Szürreális hajózás a Jangce folyón

2014.01.16. 07:38

Dél-Kína után északnak vettük az irányt, és ellátogattunk az ország középső részén található csengtui pandarezervátumba, ahol teljesen ellágyultam a bájos csöppségektől. Ezután hajóra szálltunk a Jangce folyón, ahol sorra értek a szürreális élmények.

Izgatottan ébredtünk, mintha csak az első randinkra készültünk volna. Így is volt, hiszen a világ legédesebb állataival volt találkozónk a csengtui pandaközpontban. Az intézmény kapuja előtt vagy 50 turistabusz sorakozott, ráadásul zuhogott az eső, nem voltak igazán jók az előjelek. De amikor megláttam az első pandamacit, hömpölyöghetett a tömeg, eshetett rám az eső, szólni nem tudtam a meghatottságtól.

Mindig is ellágyultam a látványuktól, de élőben ezerszer aranyosabbak, mint képeken. Csak ülnek a kis szőrmókok, rágcsálják a bambuszt, időnként kicsit odébb gurulnak, áthelyezik a testsúlyukat a másik oldalukra, és majszolnak tovább. Hihetetlen édesek, ahogy ide-oda hemperegnek vagy elnyújtózva ejtőznek egy-egy faágon.

A kutatóközpont nagy területén mintegy 40 panda él, nincsenek kis ketreces zugok, az állatoknak láthatóan jó dolguk van. Az egész területről lerí, hogy itt aztán nem számít a pénz, megkapnak mindent, amire csak szükségük van. Mázlink volt, mert az elmúlt hónapban két ikerpár is született, úgyhogy láttunk kölyköket és egészen pici pandabébiket is, amelyek még inkubátorban voltak. Majdnem elolvadtunk, olyan imádnivalók voltak.

Ellágyultunk a panda maciktól (Galériához kattintson a képre!)Forrás: Kisgyörgy Éva

A kínaiakat nem zavarja az eső

Miután kiujjongtuk magunkat, a Vensu-templomba mentünk ebédelni, ahol igen különleges élményben volt részünk. Az összes fogás híres kínai húsételt mintázott, és az ízük is tökéletesen megtévesztő volt, pedig valamennyi kizárólag növényi alapanyagokból készült. Szerencsére ezeket is a szokott módon, kör alakú asztalokon szolgálták fel, így végigkóstolhattunk vagy 15 féle ételt.

Tacuban folytatódott a program. A helyi idegenvezető nagyon boldog volt, hogy két hónap szárazság után már napok óta szakad az eső, de mi nem igazán tudtunk osztozni az örömében. Azon viszont jót szórakoztunk, hogy a három-négyfős kínai csoportokkal sétáló idegenvezetők is óriási hangszórókba beszéltek. Itt minden elektromos kütyü nagyon menő.

Tacu sziklába faragott templomát, ezt a csodálatos világörökségi helyszínt is ronda, szürke, esős időben kellett megcsodálnunk. A sziklafal faragványai 1179 és 1249 között készültek, rendkívül változatos, színes, érdekes szoborcsoportok. Itt található egy 31 méter hosszú, fekvő Buddha, valamint egy óriási, 1007 karú Avalókitésvara-aranyszobor. De a legérdekesebbek talán a tematikus szoborkompozíciók voltak, amelyek például a szülői szeretetről vagy a bűnök büntetéseiről szóltak.

Óriási fekvő Buddha (Galériához kattintson a képre!)Forrás: Kisgyörgy Éva

A Jangce partján fekvő Csungkingben ismét szakadó eső fogadott minket, ami a városi parkban időző helyieket láthatóan egyáltalán nem zavarta. Ugyanúgy sétálgattak, mintha ragyogott volna a nap, és a kis pavilonokban komoly kártya- és dominócsatákat folytattak. Egy fedett színpadon zenészek játszottak, a közönség esernyővel felszerelkezve nézelődött, néhányan még táncra is perdültek.

A világ legkárosabb beruházása

A városkában megnéztünk egy igen furcsa múzeumot a Jangce folyón épp akkor épülő óriási vízi-erőműről. A terem három falán végigfutó több tíz méternyi festmény bemutatta a duzzasztásban érintett vidéket, a majd elérendő maximális, illetve a jelenlegi vízállást. A múzeumi idegenvezető szenvtelen hangon sorolta, hány várost, hány embert (1,3 millió!) érint a kitelepítés, melynek során még az sem volt biztosított, hogy a kis közösségek, családok együtt maradhatnak. Az állam határozta meg, ki hol fog lakni ezután, a döntés ellen nincs apelláta.

Ez a világ legnagyobb vízierőműve, és a nagy fal megépítése óta Kína legnagyobb beruházása. Hangoztatott előnyös hatásai az áramtermelésen túl a hajózás megkönnyítése, az árvízvédelem (folyószabályozás), illetve az elmaradottabb területek bekapcsolása a gazdaság vérkeringésébe.

És hogy mindennek mi az ára? Kitelepített emberek, lerombolt környezet, földrengés esetén növekvő árvízveszély az óriásira duzzasztott víztömeg miatt, víz alá kerülő kulturális kincsek – nem véletlen, hogy mind belföldön, mind külföldön óriási ellenállás kísérte az építkezést. Több száz archeológiai kincset magasabbra költöztettek, de volt, amit nem lehetett. A beruházás egyik legkomolyabb károsultja a bo törzs, melynek különös temetkezési relikviáit, a sziklaparton függő koporsókat elárasztották.

Egy kínai újságíró, Taj CsingJangce! Jangce! címmel könyvet írt a projektről, melyet természetvédelmi és szociális szempontból a világ legkárosabb beruházásának nevezett. A könyv megjelenése után tíz hónappal börtönbe csukták.

A híres Három-szurdok is jóval alacsonyabb lett azóta, mi 2006-ban még úgy-ahogy az eredeti szépségében láthattuk. Meglehetősen ironikus volt, hogy a kínai nép dicső beruházását bemutató múzeum egyik sarka beázott, piros műanyag vödrökbe csurgott alá a mennyezetről a víz.

Ironikus kép (Galériához kattintson a képre!)Forrás: Kisgyörgy Éva

Szürreális hajókázás a Három-szurdokon át

Csungkingból indult a hajónk, de behajózás előtt még egy érdekes vacsora várt ránk, az úgynevezett forró fazék. Az asztalok közepére helyezett fazekakban fűszerekkel ízesített víz fortyogott, amelybe mindenki azt dobált bele, amihez éppen kedve szottyant: zöldségeket, csírákat, tojást, húsokat. Egy idő után aztán az ember kihalászta a közös fazékból a kiválasztott csemegét, és finom fokhagymás, szezámolajos szószba mártogatva elfogyasztotta.

A következő három napot a folyón töltöttük. Még soha nem utaztam olyan hajón, ahol csillár lógott a fejünk felett, egyenruhás pincérek szolgálták fel az italokat, a kapitány pedig olyan peckesen járt-kelt, mintha legalábbis egy óceánjárót irányítana. A folyosókon süppedős szőnyegek, rézkorlátok, a hangszórókból a Titanic zenéje szólt.

Az utasok is úgy viselkedtek, mintha egy luxustengerjárón lennénk, kiöltöztek a vacsorához, és izgatottan készülődtek az ismerkedési estre. Volt masszázsszalon, fodrász, a 160 utashoz 110 fős személyzet tartozott, és a 193 kilométer hosszú, három napos úthoz vaskos programfüzet járt: az utasok előadásokat hallgathattak a kínai hímzésről, az akupunktúráról, a talpmasszázsról, az üvegfestésről, és egyéb izgalmas kalandokban is részt vehettek.

Szürreális hajózás (Galériához kattintson a képre!)Forrás: Kisgyörgy Éva

A táj bizonyára szép volt, de nem sokat látunk belőle, olyan szürke volt az idő. Mellesleg egyáltalán nem láttunk kék eget Kínában. Elég lett volna fekete-fehér filmet vinni, úgy sem voltak színek. Az élvezetet tovább rontotta, hogy rettenetesen fájt a torkom. Le is mentem a hajóorvoshoz, aki egyből a lábszáramat kezdte vizsgálni, vajon vizesedik-e. Magamban jót kuncogtam, mert eszembe jutott a régi otthoni kabarétréfa a lecsúszott kötésről.

Kaptam sok színes bogyót, és egy ígéretet, hogy két nap alatt helyrejövök. Bár otthon mindig legalább egy hétig elhúzódik a torokfájásom, itt tényleg meglepő gyorsan elmúlt. Tudnak ezek a kínai orvosok.

Egyik délután átpakoltak minket pár kisebb hajóra, és felvittek a folyó egyik látványos ágán. Megmutatták, hogy régen, a duzzasztás előtt, milyen nehéz volt itt a halászok élete, amikor a sekély vízben sétálva kötélen kellett húzniuk a hajót. Hogy illusztrálják a dolgot, mentőmellényt (!) adtak ránk, és betuszkoltak minket néhány halászhajókba, melyeket aztán helyi legények vonszoltak maguk után a tíz centis vízben. Rettenetes élmény volt látni az erőlködésüket.

Kötélen húzták a hajót 
(Galériához kattintson a képre!)
Forrás: Kisgyörgy Éva

Szabotáltuk a vonatozós táncot

Az utolsó vacsorát követően búcsúest volt a hajón. A kapitány a könnyeivel küszködve, meghatottan vett búcsút tőlünk, elmerengve azon, micsoda felejthetetlen barátságok, életre szóló kötelékek alakult ki köztünk. Nem igazán értettem, miről beszél. A különböző csoportok egy szót nem váltottak egymással, ami engem illet, a saját csoportom tagjain kívül csak a hajóorvossal beszéltem, és hát vele sem kötöttem élethosszig tartó barátságot. A beszédet követően a hotel személyzete vonatozós táncra invitált minket, de csak néhány igen idős hölgy állt kötélnek, így egészen tragikomikusba fordult a buli.

Eredetileg úgy volt, hogy egészen a gátig elhajózunk, de a folyó utolsó szakaszát hirtelen lezárták valamilyen munkálatok miatt, így Jicsang előtt ki kellett szállnunk, és az út utolsó részét buszokkal tettük meg. Ekkor egy kis porszem került az addig tökéletesen működő kínai szervezőmunkába, ugyanis egy óra hosszat tartott, míg a hajóról átpakoltak minden poggyászt a buszokba. A gátat egy elegáns kilátóból néztük volna meg, ha a pára és a szmog nem burkolt volna mindent jótékony homályba.  

A tervek szerint innen repültünk volna Sanghajba, de törölték a járatunkat, így tovább kellett buszozni a következő reptérig, Vuhan városáig. Ez is azoknak a nyolcmilliós városkáknak az egyike, amelyekről az életben nem hallottunk még. Kínában az elmúlt egy-két évtizedben tucatjával nőttek ki a földből három-, öt-, tízmilliós városok, végeláthatatlan lakótelepekkel.

A következő részben felfedezzük az óriás metropoliszt, Sanghajt, majd a bájos vízivárost, Csoucsuangot, és az öt és félmillió lakosával Kínában csendes kisvárosnak számító települést, Szucsout.