Élet a pottyantós vécén túl

Bulgária, kikötő Nesebarban
Vágólapra másolva!
Mielőtt kimentem volna Bulgáriába, kétféle reakcióval találkoztam. Azok, akik még sosem jártak ott, és csak hallomásból ismerték az országot, óva intettek attól, hogy négy hónapot egy balkáni országban töltsek. Azok pedig, akik turistaként már jártak Bulgáriában, szép emlékekről számoltak be, és ódákat zengtek a csodálatos tájakról meg a bolgár vendégszeretetről. Az igazságot csak úgy tudhattam meg, ha a saját szememmel látom Bulgáriát, ezért vállalkoztam a szakmai gyakorlatra, és izgatottan vártam az utazást.
Vágólapra másolva!

Bulgária közepén, az egyik legelmaradottabb régió kis önkormányzatánál, Pavlikeniben fogadtak hármunkat. Kezdetben némi szorongással, a Balkánról hallott történetektől megfélemlítve szemlélődtünk. Időutazás húsz évvel vissza a múltba. Ezt nem csak a cirill betűk vagy az utakon sorakozó régi Ladák és Moszkvicsok látványa idézte elő, hanem szinte minden, ami a szemünkbe ötlött, a régmúltat árasztotta magából: az épületek, az utak minősége, a híres balkáni közlekedés. Amikor az önkormányzatnál pottyantós vécé fogadott minket, meg is ijedtünk picit.

A bolgár nyelvtudás hiánya eleinte gondot okozott a mindennapokban, a helyiek nyitottsága azonban nem ismert határt. Először azokat a szavakat fedeztük fel, amelyeket valószínűleg a magyar vett át a szlávból. Ilyen volt a sapka, a sál, a palacsinka vagy a krocsma. Pavlikeni társadalmi élete az önkormányzattal szemben álló kocsmában, azaz krocsmában zajlott, ahova mi is sokszor betértünk a munkanap végén. Míg a férfiak orosz módra vodkáztak, addig a nők a török ritmusú, számunkra követhetetlen csalgára lejtettek erotikus táncot. Barátaink javarészt angol tagozatos helyi középiskolás diákok vagy kézzel-lábbal órákig beszélgetni képes, kalandvágyó helyiek lettek.

Forrás: Kun-Szabó Mariann
A pavlikeni gyerekeknek nagyon tetszett, hogy nem beszéltünk bolgárul

A bolgárok meglepően sokat tudtak Magyarországról, felsorolták azokat a csatákat, amelyeket a két ország szövetségesként vívott, illetve az 1848-as szabadságharcunkkal is profin kapcsolták össze az ő megmozdulásukat. Nagyon sokat tanultunk tőlük a mi történelmünkről is, míg ők a két ország több száz éves barátságáról beszéltek természetesen. Azt azonban furcsa volt megszokni, hogy Bulgáriában úgy tekintenek ránk, mint nyugat-európaiakra. Ennél már csak az volt meglepőbb, ahogyan az önkormányzati dolgozókat kezelték. Ők számítottak ugyanis a kisváros legbefolyásosabb embereinek. Munkaidő után a hölgy alkalmazottak teljes pompában, dámaként vonultak végig az utcán, mindenki előre köszönt nekik, és nagy kegynek számított, ha pár kiváltságossal leálltak beszélgetni.

Pavlikeni közel sem nevezhető turistacélpontnak. A Szófiát Várnával összekötő vasútvonal mentén fekvő kisvárosban a nemrég feltárt ősi agyagkemencénél és a városi park mögött rejtőző, elfeledett állatkertnél nagyobb szenzáció csak a keddi piacnap volt, ahol a város apraja-nagyja felvonult az árusstandok között, legújabb ruhájában pompázva. Kétségtelenül itt ettük a legjobb sült kolbászt, a csevapcsit. A bolgár konyha kimondottan finom, isteni a sopszka salátájuk, a szirene sajtjuk, a joghurtból készült italuk, az ajran, és nagyon jók a húsból készült különböző pörköltjeik. Nem tudom, hogy bolgár kuriózum-e, de itt ettem először kecskesajtos, illetve limonádés palacsintát.

Forrás: Kun-Szabó Mariann
Veliko Tarnovo volt a bolgár állam központja az ország virágkorában


Az önkormányzatban naponta volt bolgáróránk, és ahogy nyelvtudásunk bővült, felbátorodtunk, és kezdtünk szétnézni a város határain kívül is. Felfedeztünk egy közeli vízesést, elstoppoltunk a sziklás Negovanka-kanyonig, bebuszoztunk a megyeszékhelyre, Veliko Tarnovóba, mely a középkori Bulgária központja volt. Egyszer egy iskolás csoporttal kirándultunk el a közeli faluba. Mi a legkisebbekre és egyben legelevenebbekre vigyáztunk, de nem volt nehéz lekötni az érdeklődésüket, mert nagyon tetszett nekik, hogy nem beszélünk bolgárul. Később leautóztunk a Bulgáriát észak-déli irányban kettészelő Balkán-hegységbe a Sipka-szoroshoz, ahol az 1878-as török-orosz háború zajlott, majd a román határ mentén vezettünk tovább a Duna partján fekvő Ruszéba, mely gyönyörű neobarokk építészetéről és Romániába átívelő hídjáról híres. Ez Európa leghosszabb acélszerkezetű hídja. Szép lassan felfedeztük Bulgáriát a maga természeti szépségeivel. Első nagyobb kalandunk mégis az volt, mikor egy teljes hétre elutazhattunk az önkormányzat üdülőjébe Bialába, a Fekete-tengerhez.

Kora reggel az önkormányzat jegyzője kikísért minket Pavlikeni vasútállomására, és nemsokára már a jobb napokat is megélt acélparipán zötyögtünk Várna felé. A közel hatórás bóbiskolást a cél előtt csak egy angol turista törte meg, aki sápadt arccal nyitott be a kocsinkba, és kétségbeesetten magyarázta, hogy neki Várnában kell leszállnia, de ő csak Bapha táblákat lát. Mondtuk neki, hogy nyugodtan szálljon le Baphában, a cirill betűkkel pedig ne törődjön. Az állomáson már várt minket egy Lada, benne a törött szélvédő mögött Nyikolaj, a sofőr, aki telefonnal és cigarettával kezében, 140-es tempóban szállított le minket Bialába. Első utunk a tengerpartra vezetett. Nem vagyok nagy tengerimádó, de a Fekete-tenger kifejezetten meleg volt, és szinte egész nap a vízben lubickoltam. Ha pedig megéheztünk, a homokos part büféjében jóízűen faltuk a papírtölcsérbe csomagolt sült halacskákat, a cacát.

Forrás: Kun-Szabó Mariann
Kikötő Neszebarban

Következő reggel felkerekedtünk, és elutaztunk a közeli Neszebarba. A bialai buszállomáson meglepetésünkre távolsági busz helyett egy Mercedes kisbusz várta az utasokat. Mi a hátsó sorban kaptunk helyet, az utánunk jövők viszont már csak az ülések közé beékelt kis sámlikon tudtak helyet foglalni. Így zötyögtünk át Neszebarba, a megengedett sebesség felső határán egyensúlyozva. Már a város peremén szembetűntek a luxusszállodák és az embertömegek, melyek a bazársorok mentén kígyóztak. A tengerpart már felkészült az évente mind nagyobb számú turista befogadására.

Megérkezésünk után nekivágtunk az UNESCO-listán szereplő óvárosi félszigetnek, hogy megismerjük a bizánci építészet remekműveit. Láttunk galériának berendezett gyönyörű templomokat, szirten álló bástyát és faházakat, és itt találkoztunk először magyarokkal is. Az árak Bulgária többi részéhez képest égbeszökőek voltak, a nyugati turistákra szabva. A délutánt a tengerparton töltöttük. Itt a homok még finomabb és fehérebb volt, mint Bialában, a parton pedig végeláthatatlanul sorakoztak a fizetős napernyők. Este a menetrend szerinti kisbusszal indultunk vissza szállásunkra.

A tengerparti kalandon felbuzdulva a következő hónapban Pavlikeniből a másik irányba szálltunk vonatra, és hatórás út után a fővárosban, Szófiában szálltunk le. Az időpont megválasztásában nagy szerepet játszott a Magyarország-Bulgária szófiai VB-selejtező dátuma, melyet, mint kezdő futballdrukkerek, mindenképpen szerettünk volna megnézni. A meccsre a bolgár táborba kaptunk jegyet, így halk sutyorgással és kuncogással néztük végig. A következő nap a városnézésről szólt. A legérdekesebb élmény számomra az volt, hogy végignézhettük Európa legnagyobb ortodox ikongyűjteményét, és betekintést nyerhettünk a freskók szimbolikájába.

Forrás: Kun-Szabó Mariann
A szófiai Alekszandr Nyevszkij-székesegyház a világ egyik legnagyobb ortodox temploma

Következő nap autót béreltünk, és nekivágtunk a Rila-hegységnek. Első nap az UNESCO-listán szereplő, világhírű Rila kolostort látogattuk meg, ahol már szakértelemmel elemeztük a falakra festett ikonok jelentését. Másnap a 2500 méter magasan fekvő hét Rila-tóhoz kirándultunk. A négyórás túra után olyan magasra értünk, ahol már fák sem nőnek, a ködben pedig mesebelinek tetszett a fehér, havazó táj. Túravezetőnktől itt tanultuk meg azt is, hogyha netán egy medve venne üldözőbe, mindig lefelé kell szaladni a hegyről, mert a hatalmas négylábúak nehezebben közlekednek lefelé, mint felfelé. Ezután az információ után sokkal sűrűbben tekintgettem a hátam mögé. Következő nap a bolgár síparadicsomból, Borovecből tettünk egy kisebb túrát, visszafelé pedig Sapareva Banyánál megnéztük Európa legmelegebb természetes gejzírjeit.

Forrás: Kun-Szabó Mariann
A Rila kolostorban már szakértelemmel elemeztük a falakra festett ikonok jelentését

Kirándulásaink során mind jobban megismertük a bolgár kultúrát, egy dolgot azonban képtelen voltam megszokni. Ha Bulgáriában meghal valaki, akkor a hagyományokhoz híven a fényképét felragasztják a ház ajtajára. Az utcán minden ajtóról halott emberek fotói néztek vissza rám, és a panelházak fala ki sem látszott a rengeteg fényképtől.

Sok barátot szereztünk, sokan megismertek minket, és már elhitték, hogy láttunk életünkben tehenet, és tudunk tűzifát vágni. Már nem bántam, hogy kisvárosban élek, hogy nincs központi fűtés, és hogy nyilvános helyeken nem ismerik az angol vécét. Szerettem nézni, ahogy az ablakunk alatt, az utcán sütik a paprikát, mellette pedig beterelik esténként az állatokat a legelőről. Az eleinte ijesztő Bulgária szép lassan kellemes, barátságos és gyönyörű országgá változott. Hazatérésünk után mi is azok táborát gazdagítjuk, akik a bolgár vendégszeretetről és a gyönyörű tájakról regélnek, ha a balkáni ország szóba kerül. Sőt néhány hónappal később lelkesen vártuk bolgár barátainkat Ferihegy kettőn.