Lemenne a nap, de nem tud

2013.06.26. 22:09

Néhány éve a fejünkbe vettük, hogy felbiciklizünk Európa legészakibb pontjáig. Az odajutás maga is megérne néhány cikket, mindenesetre sok ezer kilométer és több mint két hónapnyi bringázás után végre megérkeztem Észak-Norvégiába, ahol véget ér a föld, nyáron pedig nem megy le a nap. És még egy magyarba is belebotlottunk.

Kezdjük hát ezt a beszámolót az északi sarkkörön túli, mesés fekvésű városban, Tromsőben, azon belül is a világ legészakibb sörfőzdéjében. A gyár a túlélés érdekében manapság már a Coca-Cola termékeit is gyártja, viszont a világon egyedülálló módon, tisztítatlan felszíni vízből.

Ami azt illeti, az idegenvezetés is egyedülálló volt. A fickó, aki körbevezetett minket a gyárban, így prédikált a kólásüveg-gyártósorok között: "Tudják, mennyi cukor van ebben a kétliteres kólában? Fél kiló! Az ember gyerekként megszereti a kólát, issza mindennap, és ezzel még nem is lenne nagy baj, hiszen ebben a korban még aktívak vagyunk, sokat mozgunk, kiizzadjuk, elégetjük. Később az ember beáll a sorba, munkába jár, egész nap egy irodában ül, aztán este fáradtan lerogy a tévé elé, és tovább issza a kólát. Na, itt van a baj, hosszú távon ebbe bele is lehet halni!"

A Mack sörgyár egyik barna söre, tisztítatlan felszíni vízből (Galériáért kattintson a képre!)

Forrás: Harkányi Árpád

Norvégiában a sört az itthoni ár két-háromszorosáért mérik az élelmiszerboltokban és a benzinkutaknál, ám csak este hatig. Utána lehúzzák a rolót a sörpulton, és a pénztárnál sem tudunk már fizetni érte, hiába tettük be a kosarunkba 17 óra 59 perckor az üvegeket. Pontosan ez történt velünk az egyik nap, amikor addig válogattunk a vonzónál vonzóbb márkák között, míg végül le kellett mondanunk az aznapi élvezetről.

Sört egyébként a boltokban csak 2,75 százalékos alkoholtartalomig lehet kapni, bár ez tartományonként változhat. Aki ennél töményebb szeszre vágyik, annak vagy el kell hagynia Skandináviát, vagy aranyáron kell beszereznie az állam által üzemeltetett és felügyelt szeszboltokban.

Tromsö másik nagy nevezetessége a sörgyár mellett ez a felvonó (Galériáért kattintson a képre!)

Forrás: Harkányi Árpád

Tromsőtől északra, valahol a tajga és a tundra határán csorogtunk lefelé az unokatestvéremmel egy hosszú lejtőn, amikor a túloldalon megpillantottunk egy fölfelé teperő kerékpárost. Intettünk egymásnak, ahogy az kerékpártúrázók között szokás, ám mielőtt még elhagytuk volna egymást, feltűnt a szemem csücskében egy piros-fehér-zöld zászló a biciklijén. Biztos olasz, gondoltam, de aztán megláttam a magyar címert. "Hééé, hellóóó, állj meg, mi is magyarok vagyunk!"

Fajth Benővel, Újhartyán bicikliskirályával hozott össze minket a sors, ő már hetedik éve járja Európát a kétkerekűjén. Benő ezúttal azt vette a fejébe, hogy Nordkappról, a kontinentális Európa legészakibb pontjáról indul biciklivel. Hogy hová? Micsoda kérdés! Természetesen Újhartyánba.

Mi is nagyon hasonló utat jártunk be, csak éppen a másik irányba. Budapestről indultam (ekkor már körülbelül 80 napja), Nordkapp volt a végcél. Összefutni egy másik magyarral itt a világ végén, ráadásul egy ilyen egyszerű, de nagyszerű, farmerban és baseballsapkában tekerő emberrel, nem akármilyen érzés volt. Megalapozta ennek az amúgy sem akármilyen napnak a hangulatát.

Olykor meseszép volt az út a fjordok partján (Galériáért kattintson a képre!)

Forrás: Harkányi Árpád

Depresszió ellen trópusi nyaralás

Éjfél is elmúlt már, de még mindig nyeregben voltunk. Aznap 160 kilométert tekertünk, de csak hajtottunk tovább a le nem menő nap fényében egy fjord partján. Ezt a jelenséget nevezik éjféli napnak. Itt, az északi sarkkörön túl, a nyári hónapokban egyáltalán nem megy le a nap, éjszaka csak súrolja a horizontot, és ha nincs felhő, hegy vagy domboldal, amely kitakarhatná, 24 órán át is fenn van. Így aztán egész éjjel az amúgy naplementénél megszokott aranyfényben úszik a táj.

Részben ezeknek a 24 órás nappaloknak, részben a Golf-áramlat áldásos hatásának köszönhető, hogy nem fagy halálra az ember itt, messze északon. Ugyanez télen fordítva működik, a leghidegebb hónapokban egyáltalán nem kel fel a nap, elég nyomasztó lehet a sötétség. Norvégiában éppen ezért északon magasabbak a bérek, hogy így csábítsák ide az embereket. De akkor sincs baj, ha besokallnának a hosszú sötétségtől, a norvég társadalombiztosítás fedez egy néhány hetes trópusi nyaralást, ha a doki megállapítja, hogy az ember a sötétségtől depressziós. Orvosi rendelvényre, tb-kasszából már repülhetünk is a melegebb éghajlatra. Nem rossz.

Ez a kép már éjfél után készült (Galériáért kattintson a képre!)

Forrás: Harkányi Árpád

Éjjel fél egykor értük el a gyönyörű északi fényekkel megvilágított Altát. Tudtuk, hogy van itt egy kihagyhatatlan látnivaló, ezért a táblákat követve rögvest le is kanyarodtunk a fjord partjára. Okosan tettük, mert - mint kiderült - éjjel senki nem szedett belépődíjat a sziklarajzokhoz, így ingyen csodálhattuk meg a rénszarvasokat, medvéket, halászó-vadászó embereket ábrázoló, több mint hatezer éves rajzokat.

Ekkor még nem tudtuk, hogy él itt egy apró magyar kolónia, de velük sajnos nem sikerült összefutnunk. Amikor reggel továbbsiettünk Olderfjord felé, és átvágtunk egy néhány száz méter magas platón, megcsípett minket a hideg szél. Nem sejtettük, hogy ez csak a kezdet. Másnap, ahogy a fjord partján északnak fordultunk, a jeges szél keményen arcul csapott minket, ráadásul esőt is hozott. Hol szemközt, hol oldalról fújt, ez utóbbi talán még rosszabb volt, mert majdnem lesodort az útról.

Később alkalmunk volt azt is megtapasztalni, milyen, amikor a hátunkba kapjuk az északi szelet. Kísérletképpen leálltam a pedálozással, és megnéztem, meddig gyorsulok fel a hátszélben. 28 km/h-val repített a szél, és ennek is csak egy kanyar szabott határt. Annyi szép, napos idő után kaptunk egy kis kóstolót észak valódi arcából.

Mageroya szigete, ahol több a rénszarvas, mint az ember

Azzal kezdtem a beszámolómat, hogy a kontinentális Európa legészakabbi pontjára tartottunk. Nos, ez nem teljesen igaz, mert bár a köznyelvben Nordkapp kapta meg ezt a címet, földrajzilag nem teljesen helytálló a dolog. Nordkapp ugyanis egy kisebb szigeten található, jóllehet, ez a sziget tényleg nincs messze a szárazföldtől. A szigetre egy 6870 méter hosszú és 212 méter mély fjordalagút vezet a földkéreg és a tenger alatt, ami nekünk megváltás volt, mert odabent legalább nem esett az eső, alig fújt a szél, a hőmérséklet pedig a 12 °C-ot is elérte.

Az alagút bejárata, amely a szigetre vezet a tenger alatt (Galériáért kattintson a képre!)

Forrás: Harkányi Árpád

Mageroya szigetén couchsurfinges szállásunk volt egy Arnt nevű jó fej fickónál, aki a tartomány valamiféle pénzügyi és személyügyi vezetőjeként tevékenykedett. Ehhez képest szerény, bordó faházikóban élt, ami mondjuk nem volt meglepő, merthogy itt mindenkinek szerény, bordó faháza van. Senki nem akar különbözni, a házával hivalkodni. Végigtekertünk egy országon úgy, hogy az oslói királyi palotát leszámítva tényleg csak egyszerű faházakat láttunk.

Arnt házában időztünk egy napot, reménykedve, hogy jobb időt fogunk ki az Északi-fok meghódításához. Várakozás közben sokat beszélgettünk házigazdánkkal. Megtudtuk, hogy minden héten más-más óceánjáró hajó kúszik el az ablaka előtti fjordon, és hogy a tél bizony kemény és egyhangú tud lenni, pedig itt többnyire csak -20 °C-os hideg van, szemben az előző lakhelyével, ahol gyakori volt a -40 °C is.

Arnt háza Mageroya szigetén (Galériáért kattintson a képre!)

Forrás: Harkányi Árpád

Amióta regisztrált a Couchsurfingre, Arnt szerint az egyhangúság sem olyan elviselhetetlen. Bár ő maga egy helyben marad, mégis olyan, mintha utazna. Ráadásul ide, a világ végére tényleg a földkerekség minden tájáról érkeznek látogatók, általában kicsit zakkantabb, nem hétköznapi figurák. Ottlétünkkor egy argentin sráccal és egy horvát lánnyal osztoztunk a tetőtéri szobákon, ők már több éve járják a világot autóstoppal, és ha kifogynak a pénzből, itt-ott alkalmi munkákat vállalnak.

Másnap valóban kisütött a nap, és megkezdődött a végső támadás. Az alagutakon át Honningsvagba, majd fel északnak, el a reptér apró kifutópályája mellett, lekergetve az útról a rénszarvasokat, át a következő nyeregbe, tovább a legészakibb kempingnél, és végül fel a platóra, egy végtelennek tűnő emelkedőn, a nagy semmi közepén.

Rénszarvas és Jávorszarvas veszély

Forrás: Harkányi Árpád

Ez az út tényleg a világ végére vezet. Nincs ott más, csak egy sziklaperem, alatta kétszáz méteres szakadék, majd az Északi-tenger végtelen horizontja. 88 nap és 8000 kilométer kerékpározás után megérkeztem Nordkappra. Akkor GPS-t és GPRS-t használó, valós idejű nyomkövetővel utaztunk, ezért sorra kaptam a gratuláló SMS-eket, még olyanoktól is, akiket nem is ismertem. "Gratulálunk, mámoros pillanatok lehetnek ezek!" Valóban azok voltak.

Út a semmibe, a világ végére (Galériáért kattintson a képre!)

Forrás: Harkányi Árpád

Fényképezkedtünk a földgömbnél, majd végigjártuk a látogatóközpontot, ahol egy kerékpáros-vendégkönyvre bukkantunk, amelybe a világ minden tájáról érkező bringások jegyezték be a nevüket. Természetesen mi sem maradhattunk ki belőle, beírtunk nevünket a nagy könyvbe. Az új oldalon egyetlen név állt a miénk mellett: Bo Barta.

Találkoztam a saját Mikulásommal

Három nappal később már a finn Lappföldön találtam magam, méghozzá egyedül, mert Nándi Altából hazarepült. Én még csavarogtam egy kicsit, de a küllőim az immáron harmadik hátsó kerekemben ismét elkezdtek kitöredezni. Ez egy átok volt rajtam ezen a túrán, nem tudtam még küllőt és kereket fűzni, így a száznapos út alatt egy egész bringa árát elköltöttem a törött küllők javíttatására.

Most azonban nem volt senki, aki megjavította volna helyettem, pedig a második kitörött küllő után már akkora nyolcas volt a hátsó kerékben, hogy beszorult a vázba. Útközben kaptam valakitől egy küllőkulcsot, egy jó barátomtól pedig telefonos segítséget kértem. A tanácsai alapján kihúztam a kerékből a nyolcast, aztán az összes nehéz holmimat átpakoltam az elülső táskákba. Végül én magam is a kormányra könyököltem, hogy a lehető legjobban tehermentesítsem a sérült, hiányos hátsó kereket. Közel száz kilométert kellett így lehúznom az amúgy gyönyörű, hullámzó, erdős tájban, miközben egyetlen települést sem kereszteztem, és embert is csak akkor láttam, ha két-három óránként elhúzott mellettem egy-egy autó.

Valószínűleg nincs még egy ilyen ritkán lakott sarka Európának, mint Lappföld. Minden egyes megtett kilométerért hálát adtam, mert tudtam, hogy elég csak még egy küllőtörés, még egy kattanás a hátsó kerekemben, és vége az útnak, nincs több kerékpározás, stoppolhatok a reptérig. De másnap eljutottam kerékpáron Ivalóba, ahol este 6 órakor nem húzták le előttem a rolót a söröspultnál, éjjel pedig a kemping konyhájában összefutottam a Mikulással.

Bo a kerékpárját helyben vásárolta (Galériáért kattintson a képre!)

Forrás: Harkányi Árpád

Az ivalói kempingben Bo Barta jött szembe velem. Az a szakállas öregember, aki előttünk írta fel a nevét a nordkappi kerékpáros-vendégkönyv új oldalára. Kicsi a világ, még itt fenn, északon is! Bo a környezetéért és az unokái jövőjéért aggódó, cseh származású vízierőmű-mérnök, aki amúgy Dél-Afrikában dolgozik és él, de most visszajött kicsit Európába, hogy 60 éves fejjel bebizonyítsa magának és a világnak, hogy lehet még utazni fosszilis üzemanyag felhasználása nélkül. Akárcsak Benő, ő is Nordkappból indult, és úgy tervezte, hogy Olaszország legdélebbi pontjáig teker. Végül, mivel az EU-s vízuma korábban lejárt, csak Velencéig jutott. Amikor Budapesten járt, nagy örömömre én láthattam őt vendégül.

Utolsó lappföldi napomon az ivalói repülőtér parkolójában unottan kószáló rénszarvasok figyelték, ahogy a bringa becsomagolásával küszködöm. Kerekeket leereszteni, kormányt elfordítani, pedálokat leszerelni, ruhák és sátor a váz és az érzékeny részek köré, majd jöhetnek a kartonpapírok. A becsekkolásnál nagyon jó fej volt velem a reptéri alkalmazott, csak legyintett, amikor a spéci poggyászom ára felől érdeklődtem: "Hagyd, ez csak egy belföldi járat!" Helsinkibe repültem, de ez már egy másik történet. A bicikli hivatalos szállítási ára pedig több száz euró lett volna.

Utazni nem csak azért nagyszerű, mert fantasztikus tájakat láthatunk, hanem mert útközben elképesztő történetekkel és emberekkel találkozhatunk. Ettől az úttól mindkét téren rengeteget kaptam, és azóta is az egyik legszebb ékkő az emlékeim kincsesládájában.

A szerző azóta még nagyobb fába vágta a fejszéjét. Miután megtanult kereket fűzni, feleségével világ körüli nászútra indult. Természetesen bringával.