Fülig érő száj és betoncombok

A tájfutás már önmagában is élvezetes, hát még Sydney belvárosában cikázva az öltönyös emberek között. Futottunk a jelképpé vált Harbour Bridge alatt, a belülről csalódást keltő Operaházzal szemben, metróaluljárókban és felhőkarcolók között, csak az élvezet kedvéért.

A család és a barátok után talán a tájfutás az, amit a leginkább hiányolok világ körüli nászutunkon. Otthoni életem szerves része volt, hogy nyáron majd minden hétvégén felkerekedtünk a barátaimmal, hogy Magyarország valamelyik csodaszép, rejtett zugában űzzük ezt a sportot. Ázsiában szinte egyáltalán nem ismerik a tájékozódási futást, ezért el kellett jutnunk Ausztráliába, hogy végre megint hódolhassak szenvedélyemnek.

Ekkor azonban rögtön a világ egyik legfantasztikusabb pontján, Sydney belvárosában próbálhattam ki magam a térképpel és a tájolóval. Úgy esett, hogy azon a héten, amikor mi ott jártunk, a szerdánként zajló nyári versenysorozat negyedik rendezvényére pont a város szívét képező Harbour Bay északi oldalán került sor.

Nem éppen tipikus terep a tájfutásra, de mindenképp izgalmas és egyedi (Galériához kattintson a képre!) Forrás: Zárug Anna Zita

Ez elképesztő nagy szerencse volt, mert az ausztrál nagyvárosok általában pici belvárossal és sok tíz kilométerre elterpeszkedő kertvárosokkal rendelkeznek, így aztán, ha például egy héttel később érkezünk Sydney-be, 30 kilométert kellett volna bicikliznünk vagy 1-2 órát buszoznunk, hogy kijussunk a versenyre.

Így viszont olyan közel voltunk a tűzhöz, hogy még a szálláshelyünk is – ott élő magyar ismerőseink fogadtak be minket egy hétre – rajta volt a verseny térképén. A versenyközpontba mindössze tíz percbe telt legyalogolnunk. A cél és a rajt a város egyik előkelő negyedében, egy öbölben volt, itt kellett befizetnünk a 10 dolláros nevezési díjat és a 4 dollárt a SportIdent, vagyis az elektronikus pontérintő rendszer bérletéért. Ez egy apró, ujjra húzható, chippel ellátott kis műanyag, amelyet a tájfutók csak dugókának hívnak, mert az ellenőrzőpontoknál ezt kell bedugni a narancs-fehér bójákra elhelyezett dobozokon lévő lyukba. A kütyü nem csak azt menti el, hogy ott jártunk, hanem azt is, hogy mikor, így a célba érve másodpercre pontos részidőket kapunk a pontérintéseinkről.

A rajtnál is be kellett dugni a kütyüt, hogy attól a pillanattól ketyegjen a versenyidő (Galériához kattintson a képre!) Forrás: Zárug Anna Zita

A hazai tájékozódási futóversenyek többségével ellentétben itt nem kötött sorrendben kellett végigjárni a 30 pontot, hanem mi dönthettük el, hogy a városban és az öböl menti parkokban elhelyezett pontokat milyen sorrendben a legcélszerűbb felkeresni. Ráadásul az egész táv megtételére csupán 45 perc állt rendelkezésünkre, aki kifutott az időből, percenként 10 büntetőpontot kapott. Tovább komplikálta a dolgot, hogy a pontok súlyozva voltak, egyharmaduk 10 pontot ért, másik harmaduk 20-at, a fennmaradók pedig 30-at, így összesen 600 pontot lehetett összegyűjteni. A versenyt az nyerte, aki a legrövidebb idő alatt a legtöbb pontot gyűjtötte be. A pontok aztán hétről hétre összeadódtak, hiszen ez igazából egy egész éves bajnokságsorozat.

Én persze nem a nyerésre játszottam, hiszen az elmúlt két és fél évben jóformán csak bicikliztem, és talán száz kilométert sem sikerült futnom, mióta elindultunk hazulról. Részben ezért, részben a hosszú kihagyás miatt gyerekes izgalommal álltam a rajthoz a már előre jól kigondolt útvonaltervemmel.

Ez teljesen más világ volt

Az első 20 percben a Harbour Bridge-re és a belvárosra néző domboldal utcáin futkostam fel s alá a pontokat keresve. Gazdag negyed lehetett, mert több helyen komplett bútorszetteket és ágymatracokat láttam kipakolva a járdán. Fél óra múlva már fájó combokkal rohantam az újabb pontok után a híd melletti üzleti negyed közelében.

Kilátás a Harbour Bridge-re és a belvárosra a versenyterep nyugati csücskéből (Galériához kattintson a képre!) Forrás: Harkányi Árpád

Ez teljesen más világ volt, mintha egy másik városba érkeztem volna. Üvegablakos felhőkarcolók árnyékában haladtam, majd egy nyüzsgő parkon át, de a 13-as pont felé menet még a metró gyalogos aluljáróján is át kellett rohannunk. Szerencsére vonaljegyet nem kellett váltani, a zsilipes kapurendszeren belülre azért nem raktak pontot a rendezők. De még így is elég vicces volt a helyzet, ahogy dolgukra siető öltönyös férfiak és kosztümös hölgyek között cikázva futottunk térképpel és tájolóval a kezükben.

Ma már a túlméretezett híd is kevés

Az 1932-ben átadott Sydney Harbour Bridge monumentális híd, amely a CBD-t, vagyis a városközpontot köti össze az öböltől északra fekvő városrészekkel. A több mint egy kilométer hosszú, 503 méteres pillértávolságú acélóriás az építésének idején hatalmas beruházásnak és építészeti remekműnek számított. Még ma is uralja a város látképét, az operaház mellett Sydney legfőbb jelképévé vált.
A hidat az akkori forgalomhoz mérten jócskán túlméretezték, de mára már ez is kevésnek bizonyul. A nyolc forgalmi sáv mellett két vonatsínpár, gyalogos sáv és kerékpáros sáv is fut a hídon, ennek ellenére a 80-as években építettek egy alagutat is az öböl alatt. A forgalom azonban még így is olyan nagy, hogy a középső sávok irányát a forgalomtól függően váltogatják.
A híd tetejére ’98 óta már túrákat is vezetnek, aki Sydney egyik legkáprázatosabb panorámája vágyik, napszaktól függően 150-300 dollár ellenében vezetővel felmászhat a 134 méter magas híd tetejére, ahol egyébként még esküvőket is tartanak.

Az aluljárót elhagyva, a monumentális híd alatti füves parkban ismét teljesen más környezetben találtam magam. A felhőkarcolók árnyékából egy vidám, bohém rétre jutottam, ahonnan fülig érő szájjal és betoncombokkal futottam tovább egy másik lakónegyed felé. Emeletes társasházak alatt rohantam el egy öböl menti sétányon, hogy a 21-es pontot is megleljem. Szemben az operaház íves tetején csillogott a nap, de én már fordultam is, rohantam vissza a híd alá, megfogtam a 11-est, majd végigrohantam a parton, el az olimpiai uszoda és a híres vidámpark, a Luna Park és a vízen ringó csónakok mellett, vissza a célba.

A felhőkarcolókkal teli városközpont csupán néhány háztömbből áll (Galériához kattintson a képre!) Forrás: Harkányi Árpád

58 perc után értem célba, így hiába fogtam meg minden pontot, a 600 pontból levontak 140-et büntetésképpen, ezért 460 ponttal végeztem a versenyt. Persze ez izgatott a legkevésbé, hisz örültem, hogy nem szakadtak le a lábaim a futástól, és hogy ismét hódolhattam kedvenc sportomnak, ráadásul egy ilyen sokszínű, nyüzsgő világváros kellős közepén.

Mi fán terem a tájfutás?

A szó valójában a tájékozódási futás rövidítése (angolul orienteering vagy o-running), de legtöbbször mint a tájban való futás is megállja a helyét, hiszen a versenyek legtöbbje erdőben zajlik. E nagyszerű sport Magyarországon viszonylag népszerű, a március közepétől november elejéig tartó szezonban szinte minden hétvégére esik egy-egy kétnapos rendezvény, nyáron pedig az akár egyhetes, nemzetközi fesztiválszerű versenyek is gyakoriak.

A sportnak rengeteg alfaja van, létezik tájbringa, sítájfutás, tájtriatlon, rádiós tájfutás, éjszakai tájfutás, parktájfutás, egyéni, csapat és váltóversenyek, sprint, rövid-, közép- és hosszútáv, sőt még a kerekes székes verseny (trail-o), a sörváltó és két magyar találmány, a mikrosprint és a mobilos tájfutás is a szakágak között van.

A kategóriák között mindenki megtalálhatja a számítását a szülői kísérettel részt vevő 1-2 éves apróságoktól a 90 éves szeniorokig, főleg, hogy sok esetben nehézségi szintekre is (E, A, B, B rövid, C) felbontják a korosztályokat. 

Egy klasszikus versenyen csak a rajt pillanatában vagy az azt megelőző egy percben pillanthatja meg a versenyző a térképet és rajta az ellenőrzőpontokat, amelyeket a lehető leggyorsabban (már ha a győzelem a cél), a megadott sorrendben, kivétel nélkül meg kell találnia az erdőben, ha csak nem akar – ahogy a tájfutó szleng mondja – „diszkózni”, vagyis diszkvalifikálódni.

A tájfutó térképek igen részletesek, már egy kisebb árkot vagy egy jellegzetesebb fát is jelölnek, így a fizikai igénybevétel közben az eszünket és a figyelmünket is jócskán használni kell, ami igazán érdekessé és élvezetessé teszi ezt a sportot.

Egy versenyen, 2-3 percenkénti rajtoltatással egyazon terepen és időben futja a különböző pályákat a nemzetközi mezőnyben is jeleskedő ifjúság, a munka mellett elpuhult, sörhasú apuka (tipikusan ez az F21Br kategória), és a versenyt a gombaszedő kirándulásával összekötő nagymama is (abszolút nem ritka az N65 kategória), így általában garantált a jó hangulat, amelyhez persze jócskán hozzájárul a célban gyakran üzemelő sörcsap és gulyáságyú is.

Akinek kedve támadt e kis élménybeszámoló után kipróbálni a világ egyik legjobb sportját, az a 2014-es magyar versenynaptárat itt találja. A hazai szerdai szériát „3SZ”-nek hívják, és ezek a versenyek a főváros olyan izgalmas szépségei közt zajlanak, mint pl. a Műegyetem Park, a budai vár, a Margit-sziget, a Városliget, vagy a Budai-hegység valamelyik erdője.

Az operaház csak kívülről szép

A tájfutóverseny után természetesen nem hagyhattuk ki Sydney másik ikonikus jelképét, az operaházat sem. Megint csak nagy szerencsénk volt, ugyanis a Sydney Operaház akkor ünnepelte 40. születésnapját, amikor a városban voltunk, így azon a napon ingyen bemehettünk az épületbe. Utólag még jobban örültünk, hogy nem kellett fizetnünk az élményért, merthogy az élmény elmaradt. A híres épület belső tere nem tartogatott meglepetéseket.

Az odafelé vezető utat a jól kiépített kerékpársávokon, keresztül a hídon, majd a belváros felhőkarcolói alatt sokkal jobban élveztük, mint magát az operaházat belülről. Az egész városban zöldre festett, sok helyen padkával is elválasztott sávokon haladhattunk a bringákkal, a lámpáknál az autók elé tudtunk csorogni, erre sok helyen a felfestés is bátorított, és a bringásoknak külön lámpa jelezte, hogy merre mikor szabad menni, de hajtottunk át bringás aluljárón is az autók alatt.

Kerékpárutak Sydney központjában (Galériához kattintson a képre!) Forrás: Harkányi Árpád

A tájfutás után mégsem ez volt a legnagyobb élményünk Sydney-ben. Ami végül igazán megkoronázta sydney-i élményeinket, az egy magyar házaspárnak köszönhető, akik meghívtak magukhoz egy estébe nyúló, tetőtéri beszélgetésre. Természetesen nem felejtettük otthon a fényképezőgépeinket, hiszen a lakás szinte tökéletesen szemben volt az operaházzal. Az 1600 képből készült egyperces videó a valóság 2 óra 20 perces szeletét öleli át, amely alatt kihúztak egy óceánjárót a kikötőből az öbölbe, majd egy kalózhajó is beúszott a képbe, végül a naplemente után a város éjszakai fénybe borult.

Nem vagyunk igazán urbánus emberek, de Sydney sokszínűsége és sajátos, bohém varázsa annyira magával ragadott minket, hogy bármikor szívesen visszatérnénk.

Az alábbi térképen végigkövetheti Zita és Árpád útját, valamint az útról készült beszámolókat.