A cikk annyira kíváncsivá tett, hogy pár hónappal később útra is keltem Kína földi paradicsomába, amely azért még nagyon messze van az igazi Hawaii-szigetektől.
Szanja város Hajnan déli csücskében terül el, ide szállt le velem a South China Airlines özönvíz előtti repülőgépe, amelyet – csak azért, hogy tudjuk, hova megyünk – a kantoni indulás pillanatában 17 fokra hűtöttek. Sosem értettem, hogy egy trópusi övezetbe tartó repülőt miért kell jégszekrénnyé változtatni.
Ekkor már túl voltam egy Budapest-Helsinki és egy Helsinki-Kanton repülésen, egy éjszakát a finn fővárosban töltöttem, és hat órát várakoztam Kuangcsou repterén. Ám amikor a fémmadár kerekei betont fogtak Hajnan szigetén, rögtön éreztem, hogy jól választottam.
A folytatás sem okozott csalódást, legfeljebb némi meglepetést. A repülőtéri szabadulást követően azonnal taxiba ültem, és a szállásomra mentem. 2006 februárjában történt mindez. Mivel Kínában a taxizás nem úri huncutság, hanem nevetségesen olcsó közlekedési eszköz volt, a következő napokban gyakran éltem ezzel a lehetőséggel.
A szálloda amolyan tizenkettő egy tucat: nagy medence, a közepén bár, hatalmas szobák, tengerre néző kilátás, függőágyak a pálmafák között. Három csillagot adtak neki, de hibátlannak bizonyult. Mivel közeledett az este, itt volt az ideje, hogy elköltsem első kínai vacsorámat.
Taxival Szanja központjába mentem, kértem a sofőrt, hogy vigyen el egy helyi étterembe. Az angolul nem beszélő gépkocsivezető a restaurant szóra bólogatni kezdett, és tényleg egy étterem előtt fékezett.
A bejárat előtt egy szakácsruhába öltözött férfiú közepes méretű halat csapdosott a járdához. A hal a harmadik csapás után kilehelte a lelkét, mehetett a konyhába. Közben észrevettem, hogy az akváriumban rengeteg másik kopoltyús úszik, és amikor a következő vendég friss halra vágyott, csak kihúzták onnan a következő áldozatot, és agyonverték a betonon.
Aztán észrevettem, hogy az akvárium melletti terráriumban kígyók tekeregnek. Mint kiderült, a sült kígyót is frissen készítik az étteremben, de azt már nem vártam ki, hogyan végeznek a szerencsétlen hüllőkkel, inkább odébbálltam. Lehet, hogy ez volt Hajnan legelegánsabb étterme, de nekem elment tőle az étvágyam.
Végül egy bevásárlóközpontnak kinéző épületben rengeteg éttermet találtam. Találomra ültem be az egyikbe, és ugyanígy választottam ételt. Ha megkérdeznék, mit ettem, nagy bajban lennék. A tányéron volt rizs (ez biztos), talán csirke is (ebben bizonytalan vagyok) és némi szósz. Az egész összességében nem volt rossz, de nyomokban sem hasonlított a Budapesten megszokott kínai ételekhez.
Február közepe volt, a hőmérséklet minden nap 25 fok közelébe emelkedett, egyszóval nagyon kellemesen teltek a napok Hajnanon. Itt volt az ideje egy hosszabb kirándulásnak, amelynek célja a Szanjától 26 kilométerre található, Világvége pontnak nevezett tengerparti sávhoz vezetett.
Képzeljenek el egy normális, homokos partszakaszt, amelyen két gömbölyded, szürke szikla emelkedik (meg pár apró is mellettük). A helyiek ezt nevezték el Világvége pontnak, s hogy mindezt megértsük, érdemes egy kicsit visszamennünk az időben.
A dagály idején vízbe merülő kövek a kínai birodalom számára a világ végét jelentették. A legenda szerint az Ég ezzel süllyesztette el azokat a kalózhajókat, amelyek elrabolták a halászokat. 1733-ban a helyi kormányzó két feliratot vésetett bele a kövekbe. Az egyik az „Ég pereme” a másik a „Tenger csücske”, ami nagyjából annyit jelenthet, hogy megérkeztünk oda, ahol a világ vége kezdődik, ahol lelógathatjuk a lábunkat a semmibe.
A taxiból kiszállva kisebb tömegen kellett átverekednem magam, majd a fák alatt árusok tömegével találtam magam szembe. Hosszas csatározás és némi lökdösődés után értem le a sziklákhoz, ahol több ezren fényképeztek, mások meg a kövek tetején egyensúlyoztak. Fél óránál többet képtelen voltam ezen a szent helyen tölteni.
Még csak annyit, hogy bár a tengeri selyemút annak idején érintette Hajnant, a legsúlyosabb büntetésnek az számított, ha valakit ide száműztek, hiszen ekkor került a legmesszebb a fővárostól. Az már más kérdés, hogy a száműzetés helyszíne nem Szibéria, hanem a földi paradicsom volt.
A recepción minden nap ajánlgatták, hogy tegyek látogatást a sziget krokodilfarmján, mert ott tényleg felejthetetlen élményekben lesz részem. A kiránduláshoz a hotel angolul jól beszélő személyi idegenvezetőt adott mellém. A magát Johnnak nevező kínai férfi limuzinnal állított be, és máris mehettünk a krokodilok közé. John ordítva próbálta túlbeszélni a kocsiban bömbölő rádiót. Mondtam neki, hogy talán, ha kikacsolná, könnyebb lenne a dolga, ám erre csak legyintett, és azt üvöltötte, hogy szereti a zenét.
A farm – vagy inkább állatkert – félelmetesnek bizonyult. Egy keskeny hídon kelhettünk át, alattunk több tucat éhes krokodil csattogtatta iszonyatos álkapcsát. Nem mertem belegondolni, mi van akkor, ha valaki közéjük esik. John közben elszaladt, majd később egy vödör nyers hússal tért vissza. Arra biztatott, hogy etessem a hüllőket.
Amikor közéjük vágtam a húst, a világ lustáinak kinéző krokodilok iszonyatos sebességgel vetették rá magukat a koncra. John csak nevezett, hogy hajítsak még bátran. Mondtam, kösz, de ebből egy is elég volt. Megvonta a vállát, nyerítve nevetett, és az egész vödör tartalmát a gyilkos hüllők közé öntötte.
Távolabb, a fák között újabb attrakciók következtek. Előbb leláncolt, rabságban senyvedő elefántok taposták a füvet, majd a vállalkozó szelleműek kistigrist etethettek cumiból. A kaput az tette be, amikor egy zsákból kígyók másztak elő. Ekkor mondtam Johnnak, hogy vigyen vissza a szállodába.
Leláncolt elefántokat sajnos nem először láttam Ázsiában. Szerencsétlen ormányosokat jó szorosan egymáshoz kötötték, szinte lépni is alig bírtak. Az pedig különösen sokkoló volt, amikor az egyik bébi elefántot is vasra verve vezették el a jónép előtt.
Alkalmi gardírozóm, John kissé csalódottan vette tudomásul, hogy másnap már nem tartok igényt a szolgálataira. Inkább taxit rendeltem, mert tudtam, hogy az úgy visz el a szigeten emelkedő hatalmas szoborhoz, hogy egy szót sem szól hozzám, legfeljebb a kínai slágereket üvölteti magnóján. Az odavezető út egy része háromsávos autópályán haladt nulla forgalommal.
A bodhiszattva, azaz megvilágosodott Kuan-jin 108 méter magas szobra Hajnan déli partjainál áll. A szobornak három oldala van, az egyik a szárazföld felé néz, a másik kettő pedig a Dél-kínai-tengerre. A szobor építése hat évet vett igénybe, 2005-ben adták át. Nem vagyok egy alacsony ember, de a monumentális alkotás tövében törpének éreztem magam. Nem véletlenül, hiszen ez a remekmű a világ hét legnagyobb szobra közé tartozik.
A környezete is gyönyörű, az amúgy sokat szemetelő kínaiak nagyon vigyáznak rá. A környéken egy csodálatos kertet is felfedeztem, sőt egy hatalmas harangot is megkongattam. A szobor környékén vásárolhatunk igazgyöngyöt horror áron, és hamisat olcsón.
A gyanútlan turista könnyen bedőlhet a kínai műanyagipar igen magas színvonalú hamisítványainak, úgyhogy nem árt vigyázni. Ahogy az utcai árusok által helyben sütött húsok elfogyasztásával is, hiszen az alapvető higiéniai követelmények is hiányoznak.
A hátralévő pár napban sokat pihentem, nagyokat fürödtem a szálloda medencéjében, aludtam a függőágyban, és esténként Szanja városának őskáoszát csodáltam. Már tudtam, hol érdemes enni, nem hagytam magam a helyi árusok által megvezetni. Sétáltam csodálatosan tiszta, fehér homokos tengerparton és láttam a városi partszakaszt, amely kissé eklektikusnak bizonyult. A Jalong-öbölben orosz éttermek százai sorakoztak, hiszen Hajnan ekkor már az orosz turisták egyik kedvelt célpontja volt. (Ettem is kiváló borscs levest.)
A búcsú napján még a nap is eltűnt az égről. Épp a beszálláshoz készülődtem, amikor a repülőgéphez triciklis futár érkezett, és levelet hozott a repülőgép kapitányának. Soha nem fogom megtudni, mi lehetett a küldeményben, de azért gyorsan lefényképeztem a jelenetet. Aztán a reptéri alkalmazottak villámgyorsan a gépbe tereltek.
Összességében csodálatos tizenkét napot töltöttem Kína trópusi szigetén akkor, amikor a világ turizmusa még nem fedezte fel igazán Hajnant. Az akkori alacsony árak emelkedni kezdtek, mára a sziget Kína egyik legnépszerűbb üdülőhelyévé változott. Vajon mennyien lehetnek most a Világvége-szikláknál?