Édes volt a rovarürülék

2014.01.28. 22:52

Eszünkbe sem jutott volna letenni a bringáinkat Új-Zéland déli szigetén, de a véletlen úgy hozta, hogy 95 kilométert gyalogoltunk az egyik ottani nemzeti parkban. Nemcsak a természet szépsége nyűgözött le minket, hanem az a hozzáállás is, amellyel a helyiek óvják és élvezik ezeket a páratlan kincseket.

Új-Zéland déli szigetén, St. Arnaud-ban sátraztunk, amikor egy reggel a kemping felügyelője odaköszönt hozzánk, és elmesélte, hogy a falu turisztikai információs központjában (i-SITE) dolgozik egy magyar nő, aki örülne, ha meglátogatnánk. Mivel nem sűrűn találkozni magyar emberrel itt, a világ túlsó végén, szedtük a sátorfánkat, és áthajtottunk az információs irodába. Akkor még nem sejtettük, hogy ez a kis kitérő alapjaiban változtatja meg a következő napjainkat: ahelyett, hogy továbbkerekeztünk volna, ahogy terveztük, letettük a bringákat, és túracipőre váltottunk.

Odabent, az i-SITE-ban egy kisebb múzeumi tárlat fogadott minket a környék élővilágáról és a környező hegyekben keringő túraútvonalakról. Na és persze Gabi, akivel nagy öröm volt találkozni, és akit egyből el is kezdtünk faggatni a környékről. Magunk sem értjük, hogyan, de a hívogató látványtérképek, a másnaptól ígért jó idő és Gabi percek alatt meggyőztek minket arról, hogy biciklizés helyett inkább túrázzunk.

A délutánt azzal töltöttük, hogy a cuccainkat hátizsákokba pakoltuk. Aztán elérkezett a nagy pillanat, délután fél hatkor nekivágtunk a 95 kilométeres gyalogtúrának a Nelson Lakes Nemzeti Parkban. Ahogy a zuhogó esőben a civilizációtól távolodtunk, egyre többször ötlött fel bennem a kérdés, hogy jól döntöttünk-e.

Rovarürüléket ettünk

Zita megállított egy fura, sötét törzsű fa előtt, és a kérgén lévő vékony, fehér szálakon csüngő átlátszó és piros cseppekre mutatott. Ez itt a honeydew, lelkendezett, vagyis a mézharmat, amelyről az i-SITE-ban olvasott. Gyere, kóstold meg, finom, édes, mint a méz – csábított. Ugyanolyan könnyen beadtam a derekamat, mint Ádám Évának, az ujjam hegyére tettem egy cseppet, és rögvest le is nyaltam. Valóban édes volt. Mégis mi ez? – kérdeztem vissza, de akkor már késő volt. Egy rovar ürülékét kóstoltatta meg velem az én kedves párom.

A rovar végbélnyílásán lecsüngő apró, édes mézharmatcseppek (Galériához kattintson a képre!)

Fotó: Harkányi Árpád

beech scale nevű rovar egy Új-Zélandon őshonos bükkfafajta kérgében él, és a fakéregből kiálló vékony hajszálak gyakorlatilag ennek a rovarnak a végbélnyílásai, ezeken keresztül üríti ki a mézharmatot. Ugyanez a rovar okozza azt a gombás megbetegedést is, amely úgy befeketítette az egész fa törzsét és annak környékét, hogy amikor megláttuk, azt hittük, hogy egy villám csapta, kiégett fával van dolgunk.

Később még rengeteg ilyen fával találkoztunk, amelyekről nem csak mi eszegettük le az édes cseppeket, hanem rengeteg rovar, pillangó, denevér, méh és darázs, de még néhány madár is. Ezek közül a darázs ember által behurcolt faj, ezért komoly problémát okoz, mivel eleszi az őshonos fajok elől a mézharmatot, és így fokozatosan kiszorítja őket a területről. Néhány új-zélandi erdőben olyan sok darázs él, hogy az összsúlyuk állítólag még az ott élő madarakén is túltesz.

Szállás napi 62 forinttól

Következő reggel gyönyörű napsütésre ébredtünk, nem kevesebb, mint 10 óra alvást követően. Ki voltunk ütve, mert a túra előtt hosszú, kemény bringás szakaszt teljesítettünk. Ettől a reggeltől kezdve azonban folyamatosan feltöltődtünk. Ebben nagy szerepe volt a túraútvonalon 5-10 kilométerenként található kunyhóknak is.

Új-Zéland-szerte mindenütt találhatók ilyen könnyűszerkezetes faházak, amelyek eredetileg vadászok számára épültek. A szintén behozott, és ezért a helyi fajokat kiszorító szarvasállomány megtizedelésére szakosodott vadászok szálltak meg bennük az ötvenes években, de ahogy ez a probléma háttérbe szorult, a kunyhók is új szerepet kaptak: a hegyek között túrázó társaságok szálláshelyéül szolgálnak.

Eredetileg úgy gondoltuk, hogy sátorozni fogunk, de végül potyára cipeltem magammal az ötkilós sátrat, mert a gyönyörű, de fárasztó napok végén a házak mindig becsábítottak minket a kényelembe. A kunyhókban matracok, asztalok, székek, mosogatóval és gyertyákkal felszerelt konyha, üzemkész vaskályha és nemzetközi társaság várt ránk. A házak mellett kis fásszín állt fejszével, és egy vagy kettő pottyantós vécé.

Mint megtudtuk, ezeket a házakat előre készített elemekből építették fel, amelyeket helikopterrel szállítottak a helyszínre. Még a tűzifát is helikopterekkel hozzák ide, hiszen a nemzeti parkban minden élő fa szigorúan védett, kivágásukról szó sem lehet. De amin a leginkább megdöbbentünk, az a vécékben összegyűlt végtermék sorsa: ha a vécé alatti tartályok megtelnek, a tartalmukat kiszivattyúzzák, és helikopterrel szállítják el a vadonból.

Az Upper Travers kunyhó 1400 méter magasságban (Galériához kattintson a képre!)

Fotó: Harkányi Árpád

Összesen 980 ilyen kunyhó található Új-Zélandon. A legfelkapottabb útvonalakon, az úgynevezett great walkokon található faházakban 30-40 dollárért kaphatunk ágyat, de előre le kell foglalnunk az útvonalakat karbantartó állami szervezetnél (Department of Conservation, DOC).

A kunyhókból 900 azonban – közte azok is, amelyekben mi jártunk – előzetes foglalás nélkül is igénybe vehető. Az egyszeri jegy 15 új-zélandi dollárért (2800 forint) váltható a DOC információs irodákban, akár utólag is. Ha csak sátrazunk a kunyhó 100 méteres körzetében, akkor mindössze öt dollárért (930 forint) használhatjuk a kunyhó kényelmi szolgáltatásait.

Ennél sokkal jobban megéri a 122 dolláros (22 600 forint) éves vagy a 92 dolláros (17 000 forint) féléves backcountry hut pass bérlet, amellyel az érvényességi idő alatt akárhányszor megszállhatunk a 900 kunyhó valamelyikében. Elvileg legfeljebb két egymást követő éjszakát tölthetünk egy helyen, de a gyakorlatban ezt senki nem ellenőrzi. Az éves bérlet árát 365 nappal elosztva így 62 forintra jön ki egy éjszakai szállás a kunyhókban. Persze remete legyen a talpán, aki ennyi időt kibír a backcountryn.

Backcountry
A kiwi (azaz új-zélandi) köznyelvben eredetileg a nagyobb farmok ház mögött található részét hívták back countrynak. Később minden olyan területre alkalmazták ezt a kifejezést, amely legalább egy napi járóföldre található bármely autóval megközelíthető helytől. Ilyenből rengeteg van Új-Zélandon.

A kunyhókban az a szabály, hogy ami bemegy, annak ki is kell mennie, beleértve az általunk termelt szemetet is. Így történhetett, hogy a túránk végén már 15 darab összenyomott konzervdobozt cipeltünk a hátizsákunkban. A túrázók szemetét elszállítani hatalmas költség lenne, ezért nincs a házaknál szemetes, és ezért a túrázó felelőssége, hogy amit a parkba bevitt, azt ki is vigye. Ez alól egyedül a vécében hagyott termék a kivétel, arra ott van, ugye, a helikopter.

Úton a Blue Lake Hut felé (Galériához kattintson a képre!)

Fotó: Harkányi Árpád

A házakra önkéntes hut wardenek felügyelnek, akik egy-egy völgyet egy hét alatt járnak végig, cserébe a DOC szállást és ételt biztosít számukra. Ők ellenőrzik a turistautak és a házak állapotát, illetve a kunyhókat igénybe vevő túrázók jegyeit és bérleteit. Felhívják a figyelmet a szabályokra, és felügyelik a rendet a házban. Viszont nem takarítanak, és pénzt sem szedhetnek be, csak felszólíthatják a bliccelő túrázókat, hogy ha visszatértek a legközelebbi civilizált helyre, az első DOC-irodában fizessék ki a szállás díját. A wardenek rádión tartják a kapcsolatot a DOC-központtal, ahonnan minden reggel megkapják az időjárás-jelentést, amelyet aztán a házak hirdetőtábláján tesznek közzé.

A házakban csak matracok vannak, ágynemű nincs, ezért a hálózsák kötelező, ha nem akar éjjel megfagyni az ember. A tetőről vagy a közeli patakból gyűjtik az iható csapvizet, de áram és térerő általában nincs, így a gyertyafényes esték a kályha körül ülő társasággal nagyon jó hangulatban tudnak telni, sokszor nagyszerű beszélgetések, barátságok és kártyapartik kerekednek.

El sem lehet téveszteni

Az erdőkben fákra kifüggesztett vagy a nyílt, télen hóval borított területeken acélkarók tetejére rakott piros nyilakkal jelölt útvonalat általában egyszerű követni. Sok patakon csak keskeny, egyszemélyes függőhidakon lehet átkelni, de rengeteg a gázló, ahol végig kell ugrabugrálnunk a sárból vagy a patakból kiálló köveken vagy az erre a célra odahelyezett farönkökön.

Az elágazásokban található táblákra nincs kiírva a távolság, csak a kirándulás várható időtartama, amelyet az európai időkkel ellentétben csak rohamtempóban lehet teljesíteni. Csak egyszer sikerült a szintidőn belül maradnunk, azt is csak a túra legvégén, mert eleinte minden apróságot megcsodáltunk és lefényképeztünk, és sokszor megálltunk enni vagy pihenni. 

A képen elrejtettünk egy acélkarót, amelyen piros háromszög mutatja az utat (Galériához kattintson a képre!)

Fotó: Harkányi Árpád

Eltévedni csak úgy lehet, ha letérünk a kijelölt útról, vagy ha nagyon sűrű a köd, mert mindenütt csak egy ösvény van, az is legtöbbször valamilyen földrajzi vonal, völgy, patak vagy gerinc mentén halad, az elágazások pedig mindig ki vannak táblázva. Ahogy a lavinaveszélyes területeken is felhívják a figyelmet arra, hogy lehetőleg ne ott álljunk meg piknikezni.

Talán csak az időjárás lehet itt az ellenségünk, nemcsak azért, mert a hegyekben az idő mindig változékony, hanem mert ez Új-Zélandra általában is nagyon igaz. Van egy mondás, miszerint ha nem tetszik az új-zélandi időjárás, várjunk öt percet. Tényleg ilyen gyorsan 180 fokos fordulatot tud venni az idő.

Mi is több ízben megéltük ezt. Az egyik percben még életünk legzuhogóbb esőjében bicikliztünk egy sátortépő szélviharban átvirrasztott éjszaka után, aztán egyszer csak kisütött a nap, és olyan erővel tűzött, hogy gyakorlatilag negyed óra alatt megszárított minket az összes elázott cuccunkkal együtt. Nem véletlen, hogy az eredetileg Melbourne városáról szóló Four Seasons In One Day című Crowded House nótát a kiwik Új-Zélandra is érvényesnek tartják.

Az új-zélandi kormány által kiadott és ingyenesen böngészhető, letölthető, nyomtatható és navigáción, illetve okostelefonon is használható NZ Topo Map kiváló, az egész országra kiterjedő szintvonalas turistatérkép. Ennél már kívánni sem lehetne jobbat, Új-Zélandnak nemcsak a természeti értékei adottak hozzá, hogy a túrázók paradicsoma legyen, hanem úgy tűnik, a kormányzati szervek is mindent megtesznek azért, hogy ez így legyen.

Te Araroa, az új-zélandi kéktúra

Alig két éve, hogy hivatalosan is megnyitották azt a 3000 kilométeres, 3-6 hónap gyaloglással bejárható, mindkét szigetet észak–déli irányba átszelő útvonalat, amely az ország legészakibb pontját, Cape Reingát köti össze a déli sziget legdélibb pontján található Bluff-félszigettel. Ez a táv légvonalban 1500 km, ám a túraútvonal az ország legszebb környékein kanyarog végig, sőt egy 93 kilométeres szakaszon csak kajakkal, kenuval vagy motorcsónakkal lehet átkelni a Whanganui folyón.

Túránk a nemzeti park keleti oldalában dél felé húzódó festői völgyön, a Travers folyó völgyén át vezetett a vadonba. A második napon délután egy kunyhónál megpihenve megfőztük és megettük az ebédünket, majd az esti szálláshelyünkre menet meglátogattunk egy gyönyörű vízesést egy szurdok mélyén. Az egész környék teljesen mesebeli volt a sok mohás fával és a zubogó víztömeggel.

A Travers Falls vízesés 20 méter magasból zúg alá (Galériához kattintson a képre!)

Fotó: Harkányi Árpád

Este a már 1400 méter magasan álló Upper Travers házban szálltunk meg, ahol nagy megdöbbenésünkre egy hat hónapos kisbabával kiránduló ausztrál házaspárba botlottunk. Apuka cipelte a család összes holmiját, beleértve az egy hétre való pelenkát is a 85 literes hátizsákban, anyuka pedig a kislányukat egy hátizsákos babahordóban. Így keltek át másnap az 1782 méter magas Travers-nyergen, amelynek túloldalán a köves moréna lejtőn való ereszkedés még minket is próbára tett. A végtelen kőrengetegen elég egyetlen rossz lépés, és kitöri az ember a bokáját, vagy úgy megcsúszik, hogy ki tudja, hol áll meg.

Szerencsére se nekik, se nekünk nem esett bajunk, és másnap este a West Sabine kunyhóban találkoztunk újra. Innen a következő napon a még mindig – már harmadik napja – szikrázó napsütésben egy csillagtúrát tettünk. Ilyen hosszan ilyen szép időnk még nem volt, mióta  megérkeztünk Új-Zélandra, aminek lassan két hónapja.

A hátizsákjaink tartalmának javát a házban hagytuk, és csak egy ebédrevalót, némi meleg- és esőruhát, valamint fényképezőgépet vittünk magunkkal, hogy ellátogassunk egy nagyon különleges helyre. Az 1190 méter magasan található Blue Lake arról nevezetes, hogy mérések alapján ennek a tónak a vizét tartják a világ legtisztább természetes édesvizének.

Nem mellesleg már az odavezető út is mesébe illően szép, nem csodálkoznánk, ha a Hobbit következő részét, vagy az Avatar újabb epizódját épp ezen a területen forgatnák le. Pár hete jelentették be ugyanis, hogy az említett filmeket Új-Zélandon fogják forgatni. Az ország GDP-jének most már számottevő hányadát a filmipar teszi ki, és erre a turistaipar is épít, sok helyen láttunk különböző filmjelenetek helyszínére felhívó hirdetéseket, idefelé jövet például átbicikliztünk a legutóbbi Hobbit-epizód hordós jelenetének folyója felett.

Nagy várakozással vágtunk neki a kirándulásnak a Blue Lake-hez, mert a kunyhókban lévő intention’s bookban, amelybe a túrázók beírják terveiket, hogy baj esetén könnyű legyen megtalálni őket, csupa jót olvastunk a helyről. Már első pillantásra lenyűgözött minket a kék és zöld különböző árnyalataiban tündöklő tavacska, amelynek vizében állítólag 80 méterre ellátni. Ez azért nagy szó, mert a látótávolság még a desztillált vízben is csak 83 méter.

A világ legtisztább természetes édesvize, a Blue Lake (Galériához kattintson a képre!)

Fotó: Harkányi Árpád

A tó 5-8 Celsius-fokos vize a tó melletti információs tábla szerint azért ilyen tiszta, mert a tőle 200 méterrel feljebb található Lake Constance-ból érkező víz a két tó közötti óriási kőtörmelékben megszűrődik. A víz valóban kristálytisztának tűnt, és az íze is olyan tiszta és finom volt, hogy olyat talán még sosem kóstoltunk. A tóban egyébként tilos a fürdés, nehogy megzavarjuk az érzékeny ökoszisztémát, ezért csak néhány kilométerrel lejjebb mártóztunk meg a jéghideg patakban, amelyet természetesen a tó kifolyása táplált.

Utolsó este megfürödtünk a Rotorua tó vizében is, majd a Sabine kunyhóban 128-120-ra vertem a wardent egy rikiki kártyacsatában. Persze a szállásdíjat így sem engedte el, de nem is bántuk, mert ekkor már tudtuk, hogy nem ez lesz az utolsó új-zélandi gyalogtúránk.

Azóta már egy-egy hat hónapos backcountry hut pass boldog tulajdonosai vagyunk. A kártyát már erre a túránkra is elfogadták, így mindössze kettőt kell aludnunk a 900 kunyhó valamelyikében, hogy megtérüljön az ára. Biztos, hogy ez hamar be fog következni, mert ezt az élményt muszáj lesz megismételni.