Ilyenkor érdemes az Adriára menni

2012.12.01. 18:17

Keveseknek jut eszébe novemberben utazni a horvát tengerpartra, pedig a késő őszi időpontnak számos előnye van: sehol nincs tömeg, könnyű parkolni, olcsóbb a szállás és kellemesebb a klíma a városnézésre. Egy hatnapos úton négy ország összesen kilenc UNESCO-helyszínét is útba ejtheti, akit érdekel a világörökség-vadászat

Első nap még a reggeli kávé előtt programoztam be a GPS-be Bezdánt. A szerb-horvát határhoz közeli, legendás Pikec csárdát akartam ott meglátogatni, de a kis szerkentyű nem talált ilyen nevű települést Szerbiában. Biztosan rosszul emlékszem, a másik oldalon van - gondoltam még álmosan -, és bepötyögtem Horvátországot. Ott lett is Bezdán, a déli irány nagyjából jónak is tűnt, úgyhogy nekivágtam.

GPS helyett határőr

Miután átléptem a magyar határt, kezdett gyanús lenni, hogy nem a Duna közelében vagyunk, úgyhogy az okostelefonon is ellenőriztem a pontos címet. Jól tettem, mert így csak másfél órás kitérőt tettem a valójában szerb Bezdán felé. A remekbe szabott halászlé és a 12 lapos, elképesztően friss dobostorta viszont bőven megérte mind a kerülőt, mind pedig azt az egyórás várakozást, amelyre a határőrök ítéltek minket teljesen értelmetlenül.

Forrás: Kisgyörgy Éva
A Pikec csárda 12 lapos dobostortája

Így viszont már szürkületben indultam az első éjszakai szállásként kinézett Szarajevó felé. A tájékozódást az sem segítette, hogy a határon kijelezte a GPS: Bosznia-Hercegovina térképe sajnos igencsak hiányos benne. A szemerkélő eső, a számos útlezárás és a közvilágítás szinte teljes hiánya a városokban csak fokozta a film noir hangulatot. Szerencsére a határőr annyira ügyes térképet rajzolt nekem pár perc alatt, hogy azzal minden gond nélkül megtaláltam a fővárost, ott pedig sűrű kérdezősködés után a hostelt, ahol szállást foglaltunk.

A második nap reggelén alig tudtam elszakadni a várostól. Szarajevó váratlanul ejtette rabul a szívem. Valójában csak éjszakai megállónak terveztem, de reggel alig tudtam elszakadni tőle, olyan különös, magával ragadó atmoszférája van.

Forrás: Kisgyörgy Éva
Kora reggeli hangulat Szarajevó óvárosában

Miután keresztül-kasul bejártam a régi negyedet, tovább autóztam Mostar felé, melynek régi hídja az első útba ejtett világörökség volt.

Forrás: Kisgyörgy Éva
Mostar rekonstruált régi hídja, a Stari most is szerepel az UNESCO világörökségi listáján

Már csak a Szarajevó-Mostar autóút miatt is érdemes errefelé kirándulni, nekem legalábbis lépten-nyomon félre kellett húzódnom a fotózáshoz.

Bájos kisvárosok a horvát tengerparton

Kora este érkeztem a horvát tengerparthoz, és Drvenikből pont a naplementében keltem át a kompon Hvar szigetére. Ez egyrészt lenyűgöző volt, másrészt nagyon nem jó ötlet, mert így a vaksötétben kellett átvezetnem a sziget másik csücskében fekvő szállásomra, Hvar városába. Ez a másfél órás éjszakai autózás a szűk szerpentineken igen hajmeresztő vállalkozás volt, különösen a két városnézéstől kissé elfáradva.

A harmadik nap Hvar és Stari Grad megtekintésével kezdődött, ez utóbbi belvárosa és környéke szintén világörökség.

Forrás: Kisgyörgy Éva
Stari Grad óvárosa

A Stari Grad-síkságon az i. e. 4. században görögök telepedtek le. Ők alakítottak ki itt olyan mezőgazdasági termelést - parcellákba ültetett szőlő- és olajfaligeteket -, amely a mai napig gyakorlatilag változatlan formában zajlik.

Innen Splitbe kompoztam át, amely már a harmadik világörökség volt az út során. A 3. század elején Diocletianus római császár épített a tengeröböl mentén fekvő, akkor még apró halászfaluban fényűző palotát, melyet a római birodalom bukása után kis házakra osztottak. Diocletianus palotája több mint helyi nevezetesség: ritka példája annak, ahogy egy ma is élő város egy egykori római palotából alakult ki, vagy úgy is mondhatnánk, a város itt-ott nyomokban római palotát tartalmaz.

Forrás: Kisgyörgy Éva
Split óvárosa napnyugta után

Másnap két közeli városkát jártam be, Trogirt és Sibeniket, elsőnek a belvárosa, a másodikban pedig a Szent Jakab-katedrális érdemelte ki a világörökségi státuszt. (Aki még nem járt Dubrovnikban, arra is tehet egy kanyart, de én néhány évvel ezelőtt már útba ejtettem.)

A horvát világörökségi bizottság remek munkát végzett: nem eldugott és senkit nem érdeklő bányákat, nehezen megközelíthető barlangrajzokat vagy egyéb lehetetlen helyeket neveztek be az UNESCO listájára, hanem bájos kisvárosokat, amelyek egyébként is vonzzák a látogatókat tengerparti elhelyezkedésük okán.

Nehéz tájékozódás, könnyű parkolás

Innen jó hatórás vezetéssel átvágtam az isztriai félszigetre - ismét sötétben és esőben, ami a hosszú autóútjaim állandó kísérője lett. Érdekes, hogy a városnézések során viszont egyszer sem kellett kinyitnom az esernyőt, úgyhogy ki voltam békülve a napos és esős órák ilyenfajta leosztásával.

Pulában szálltam meg, ahol nem várt nehézségbe ütközött a magánpanzió megtalálása: az az utcanevek itt is hiányosak voltak a GPS-ben, és a belvárosban senki nem is hallott arról az utcáról, amelyet kerestem. Végül egy rendőr igazított útba, elmagyarázta, hogy egy néhány éve épült, kissé kieső városrészbe kell mennem, és nagyjából belőtte nekem az irányt. Amikor már úgy-ahogy a környéken voltam, egy fiatalembert kérdeztem meg, aki szintén nem ismerte az utcát, de felhívta a foglalásomon szereplő telefonszámot, és telefonos segítséggel elvezetetett a címre, miközben én követtem a saját autómmal.

A következő nap az isztriai félsziget három gyöngyszemét néztem meg: Pulát, Rovinjt és Porecet, melyek közül az utóbbiban az Euphrasius-bazilika épületegyüttese van a világörökségi listán. Most élveztem csak igazán a szezonon kívüli utazás előnyeit - augusztus közepén nemigen tudtam volna leparkolni pontosan a pulai amfiteátrum bejárata előtt, hogy aztán teljesen egyedül nézelődhessek odabent.

Forrás: Kisgyörgy Éva
November elején nem tolonganak a turistacsoportok a pulai amfiteátrumban

Késő délután áthajtottam Olaszországba, hogy megcsodáljam a szintén UNESCO-listás hatalmas padlómozaikot az Aquileiai Patriarchátus bazilikájában. Érdekesség, hogy mivel az egykori római város jelentős része még feltáratlan, Aquileia az egyik legnagyobb archeológiai "tartalék". Lassan közeledett a mágikus "kék óra", így Grado felé vettem az irányt, és annak hosszú gátjáról fotóztam a naplementét.

Az utolsó napra is maradt még két világörökség. Először Cividale del Friuli, amely tavaly került fel a listára a "longobárdok öröksége" címszó alá az országban található több más emlékkel együtt. Majd átléptem Szlovéniába, és Idrija volt az utolsó megállóm, amely a Spanyolországban található Almadénnel együtt idén került fel az UNESCO listájára, mint a világ két legnagyobb higanybányája. A haladást kicsit megnehezítette, hogy lépten-nyomon meg kellett állnom őszi tájat fényképezni.

Forrás: Kisgyörgy Éva
Lassította a haladást a számtalan "Kodak-moment"

Az internetes információk szerint a bányatúra nem különösebben izgalmas, úgyhogy inkább a múzeumot látogattam meg. Itt egy edényben megnézhettem, milyen is a higany: a folyadék tetején vasgolyó úszott, érzékletesen szemléltetve, hogy a higany még annál is nehezebb.

Már csak a hatórás vezetés volt hátra hazáig - természetesen sötétben és esőben.