak, mennyit utaztunk ma földutakon, teljesen vörös lett a víz.

Másnap a Bajon-templomnál ért a hajnal. Míg első reggel Angkor Watnál bosszantott, hogy nem voltam teljesen egyedül, itt megkaptam, amire vágytam. Sehol egy lélek, még Samady is visszahajtott a városba, mert 6 és 7 között angolt tanított. Fázósan kuporogtam a sötétben a kövön, és vártam a hajnalt. Az erdőből ismeretlen madárhangok szűrődtek ki, a távolból kakaskukorékolás hallatszott. Egy picit megborzongtam, talán mégiscsak jöhetne legalább egy kóbor turista… Lassan feljött a nap, és aranyló színnel öntötte el Bajon tornyait, melyekre mintegy 200 óriási arc van faragva. Ugyanaz az arc, lehunyt szemmel, gyengéden mosolyogva – Angkor híres mosolya.

Angkor híres mosolya

Forrás: Kisgyörgy Éva

Talán az építtető, VII. Jayavarman szent oltalmazójának arca. A buddhista templom körülbelül száz évvel Angkor Wat után épült, és Angkor Thom középpontjában áll. A külső és belső galériafalakon körben kőfaragások, ezúttal nemcsak történelmi eseményekről, hanem a mindennapi élet apró történéseiről.

Nyolc körül kisétáltam Samadyhoz, és elmotoroztunk Ta Prohmhoz, az őserdő mélyén rejlő templomhoz. Elképesztő látvány. A galériák tetejéről fák nyúlnak az égbe, óriási gyökereik, mint hatalmas kígyók, körbefonják az oszlopokat. A fa és a kő mozdulatlan párharca ez, mintha egy birkózó pár küzdelmének kihasított pillanatképét látnánk.

Ta Prohm, kő és fa párharca

Forrás: Kisgyörgy Éva

Bóklásztam a romok között, térképpel és elemlámpával, ezek nélkül könnyen eltéved az ember. Egyedül voltam és nagyon megindult. Amikor kimentem Samadyhoz, látta, hogy nem tudok megszólalni, ezért ő is csak a szemével kérdezte: Szép volt, ugye? Bólintottam, és felültem mögé a motorra.

Samady története

Útközben a családjáról mesélt. Édesapját megölték a katonák, a családot szétszórták szerte az országban. A nincstelen gyereket egy buddhista kolostor fogadta be, ott élt 28 éves koráig. Aztán felkerekedett, elment a szülőfalujába, és megtalálta az édesanyját. Négy testvéréről semmi hír, valószínűleg őket is megölték, különben azóta ők is elmentek volna a szülői házba. Gyerekkora óta ez volt az első és eddig utolsó találkozása a mamájával. Nincs pénze újra hazamenni.

Siem Reapba azért jött, hogy szerencsét próbáljon. Megtanult angolul, a történelem mindig is érdekelte, és reménykedett, itt majd tud pénzt keresni idegenvezetéssel. Amíg összegyűjtötte a motorra valót, egy szállodában dolgozott szinte éjjel-nappal a recepción. Aztán meglett a Honda Dream, de kitört a puccs, és alig szállingóztak a turisták. Nem keserűen mondta el az életét, csak tényszerűen, én meg szótlanul gubbasztottam mögötte a motoron. Ezer és ezer család élhet így szétszórva az országban.

Megérkeztünk a Phimeanakas-templomhoz, egy helyes kis piramishoz. Mind a négy oldalán egy-egy lépcsősor vezet fel a szentélybe. Samady könyve szerint a nyugati oldalon levő a legegyszerűbben megmászható, így annak vágtam neki. Irtó magas, de annál keskenyebb lépcsőkön araszoltam felfelé. Óriási dongó zümmögött a fülem mellett, de nem volt helye hirtelen mozdulatoknak, így tűrnöm kellett. Csuromvizesen értem fel, ahol döbbentem láttam, hogy a három japán turista, akik az indulásomkor még lent itták a kólát, már javában fényképezgetik egymást. Hogy a francba jutottak fel ilyen hamar? Akkor láttam, hogy az északi oldalon szépen kiépített lépcsőkön, korlátok segítségével lehet felsétálni. Jó az útikönyvem, csak egy kicsit elavult.

Phimeanakas

Forrás: Kisgyörgy Éva

Kifújtam magam, pár fotó, aztán ebéd, szieszta, majd délután újabb templomok: Preah Khan és Neak Pean. A második naplemente színhelyéül Samady Angkor Watot javasolta. Minden aranyszínű lesz, majd meglátod – ígérte lelkes szemekkel. Hát jó. Rövid motorozás, majd kaptattam is fel a már ismerős köveken. Alig hittem a szememnek: egészen mások voltak a naplementében a kőbe faragott égi táncosok.

Tempósan kattogtattam a gépet, tudtam, hogy kevés időm van. Egyszer csak lebukott a nap, én meg ott ültem, csapzottan és kimerülten Angkor Wat tetején. Nagyokat nyeltem, és nehezen álltam meg, hogy ne bőgjem el magam. A falak már szürkék voltak, de a templom belsejében még táncot járt egy-egy fénynyaláb. Ezt ép ésszel nem tudtam megmagyarázni, de az apszarák is mintha cinkosan kacsintottak volna.

Ismerek egy jó túravezetőt

Irány a hotel. Lepakoltam a kamerát, aztán kimentünk a piacra vacsorázni. Samady, mint mindig, külön asztalhoz ült, ez itt beidegződött szokásuk az idegenvezetőknek, de szelíd erőszakkal magam mellé ültettem, ne viselkedjen már úgy, mintha szolga lenne.

Sajnos eljött az utolsó nap, kimotoroztunk a reptérre. Samady minden áldott nap kiment reggel 7.10-re, amikor bejön a gép, hátha akad egy turista, aki igényt tart a szolgáltatásaira. A napi 10-15 látogatóra több tucat motoros fiú vadászott, és a többiek jóval erőszakosabbak nála. Gyorsan becsekkoltam, hogy 7.10-kor lesben álljak az érkező járatnál – majd én szerzek neki kuncsaftot, hiszen megígértem, hogy szerencsét hozok.

Bejött a gép, leszálltak az érkezők, az üvegfalon túl a motoros fiúk azonnal hatalmas hangzavarban próbálták túlkiabálni egymást. Privilegizált utas lévén én a teremben voltam, így el tudtam csípni valakit, mielőtt kiért a tömegbe. Megláttam egy szép fiatal lányt, hosszú hajú, szelíd arcú, magányos utazót. Ő lesz az, döntöttem el. Odamentem hozzá, elmondtam neki, hogy ismerek egy jó túravezetőt, biztos szüksége lesz rá, hadd ismertessem meg vele. Nagyon megörült neki, hiszen szegény elég tanácstalan volt.

Az őrök tiltakozása ellenére bevonszoltam Samadyt a váróba, és bemutattam őket egymásnak. Mindkettő hálálkodott, én pedig megkértem a lányt, elutazásakor ő is szerezzen új ügyfelet a fiúnak, ha elégedett lesz vele. Elbúcsúztunk egymástól, és jóleső mosollyal indultam a beszállókapu felé. Minden utazáson találkozik az ember valakivel, aki megérinti a szívét. Erről az utazásról a halk szavú, szelíd, okos idegenvezetőm emlékét vittem haza magammal. A csodálatos látnivalókon túl már csak ezekért a találkozásokért is érdemes útra kelni.

Angkorról korábbi cikkeinket itt és itt olvashatja.