Mesék a föld alatti városokról

2014.01.01. 13:05

Nagy utazásunk kezdetén, Törökországban természetesen nem hagytuk ki az ország egyik legfőbb nevezetességét, a sziklába vájt templomairól és lakásairól híres Kappadókiát. Hogy ráadásként komplett földalatti városokra és egy mesebeli völgyre is bukkantunk, már csak hab volt a tortán.

 

Nevsehir városában laktunk couchsurfinges barátunknál, aki reggel, munkába menet kitett minket a városból kivezető főúton. Két perc sem telt bele, máris felvett minket egy tanár, aki Avanosba tartott, hogy gyerekeket táboroztasson. Ez pont kapóra jött nekünk, mert ugyanabba az irányba igyekeztünk, Göreme felé.

Templomot a természetből

Először Uçhisar mellett száguldottunk el, amely – mint újdonsült barátunktól megtudtuk –hatalmas sziklatorony, telis-tele barlanglakásokkal. Belépővel fel lehet mászni a tetejére, állítólag megéri, mert gyönyörű kilátás nyílik az egész Göreme-völgyre.

Kappadókia tündérkémény sziklái Uçhisar sziklavárosával a háttérben (Galériáért kattintson a képre!)

Forrás: Harkányi Árpád

Nekünk most csak annyi adatott meg, hogy egy út menti kilátóhelyről csodálhattuk a távoli Uçhisart. Sziklatornyok és elképesztő sziklaalakzatok magasodtak mindenfelé, amerre csak elláttunk. Ujjongtunk örömünkben, mert Kappadókia volt az első hely a térképen, amelyről azt mondtuk, mindenképpen látni akarjuk, és lám, most valóban ott álltunk. Mai fejjel, több mint 20 ezer kilométerrel később úgy érzem, jó lett volna, ha egy kicsit több időt szánunk rá.

Egy elágazásnál tettek ki minket az autóból, ahonnan már csak 500 métert kellett sétálnunk a szabadtéri múzeum bejáratáig. Séta közben egy táblára lettünk figyelmesek: „Sakli Kilise”. Tudtuk, hogy a kilise templomot jelent, ezért a szemközti vendéglőben rákérdeztünk. Nagyon segítőkészek voltak, elmondták, hogy csak pár száz métert kell felfelé másznunk a vendéglő mögötti dombon, és csodálatos kilátásban lesz részünk. Ha pedig jobbra fordulunk az ösvényen, néhány lépcsősor után a Sakli-templomhoz érünk. A sziklába vájt templom ugyan le van zárva, de a bejáratából mindent látni.

A leírás pontos volt, a kilátás valóban elkápráztatott minket, sőt útközben még barlanglakásokat is láthattunk. A hegy gyomrába vájt kistemplom is nagyon érdekes volt, csak azt furcsálltuk, hogy a közeli völgyben egy szállodából hangosan bömböltették a rádiót, ami nem igazán illet a hely szelleméhez.

Visszatértünk a félig sziklába épített vendéglőbe, ahol még épp csak elkezdődött a nap. A vendéglősök már régi ismerősként üdvözöltek minket, különösen az egyik srác volt nagyon közvetlen, akiről kiderült, hogy kurd. Ekkor már tudtuk, hogy a kurdoktól nem kell tartanunk, hiszen csak határtalan nyitottságot és segítőkészséget tapasztaltunk a részükről.

Most is teával, pogácsával és internetes hozzáféréssel kényeztettek minket, miközben jót beszélgettünk. Megtudtuk, hogy itt, Kappadókiában van az egységnyi területre jutó legtöbb keresztény templom, amelyek közül sajnos nagyon sokat tönkretettek vagy megrongáltak a vallási fanatikusok. Később mi magunk is szembesültünk néhány elcsúfított falfestménnyel, de azért szerencsére rengeteg épen hagyott templomot is láttunk.

A múzeum területén előbb néhány érdekes barlanglakást jártunk végig, majd következett a fő attrakció, a sziklába vájt keresztény templomok megtekintése. Anno nagy keresztény élet volt itt. Vajon hány ember verejtékes munkája kellett ahhoz, hogy hatalmas oszlopcsarnokot vájjanak ki a sziklafalból, majd gyönyörű freskókkal díszítsék a falakat és a mennyezetet? Akárhogy is, templomot alkottak a természetből.

Néha csak egy apró kis ajtót láttunk a szikla oldalában, aztán beléptünk, és egy hatalmas csarnok tárult elénk, telis-tele több száz éves freskókkal. Csoda, hogy egyáltalán fennmaradtak, hiszen a keletkezésük óta sok mindent megértek már. Előfordult például, hogy a törökök galambtárolónak használták ezeket a gyönyörű templomokat.

Festett falú templomok bújtak meg a hegy gyomrában (Galériához kattintson a képre!)

Forrás: Harkányi Árpád

Második kappadókiai napunkon a földalatti városokat és az Ihlara völgyét tűztük ki célpontnak. Nem tudtunk eldönteni, hogy Kaymakli és Derinkuyu, a két földalatti város közül melyiket válasszuk, mivel mindkettőről csak jót hallottunk. Végül a sorsba bíztuk a döntést: oda megyünk, ahová a jószívű autósok visznek. Kaymakliig jutottunk, fejenként 10 líra volt a belépő.

Musztafa meséi a föld alatti városról

Összeálltunk egy lengyel családdal, és felfogadtunk egy idős bácsit idegenvezetőnek. Musztafa megérte a pénzét (15 líra volt kettőnknek), mert nagyon érdekes dolgokat mesélt. Több tucat föld alatti város van a környéken, de csak nyolc látogatható, és azoknak is csak egy-egy blokkja.

A különböző blokkok egyébként egyazon mintára épültek: a mellékhelyiségeket és az állatok tartására szolgáló helyiségeket a bejáratok mellé tervezték, hogy az ürüléket könnyen ki tudják juttatni a föld alól. A lakó- és tárolóhelyiségek beljebb helyezkedtek el, majd legbelül néhány templomot és temetőt is láthattunk. Állítólag úgy becsomagolták a holttesteket, hogy semmilyen szagot nem árasztottak magukból.

Eleinte csak rettenetesen szűk járatokban mászkáltunk, nem is értettük, hogyan lehetett ezekben annak idején élni. Amikor aztán végre tágasabb terekre és szélesebb járatokra bukkantunk, Musztafa elárulta, hogy eddig a szellőzőjáratokban barangoltunk. Komoly szellőzőrendszer működött itt, a helyiségek közötti szűk, vízszintes járatokat úgy alakították ki, hogy természetes módon járjon át rajtuk a levegő.

Minden blokkhoz tartozott egy függőleges akna, amely kútként és szellőzőaknaként is funkcionált. Olyan szűk volt, hogy csak az egyik oldalába vájtak apró lépcsőfokokat, ha az ember nekivetette a hátát a másik oldalának, könnyedén tudott le-fel közlekedni benne. Az aknák tetejét a felszínen ügyesen elrejtették, nehogy az ellenség megmérgezze a létfontosságú ivóvizet.

Ezeket a föld alatti városrendszereket keresztények vájták ki a könnyen alakítható vulkáni kőzetből, hogy el tudjanak rejtőzni az ellenségeik elől. Egy föld alatti városrendszerben állítólag akár több tízezer ember is el tudott élni hónapokon keresztül. Csak akkor vonultak a föld alá, ha veszélyben érezték magukat. Blokkonként egy hatalmas konyhájuk volt, ahonnan a füstöt sok apró kéményen át engedték ki a felszínre, hogy ne tűnjön fel az üldözőiknek.

A füstös falak arra utalnak, hogy ez a helyiség egykor konyha volt (Galériához kattintson a képre!)

Forrás: Harkányi Árpád

Ha az ellenség mégis megtalálta a föld alatti városba vezető szűk járatot, minden bejáratnál monumentális kőajtóval találta szembe magát. Ezek a kőajtók valójában hatalmas kőhengerek voltak, amelyeket belülről úgy eltorlaszoltak, hogy lehetetlenség volt megmozdítani őket. A kőajtókon volt egy rés, amelyen keresztül könnyedén le tudták gyilkolni az ellenséges katonát, aki a szűk járatot gyakorlatilag kitöltötte a testével.

Egy másik földalatti városban, Avanosban ennél kifinomultabb módszert alkalmaztak. A városba vezető járatok felett volt egy másik, csak belülről megközelíthető járat, amelyből apró lyukak nyíltak a bevezető járatra. Ezeken keresztül forró olajat öntöttek az ajtó előtt toporgó ellenségre. Idegenvezetőnk azt állította, hogy Kaymakli föld alatti városát soha senkinek nem sikerült bevennie. A látottak alapján ezen egyáltalán nem csodálkozom.

Csibészek, hát ezért nevettetek!

Kaymakliból egy kamionos repített át minket Derinköyübe, ahol sikerült találnunk egy nagyon olcsó, kétlírás kebabost. Ebéd után Derinköyü határában jó tíz percet kellett várnunk, mire felvett valaki – ez új rekord volt. Egy kedves család könyörült meg rajtunk, akik a nagy semmi közepén tettek ki minket, valahol félúton Ihlara felé, mert le kellett kanyarodniuk a falujukba. Körülöttünk pusztaság, a távolban hatalmas, lapos, kopár hegyek, mintha csak egy rajzfilmbe keveredtünk volna. Az út pedig nyílegyenes és kihalt.

A nagy semmi közepén, útban Ihlara felé (Galériához kattintson a képre!)

Forrás: Harkányi Árpád

Megijedtünk egy kicsit, mert jó öt percet sétáltunk egy benzinkútig, és közben egyetlen autó sem haladt el mellettünk. Végül mégiscsak jött valaki, és rögtön meg is állt, hogy felvegyen minket, így 20 perc múlva már Ihlara főterén találtuk magunkat.

Mivel egyetlen táblát sem találtunk, térkép pedig nem volt nálunk, fogalmunk sem volt, hogy jutunk le a völgybe. Romos házak között sétáltunk a völgy peremén, aztán felértünk egy lepukkant kiskocsmához, amely előtt pár helyi gyerek nagy nevetések közepette mutatta, hogy még tovább kell mennünk, majd balra, hogy lejussunk a völgybe. Kicsit gyanakodtunk, mert a völgy a jobb oldalunkon volt, ráadásul arrafelé még meredekebbek és magasabbak voltak a sziklák, de hát nem volt jobb ötletünk, úgyhogy mentünk, amerre a srácok mutatták.

Közben észrevettük, hogy a völgy aljában gyerekek fürdőznek egy vízesés mellett a patakban. Sóvárogva néztük őket – mi is terveztünk fürdést erre a napra, volt is nálunk fürdőruha. Végül a sors ismét kegyes volt hozzánk. Mikor már nagyon gyanús volt, hogy rossz felé jövünk, felsétáltunk egy házhoz, hogy megérdeklődjük a menetirányt.

Nagyon kedvesen, vízzel és gyümölccsel kínáltak minket, majd Yasar, a családfő intett, hogy kövessük. Karon ragadta három gyönyörű gyermekét, Beyzat, Burakot és a kis Yusufot, így hatan indultunk le a völgybe, mint egy nagy család. A bejárat ott volt a pimasz kölykök mellett, épp csak a lépcsőt nem vettük észre a kocsma előtt. Csibészek, hát ezért nevettetek!

Mégsem fogadtunk örök haragot, hiszen a gyerekek csínyének köszönhettük, hogy megismerkedtünk a Kaya családdal, és most nem kettesben, hanem a három gyermekkel és apukájukkal sétálhattunk a csodás kanyon alján.

Barátainkkal egy a kanyon oldalában található templom bejáratánál (Galériához kattintson a képre!)

Forrás: Harkányi Árpád

Yasar egyébként Németországban dolgozik, az év nagy részében ott él a család, csak nyárra jöttek haza. Így aztán németül beszélgettünk, már amennyire a tudásomból futotta. Négy évig tanítottak a középiskolában, de sajnos nem sok ragadt rám. Azért így is nagyszerűen elvoltunk Yasarékkal. A kis, négyéves Yusuf rögtön kézen fogta Zitát, és el se engedte az egész séta alatt.

A völgyet inkább kanyonként kell elképzelni, egy turistaút halad végig az alján, ami javarészt a patak mellett vezet. A víz nagyon tiszta, fürdésre alkalmas, néhol egészen mély. A völgy két oldalát magas, meredek sziklafalak képezik, amelyekben lépten-nyomon barlanglakások és templomok találhatók. Az egész valami fantasztikus összképet alkotott. Lent a völgy alján zöldellt a természet, a csörgedező patak fürdésre csábított.

Amikor pedig felbukdácsoltunk a sziklákon a függőleges sziklafal aljáig, szinte minden méteren találtunk egy-egy templombejáratot, alagutat vagy sötét járatot. Szerencsére vittünk magunkkal fejlámpákat, így ezekből az izgalmas járatokból is felfedeztünk néhányat.

A sziklajáratok sokszor magasabb szintekre vezettek (Galériához kattintson a képre!)

Forrás: Harkányi Árpád

Nagyjából két kilométer gyaloglás után találtunk egy alkalmas helyet a fürdésre. Átöltöztünk egy bokor mögött, és megmártóztunk a kellemesen hűvös patakvízben. A gyerekek rettentően élvezték, a kis Yusuf – a kedvencünk – sikítozott örömében, ahogy fröcskölt minket a vízzel. Nagy élmény volt ez a közös kirándulás a török családdal, a sok pöttöm gyermekkel. Fürdés után még megkínáltuk őket a csokis kekszünkből, aztán elbúcsúztunk egymástól. Ők hazaindultak, mi pedig folytattuk az utat, még két kilométert tettünk meg a völgy következő kijáratáig.

Dzsámit az esti imához

Az igazán szép templomok csak ezen a szakaszon következtek, a kijáratnál pedig a völgy eddig nem látott, gyönyörű szakaszát láthattuk felülről. Valami káprázatos volt a látvány, talán valamennyire visszaadják a képek. Micsoda érzés lehet ilyen helyen élni!

Az Ihlara kanyon felülről (Galériához kattintson a képre!)

Forrás: Harkányi Árpád

A kanyon tetején azonnal találtunk fuvart. Az első fiatal férfi, akit leszólítottam, három barátjával Nevsehirbe tartott. Kicsit összehúzták magukat hátul, így befértem melléjük negyediknek. Zita pedig az ő kezdeményezésükre előre ült, hogy ne kelljen a fiúk közé zsúfolódnia.

A sofőr kicsit beszélt angolul, így el tudtunk valamennyire beszélgetni. A négy jó barát nyaralni jött Kappadókiába Konya városából. Már sötét volt, mire Nevsehirbe értünk, a fiúk pedig egy dzsámit kerestek az esti imádságukhoz. Végül mi segítettünk nekik, ugyanis a GPS térképén van place of worship funkció, amelyben megtaláltuk a mecseteket is. A dzsámitól már csak 10 percet kellett sétálnunk, és visszaérkeztünk vendéglátónkhoz, Mehmethez.

Kappadókia teljesen lenyűgözött minket. Most, 20 ezer kilométerrel és kétévnyi utazással a hátunk mögött már bánjuk, hogy nem töltöttünk a környéken valamivel több időt. Vigasztaló azonban a tudat, hogy Kappadókia nincs olyan messze Magyarországtól, így talán lesz még alkalmunk erre a mesebeli vidékre látogatni.

Az alábbi térképen végigkövetheti Zita és Árpád útját, valamint az útról készült beszámolókat.

Korábbi élménybeszámolónkat Kappadókiáról itt olvashatja.

 Légy az Origo Indulási oldalának szerzője!